Előbb-utóbb a kedvenc sétaútvonalunk mellett is levágják az erdőt

Az erdőket gazdálkodási kényszerben kell kezelni. Vagy nem. Év végi felkiáltó- és kérdőjelek a hazai erdőgazdálkodásról.

Szakmai körökben nagyot ment a Telex soproni tudósítójától a múlt héten megjelent „Az erdészek nem szeretik a tarvágást, de ha elkezdenek tiltakozni, úgy járnának, mint az SZFE” című cikke. Az alapvető üzenet alighanem sokaknál betalált: az erdészek egy része fenntartásokkal kezeli a gazdasági céloknak túlzottan alárendelt erdőgazdálkodást, csak nem mer felszólalni ellene. Mi több, ez már évtizedek óta így van. Nézzük, mit lehet ehhez még hozzátenni!

A soproni hegyvidéken járva egy kirándulót elborzasztott a helyi állami erdőgazdálkodó által tarra vágott lucfenyves hűlt helye, ahol most – ahogy az lenni szokott – keréknyomokkal behálózott sártenger látványa fogadta. Valóban, a többségünk nem az ilyesminek szokott örülni a természetjárás közben. Levelet írt hát az erdőgazdaságnak és a nemzetipark-igazgatóságnak. Az erdőgazdaság nem válaszolt, így a Telex tette fel nekik ismét a kérdést. A válaszokból az derült ki, hogy minden a jogszabályokkal összhangban történt; szakmai szempontból pedig azért volt szükség a fenyves tarvágására, mert nyakunkon a klímaváltozás, és másféle erdőt kell a helyén létrehozni. A cikk végül arra a következtetésre jutott, hogy bizony az erdészek sem szeretnek mindig tarvágni.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra, hogy a döccenő narratívát helyre tegyük. Nem célszerű ugyanis speciális esetből kiindulva a teljes képről véleményt mondani. Különösen úgy nem szerencsés, hogy közben a végkövetkeztetés sok tekintetben helytálló.

Fenyvesek alkonya

Lucfenyvesből Magyarországon kevés van. Bár a kertekben gyakran látunk lucfenyőt, és a karácsony közeledtével egyre többen az otthonunkba is szeretnénk egyet, tény, hogy ez a fafaj természetes módon sohasem élt az ország mai területének erdeiben, mindig is mesterségesen telepítették. (A karácsonyfákat még csak nem is erdőben nevelik, hanem káposztaföldekre hasonlító ültetvényeken.) A lucfenyő a magashegységek fafaja, még a Kékes sem elég hűvös hely neki. Nem csoda, hogy a „műerdőként” nálunk száz éve létrehozott állományok az egyre forróbb nyarakat hozó klímaváltozás áldozataivá váltak, sőt jó eséllyel anélkül sem örvendenének kicsattanó egészségnek.

A Trianon után főleg Nyugat-Dunántúlra telepített lucosok tarvágása és átalakítása az utóbbi tíz–tizenöt évben sajnos elengedhetetlenné vált. De akkor mi van az ország többi részén látható, kiterjedt tarvágásokkal, például a Börzsönyben vagy a Bükkben? Ahol nem a telepített, kiszáradófélben lévő lucosok kerülnek fűrész alá, hanem vaskos és jó erőben lévő tölgyek, bükkök? (Nyissunk itt zárójelet egy rövid magyarázat kedvért: a kirándulók által tarvágásnak nevezett nyílt területeket akkor hívják az erdészek is tarvágásnak, ha ott a fákat egy menetben termelték le – leginkább síkvidéken, nem őshonos fafajú állományok esetén. Ahol a fákat sokéves kihagyásokkal, több lépésben vágják ki, és úgy keletkezik végül a szinte fátlan terület, ott az utolsó lépés az erdész szaknyelv szerint nem tarvágás, hanem végvágás.) Szóval mi van az ország erdeiben általában, és miért látunk ennyi vágásterületet?

Vágások, ameddig a szem ellát – védett területeken is

A válasz rendkívül egyszerű, és összhangban van a cikk állításaival. A hazai erdők több mint kilencven százalékán hagyományos, vágásterülettel járó gazdálkodás folyik. Persze nem egyszerre, egy időben, de néhány évtizedes, esetleg száz–százhúsz éves visszatéréssel – pár kivétellel – minden területre sor kerül. A kedvenc sétaútvonalunk mellett is. A cikk közvetett állításával szemben a húsz százalékot kitevő védett és fokozottan védett területek ugyancsak színterei a gazdasági célú fakitermeléseknek. Az ezekkel nagyrészt átfedő, összesen negyven százalékot jelentő Natura 2000-es területek nemkülönben.

Na és mi a helyzet a nemzeti parkokkal vagy az erdőrezervátumokkal? A jogszabályok nem tesznek különbséget védett és védett terület között aszerint, hogy az még esetleg nemzeti park is, így nem meglepő, hogy hazánkban a nemzeti parkokban – amelyek világszerte a természetvédelem zászlóshajóiként működnek – is fakitermelések zajlanak. Ha épp nem látunk ilyet a túraútvonalon, elég felkapaszkodni a hegytetőkön álló számos kilátó valamelyikére, vagy kiállni a bükki „kövekre”, hogy a vágásterületek tömege kerüljön a szemünk elé.

Van, ahol a helyi lakosok közül néhányan már évek óta tiltakoznak, vagy éppen aláírásgyűjtésbe kezdenek. Ilyen felzúdulások történtek a Balaton-felvidéken, a Mecsekben, a Bükkben a Tar-kő idős, 180 éves bükköse miatt vagy jelenleg a Börzsönyben. Utóbbiról futott a közösségi médiában egy aláírásgyűjtés, és természetesen levelet is kaptak az illetékes minisztériumtól arról, hogy állításaikkal szemben minden, amit látnak (a nemzeti park területén lévő erdőkben), az úgy jó, ahogy van.

A nemzeti parkokban egyébként már az 1996-os természetvédelmi törvény előírná a fakitermeléstől mentes övezetek (úgynevezett magterületek vagy természeti övezetek) kijelölését, de ez a mai napig várat magára, lassan harminc éve.

Valahogy nem jutott idő ennek az ellentmondásnak a felszámolására, holott az érintett szereplők (kezelők, hatóságok, minisztériumi államtitkárságok) mind állami intézmények, amelyek a mindenkori agrárminiszter irányítása alatt állnak.

2012-ben a csarna-völgyi fakitermelési tervek kapcsán a WWF Magyarország erre hívta fel a figyelmet, amikor is elindult egy párbeszéd az akkori Földművelésügyi Minisztérium koordinálásával, de a folyamat ismét elakadt. Ennek is már több mint tíz éve. Jó hír, hogy az erdőrezervátumokban legalább nincs fakitermelés. Precízebben fogalmazva a magterületen nincs, az úgynevezett védőzónában van. Az erdőrezervátumokat egyébként nagyítóval is igen nehéz a térképen megtalálni, összterületük az ország teljes erdőterületének alig több mint fél százaléka, és még ennek kétharmadán – az említett védőzónákban – is fát vágunk. Bizonyára szüksége van rá a nemzetgazdaságunknak – legalábbis a döntéshozók egy (meghatározó) része szerint.

Itt utalnánk vissza az említett cikk további néhány vitatható állítására, mely szerint az erdészek, bár nem szeretnének tarvágni, bizony kényszerpályán mozognak, gazdasági elvárásokat kell teljesíteniük, mozgásterük alig van, és egyébként sem mernek megszólalni.

Erdészek és jogszabályok

Ne legyenek illúzióink: az erdészeti jogszabályokat erdészek írják. Ez azt jelenti, hogy a kötelezettségek és a mozgástér is a szakma „belügye”, amire ugyan hatnak a társadalmi elvárások, de azért ne higgyük, hogy a lényeges – helyi szinten az erdő sorsát meghatározó – részleteket nem az erdészek döntik el. Például hogy egy konkrét, néhányhektáros idős erdőben mi történjen. Így volt ez már a monarchia idején megalkotott első polgári erdőtörvény idejében és azóta is. Az úgynevezett társadalmasítás során néhány jelentéktelenebb ponton lehet javaslatot tenni külső szereplőknek is, de az alapkoncepció nem változott, hiszen az erdők kezelésében továbbra is a faanyagtermelés a meghatározó cél. Hogy mennyi fát lehet az erdőből adott területen, adott időszakban kitermelni, azt ősrégi mérnöki alapelvek határozzák meg – még abból az időből, amikor a természetvédelemről csak a legbennfentesebb köröknek volt fogalmuk.

A tudományos ismeretek és a globális szinten is krízisként jelentkező környezeti válság manapság egészen mást diktálna, de kis túlzással még mindig ott tartunk, hogy elég, ha a védett területek aránya papíron jól mutat, nem vágjuk le az erdőt a leginkább sziklás hegygerinceken, és ahol igen, ott hagyunk néhány, benapozással halálra ítélt hagyásfát. A madarak, denevérek vagy a cikkben is emlegetett szalamandrák pedig keressenek átmeneti szállást arra a „kis” időre, amíg ott újra erdőként értelmezhető növényzet lesz. Sajnos az ilyen nagyvonalú gondolatmenetek eredménye, hogy az érzékeny erdőlakó növény-, állat- és gombafajok egy része már csak az ország néhány pontján képes élőhelyet találni. A nemzeti parkokban? – kérdezhetnénk. Hát, azok egy-egy apró szegletében, ha a szerencsés körülmények eddig úgy hozták.

Örökerdők és háborítatlan erdők

Fontos rámutatni, hogy azért a kép nem ennyire sötét. Ahogy említettük, az erdészek szerepvállalása távolról sem olyan gúzsba kötött, ahogy a cikk sugallja. Az erdőgazdálkodó választhat a területén olyan erdőgazdálkodási módszert – például a korábban szálalásnak, ma örökerdőnek nevezett üzemmódot –, ami a hagyományos vágásoshoz képest nem jár vágásterülettel. Van fakitermelés, de mégsem kerül le az erdő a hegyoldalról; nem látunk „tarvágást”. A módszer egyik élharcosa a Pilisi Parkerdő állami erdőgazdaság – a saját tevékenységi területükön, például a Budai-hegység városhoz közeli részein vagy a Pilis-Visegrádi-hegységben az erdők jelentős részében nem látunk vágásterületet.

Érdemes aláhúzni, hogy az erdők többé-kevésbé háborítatlanul hagyása ugyancsak lehetősége a gazdálkodónak. Minden ellenkező híresztelés ellenére ugyanis a jogszabályaink nem írják elő kötelezően az erdők „levágását”, mi több, olyan „címkét” is kaphatnak, hogy ott többet nem lesz hagyományos faanyagtermelés. Szakmai zsargonban ezek az úgynevezett „faanyagtermelést nem szolgáló” erdők – például a nagyon meredek hegyoldalakon már akár száz éve is kijelölhették ezeket. Döntően az ilyen talajvédelmi, partvédelmi, satöbbi szerepű erdők miatt nem mondjuk, hogy az erdeink 100 százalékában gazdálkodunk, „csupán” 95 százalék az arány.

A WWF Magyarországnál jelenleg azon is dolgozunk, hogy feltérképezzük az ország legértékesebb idős erdeit, ahol elsőrendű célul kellene kitűzni, hogy szóba se kerüljön a véghasználatuk (vagyis letermelésük, kivágásuk, tarvágásuk), maradjanak háborítatlanul, dolgozhassanak bennük a természetes dinamikai folyamatok az élővilág és a túrázók örömére.

Végezetül pár szó a miértekről.

Miért ne vágjunk mindenhol (tarra)?

Mert ártunk vele az erdő életközösségének. Minél gyakrabban és minél erélyesebb módszerekkel zajlik a fakitermelés, az élővilág annál negatívabban reagál rá, eltűnnek a környékről fajok, és az erdő meggyengül. Nemcsak a hazánkban tájidegen és ezért eleve sérülékeny lucfenyves, hanem bármely erdő. Akkor pedig nem fogja betölteni a társadalom által várt szerepet – a talajvédelmet vagy az ivóvízbázis védelmét –, nem fog jó faanyagot adni, és nem fog ellenállni a klímaváltozásnak. Sok példát látunk erre napjainkban, és egyre többet fogunk. A rekreációs szerepük is megkopik; először elkerülik a fotósok, aztán a gombászok, végül a természetjárók – talán csak a technikai sportok szerelmesei nem tágítanak.

Szeretik-e a soproni erdészek a tarvágást? Aligha támogatja a többségük; még akkor sem, ha a régi szakkönyvek alapján ez a „leghatékonyabb” módszer. Való igaz, a tarvágás hatékonyan semmisíti meg az élőhelyet. (A cikk téves állítása, hogy a tarvágás során legalább a tuskókat a talajban hagyják. Aki látott már nemesnyár-felújítást, az tudja, hogy a tuskókat buldózerrel tolják ki az erdőrészlet határára – ezt nevezzük szép szóval „tuskópásztának”.) A védett területeket is kezelő erdészek többsége aligha tarvágáspárti, és ha ilyesmire kényszerül, annak általában ott ad teret, ahol az idegenhonos fafajból álló kultúrerdőt vagy faültetvényt fel kell számolni, hogy a helyére valódi erdő kerülhessen.

Manapság hatékonynak – vagy még inkább előremutatónak – azt az erdőgazdálkodást lehet nevezni, ami a faanyag mellett egyre gazdagítja az erdőt mint élőhelyet. Jó példák erre is vannak, dacára annak, hogy a mindenkori kormányok nagy vonalakban valóban még mindig a faanyagtermelésből származó nyereséget várják el az erdőgazdálkodótól. Holott lassan inkább invesztálnunk kellene az erdőkbe.

Mielőtt bárki megrémülne, hogy akkor miből lesz tűzifa, vagy kell-e emiatt adót emelni, megnyugtatnánk az olvasót, hogy ha egy egészen keveset visszavennénk az ország erdőterületének 95 százalékán zajló faanyagtermelésből, azt sem a kályhánk, sem a zsebünk nem érezné meg, ugyanakkor lenne végre néhány pontja – netán messze földről látogatókat vonzó nemzeti parkja – az országnak, ahol a természetben eltöltött időt nem zavarná lépten-nyomon a vágásterületek látványa.

A Telex soproni tudósítójának cikkét a szakmai tévedések ellenére szemfelnyitónak tartjuk. A végszó is megszívlelendő, sőt még inkább, ha a mennyiségek helyett a minőségi elvárásokat helyezzük előtérbe. Mi nem a további erdőtelepítésekben látjuk elsősorban a jobb jövő zálogát, hanem a még meglévő idős, természetesen működő erdők megőrzésében – kiváltképp a védett területeken. A zárszó a mi átfogalmazásunkban tehát így hangozna: Ha a politika végre nem bevételi forrásnak tekintené az erdőket, hanem létünk alapjának, és minél több értékes idős erdőt háborítatlanul megőrizne az emberiség jövőjének érdekében, akkor beszélhetnénk fenntartható erdőgazdálkodásról.