Képzeld, István, a nők nem hímnős egyedek

Nagy Feró szerint a házasság vasketrec, Kovács Kokó István szerint van, aki azért nem szül, hogy a melle kemény maradjon, aki pedig a szülés helyett a szingliséget választja, megnézheti magát karácsonykor!

A Schmidt Mária vezette XXI. Század Intézet által rendezett Az identitás, mint politikai fegyver konferencia A nő és a férfi című kerekasztal-beszélgetésének legfontosabb tételmondatai ezek. Hát, mit mondjak, megszólítva érzem magam. Harminchat éves vagyok, nő, nem vagyok házas, nem szültem még gyereket sem, van karrierem, és Kovács Kokó István bocsássa meg, jól érzem magam. Karácsonykor nem tervezek sírni, vagy ha mégis, azt megígérhetem, hogy nem ezen.

Egyébként ne legyünk telhetetlenek, már az fontos lépésnek könyvelhető el, hogy egy kormányközeli intézet által szervezett, a nemi szerepek/egyenjogúság/családalapítás kérdéskörét boncolgató beszélgetésen hat meghívott között két nő is helyet kapott. Láttunk már a köztévében is olyan nőkről szóló beszélgetést, amelyen csak férfiak nyilatkoztattak ki, úgyhogy ez a harminc–hetven százalékos nemi megoszlás nagy lépés a felvilágosodás felé 2024-ben, és ezt értékelni kell!

Az más kérdés, hogy az egyik női meghívott a #metoo-mozgalom kritikájaként épp az önbíráskodás és a #metoo-esetek kapcsán az áldozat javára rögtönítélő bíróságok ellen emelt szót. Egyébként ez valós kritika is lehetne, több nemzetközi szakirodalomban megjelent írás is foglalkozik a problémával a #metoo kapcsán, kérdés, hogy mennyi relevanciája van ennek a felvetésnek Magyarországon, ahol a jogszabályok akkor sem jelentenek védelmet az (jellemzően női) áldozatoknak, ha már vér folyik. Sajnos a konferencián nem vehetettem részt, így megelőlegezem Bajusz Orsolya kutató, egyetemi oktatónak a bizalmat, szakértőként biztos felmerült ez a szempont is, csak az összefoglalókból maradhatott ki.

Üdvözlöm azt is, hogy egyáltalán konferenciatéma a női egyenjogúság és a családalapítási kedvet befolyásoló tényezők, fontos témák, főleg most, abban az évben, amikor minden korábbihoz képest a legkevesebb magyar gyerek született (itthon). Az, hogy a gyermekvállalási kedv visszaesett, de legalábbis nem mutat növekvő tendenciát, valóban felvet kérdéseket, amiről érdemes lenne beszélgetni.

Az érdemi beszélgetéshez, fontos mindenekelőtt tisztázni, hogy

a nők nem hímnős egyedek.

Az összefoglalóból nem egyértelmű számomra, hogy (Kovács Kokó) Istvánnak ez világos-e, de akkor én most kimondom: nem azok. Még a magyar nők sem. A legjobban teljesítő ősmagyar ősanyák megtermékenyítéséhez is szükség volt egy férfira, ahogy jobb esetben egy párkapcsolat és egy házasság is két ember döntése, amiben egyenlően (tudom, István, egyenjogúság és normalitás két egymással ellentétes fogalom, de erről részletesebben majd később) vesznek részt, döntenek. István, feltételezem, felelős felnőttként, magyar családapaként pedig minden gyereknek olyan családot kíván, ahol tudatos döntés a gyerekvállalás, de legalábbis mindketten örülnek a gyereknek. Így aztán a gyerekvállalást és a házasságot is finoman szólva furcsa kizárólag a nőkön számonkérni.

De ne akadjunk fönn apróságokon, mert valóban érdekes kérdés, hogy miért alakult ki ez a negatív tendencia, miért dönt egyre kevesebb pár a gyerekvállalás mellett. Vajon köze lehet-e ennek az adott társadalmi berendezkedéshez, ahhoz, hogy az állam mennyiben segíti a gyerekvállalás feltételeinek kialakítását, vagy mennyiben hátráltatja? Hogy a családtámogatási rendszer mennyiben jelent valódi támogatást a gyerekvállalással felmerülő anyagi terhek tekintetében, például mennyiben érezhetik magukat biztonságban a leendő szülők. Hogy segítik-e a nők szülés utáni munkavállalását, vagy a férfiakat abban, hogy láthassák a gyereküket és ne kelljen éjjel-nappal dolgozniuk, kényszerűségből egyedüli családfenntartóvá előlépve? És hogy ezek a kérdések összefüggésben állhatnak-e a gyermekvállalási kedvvel?

Nem vagyok szakértő, de azt gondolom, igen. Legalábbis biztos, hogy nem teljesen függetlenek egymástól.

És azt is gondolom, hogy ha minden körülmény adott volna, akkor is több lehetőség van annál, mint hogy

ha nem szülsz, akkor azért nem szülsz, hogy kemény maradjon a melled (halkan kérdezem, István, van ilyen?), illetve, hogy ha nem szülsz, akkor szingli vagy, és egyedül fogsz megdögleni.

Képzeld, István, olyan is akad, aki szeretne gyereket, de vagy neki, vagy a férfinak, akivel elképzelték ezt, egészségi okok miatt nem lehet. Ők hogy illenek a rendszeredbe? Sőt, képzeld, István, vannak nem heteroszexuális emberek is, tudom, sokkoló. És van, hogy ők is szeretnének gyereket. Sőt, olyan is létezik, képzeld, hogy valaki kapcsolatban van, lehetne gyereke, de nem akar. Csak és kizárólag azért, mert így döntött. Jaj, nagyon sokféle a világ, István, te azt el sem tudod képzelni, mennyire!

A párkapcsolat és családalapítás kérdéskörén továbbhaladva, nagyon jó, hogy konferenciabeszélgetést szerveznek a téma köré, ugyanis szerintem is óriási szükség van olyan témákról érdemben és inspirálóan beszélgetni, mint a házasság intézménye, a kapcsolatok átalakulása, az élethosszon át tartó monogámia nehézségei és szépségei, vagy akár az etikus non-monogámia, a co-parenting, vagy éppen annak a kérdése, hogy hogyan hat a gyerekvállalás a párkapcsolatokra, hogy milyen megküzdési utak léteznek egy kapcsolat normatív kríziseiben. Ezek szerintem mind fantasztikusan izgalmas témák, amikhez tényleg mindenkinek van viszonyulása végtelen mennyiségű szemponttal, amik egy felszabadító vita alapjául szolgálhatnak.

Persze csak annak, aki komplexebben látja annál a képletet annál, mint hogy „a családban pedig az apa gondoskodik a családról, gyermeket nemz, az anya szüli a gyerekeket”. Azt pedig csak remélni tudom, hogy ők vannak többségben. Ugyanis lehet, hogy Istvánnak az a baromi jó vicc jut eszébe a feminizmusról, hogy egy idős úr térdel egy sír előtt, és azt mondja: „miért kellett meghalnod?”, majd kiderül, hogy a sírban a felesége első férje nyugszik.

De nekem az, hogy miért van az, hogy felvilágosult emberek is, ha egy társaságban állnak, akkor búcsúzáskor a férfiak egymással kezet fognak, de a nőknek puszit adnak? (Ez egyébként egy jobb verzió, mert van, hogy levegőnek nézik a nőt.) Hogy miért van az, hogy egy vezető pozíció kiosztásánál relatíve fiatal nőként biztos, hogy később fogok eszébe jutni bárkinek, mint egy velem egykorú férfi? Hogy szerződési tárgyalásnál miért kell még mindig felhívnom egy férfi kollégámat, hogy ő mennyit kérne, és miért derül ki mindig, hogy én alacsonyabbra lövöm be a munkám árát, mint ő a sajátját?

Hogy vajon mikor lesz az, hogy a benzinkúton nem azzal a dearanyosvagy fejjel és hangsúllyal kérdezik meg, hogy segítsenek-e tankolni? (Nem a segítőkész gesztussal van a baj, mert tényleg kedves, hanem azzal, hogy ez férfiaknál fel sem merül.) Hogy mikor lesz az, amikor nem férfiak fognak eszmét cserélni arról, hogy mi lenne a dolgom nőként a testemmel vagy úgy egyáltalán egy kapcsolatban?

Hogy kétezer-hányat kell írni ahhoz, hogy ha egy párkapcsolatra vonatkozóan bárki az egyenjogúság ellentétpárjaként említi a normalitást, akkor mindenki felhördüljön, de legalábbis elnevesse magát?

Azért kérdezem, mert én ezt most már nagyon unom.

Úgyhogy, most, hogy Schmidt Máriától, a nemzet általános szakértőjétől megtudhattuk, hogy Nyugaton egyre kevesebb a szex, nem úgy, mint itthon, ahol a rendes magyar hazafiak ugye orrba-szájba, azt szeretném kérni a konferencia tekintetes résztvevőitől és mindenkitől, aki felhatalmazva érzi magát, hogy beleszóljon abba, hogy ki mit csinál a saját testével vagy az életével: hogy ne basszunk már szekéren!*

* A ne basszunk már szekéren idézet, Mohácsi János Egyszer élünk című előadásából származik, amit a megboldogult Nemzeti Színházban játszottak.