L. Simon László nem lesz sem a NER, sem a múzeumi szakma mártírja

Ahogyan a hasonló politikai fordulatok általában, L. Simon László főigazgató menesztése a Magyar Nemzeti Múzeum éléről egyszerre unalmas, nevetséges, aggasztó, és rémisztő.

Az ügy előzményeiről bővebben itt lehet olvasni, és bár a szövegezés a Kádár-rendszer egyik kedvenc kirúgós fordulatával „elismeri L Simon László korábbi érdemeit”, az indoklás a „gyermekvédelmi”(nek nevezett homofób) törvény be nem tartása volt. A legtöbb kritikus hang nem L. Simon László mellett, hanem az ellen szólalt fel, hogy Dúró Dóra alakítsa a kulturális kánont. Ez valóban A szolgálólány meséjének világát felidéző, rémisztő forgatókönyv. L. Simon László a NER-rendszertanban, mondjuk, a középutat képviseli, kirúgása tehát üzenet az összes intézményvezetőnek. Mindig lehet hangosabban tapsolni, és persze nem szabad bántani a fasiszta könyvdarálót, akinek nézeteivel elég sok szavazó szimpatizál. És ha ez szimpatikus a szavazóknak, akkor a populizmus működési logikájából fakadóan a politikusoknak is az lesz.

Unalmas

L. Simon Lászlót nem először bocsátják el váratlanul: 2016-ban Lázár János egy kormányinfón jelentette be, hogy azonnali hatállyal menesztik a kulturális örökségvédelemért és kiemelt kulturális beruházásokért felelős államtitkárt, mert „nincsenek megelégedve a munkájával”. 2016 óta először, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójaként majdnem visszakerült a fősodorba, és most szembesült azzal, hogy a lojalitás már nem elég. L. Simon László persze nem lesz sem a NER, sem a múzeumi szakma mártírja, de erről majd később. A rendszeren belüli politikai tisztogatás akkor is inkább a keményvonalas diktatúrákat idézi fel, hogyha különféle kulturális körökben már lehetett arról hallani, hogy – az egyébként liberálisnak nehezen nevezhető – főigazgató működése nem tetszik főnökeinek. Tegnap óta számos cikkben írták meg Csák miniszternek a kirúgásra adott parlamenti válaszát, amiben a fékek és ellensúlyok működésére hivatkozott, azt az ízléses példát hozva, hogy az Egyesült Államokban sem adnak el alkoholt 21 év alattiaknak. Az egyértelmű képzavar mellett külön cinikus az alkohol hatásait ahhoz mérni, hogy valaki esetleg elgondolkozik azon, miért kell egy másik emberi lényt megölni az identitása miatt. Azt is számos helyen megírták, hogy a kiállítást a főigazgatóval együtt Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai főtanácsadója nyitotta meg, aki – elvileg – az összes képet látta a kiállításon. Mindez csak azért lehet érdekes, mert az események abszurd láncolata végképp felfedi, ami eddig is világos volt, hogy

a NER kultúrpolitikája nem létezik, és ami helyette van, az csupán hatalom- és haszonmaximalizálás, a populista spektákulum fenntartása.

Nevetséges

A NER kultúrpolitikája ugyanis nem létezik abban az értelemben, hogy az egyetemes, a regionális, és a lokális civilizáció történeti és kortárs tudásait valamiféle tervszerűség és szakmaiság mentén próbálnák meg intézményekbe és kulturális termékekbe csatornázni. Az elmúlt évtized rendre arról szólt, hogy a kultúra és oktatás korszerű, magasan jegyzett és nagy hagyománnyal bíró intézményeit kivéreztessék, elüldözzék vagy ellehetetlenítsék, ahogyan tették a CEU-val, a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel, az Átrium színházzal, irodalmi és képzőművészeti szervezetekkel, vagy, teszem azt, a Magyar Tudományos Akadémiával. A létező „kultúrpolitikát” egyrészt a globális neoliberális szórakoztatóipar kiszolgálása jelenti: Káel Csaba kormánybiztos éppen tegnap, L. Simon főigazgató menesztésével egy napon fejtegette, hogy a magyar szakemberek elméjében lévő DNS teszi vonzóvá az országot a nemzetközi mozgóképes produkciók számára. Persze az is elképzelhető, hogy mindennek inkább a magyar érdekeket védelmező kormány által adott adókedvezményekhez, a munkajogi sivataghoz és az olcsó munkaerőhöz van köze, de a rosszízű eugenikai-genetikai érvelés nem áll távol a mindenkori kulturális nacionalizmus szólamaitól.

Aggasztó

A másik stratégiát a populista spektákulum tombolásának nevezhetjük, ami egy nem túl vonzó káoszt eredményez. Történelemhamisítás, legitimált áldozathibáztatás, nepotizmus, provinciális siránkozás és mitikus alapokon nyugvó, de valódi csoportok ellen irányuló gyűlölet jelentik fő alkotóelemeit, amelyek az ideológia, a finanszírozás, és a történetmesélés szintjein is megjelennek. Az identitás és érzékenység nélküli közpénzégetésre számos példát találunk, Tóth Gabi munkásságának állami támogatásától Rákay Philip Kálmán Aranybulla című történelmi alkotásáig. A magyar jobboldalon régóta probléma, hogyan lehet összefésülni az ősmagyar táltosok örökségét az alapvetően nyugatosságra épülő keresztény konzervativizmussal: az 1990-es évek elején ez a kettősség mutatkozott meg a mérsékelt konzervatívok és az akkor kicsit habókosnak tartott szélsőjobb közéleti csörtéiben. Mára azonban a turulszobrok és Csurka István 100 legantiszemitább publicisztikája is a kulturális fősodor részeivé váltak, sőt; Dúró Dóra és Bayer Zsolt munkássága bőven túltesz rajtuk.

Rémisztő

L. Simon László nem lesz sem a NER, sem a múzeumi szakma mártírja. Dúró Dóra – akire a könyvdarálós eset után ismét a képességeit messze felülmúló figyelem irányul – pontosan az, aminek látszik. L. Simon László és párttársai azonban ugyanúgy megszavazták a világ haladási irányát visszafelé fordító törvényt. Miközben állítólag a káros befolyástól – most például L. Simon Lászlótól és a sajtófotóktól – kívánják megóvni a gyerekeket, rendszerszinten mégis egészen más történik. Megóvják őket a korszerű oktatástól és egészségügyi ellátástól. Megóvják őket a megfelelő számú, képzettségű és jövedelmű tanártól, megóvják őket a szexuális felvilágosítástól, megóvják őket a sokszínű médiától és a tudatos médiafogyasztástól, és általában: megóvják őket egy befogadó és kiegyensúlyozott társadalom tapasztalatától. Kapnak helyette propagandát, könyvdarálást, hamis nemzettudatot, kirekesztést, félelmet és gyűlöletet. A kulturális- és identitáspolitikai botrányokra sokan tekintenek úgy, mintha csupán füstként és tükörként fednének el valódi kríziseket: összeomló közszolgáltatásokat, foglyul ejtett államot, oroszbarát külpolitikát és propagandát. Abban persze igazuk van, hogy kulturáltabb társadalmakban ezeknek akár egyike is elég lenne egy kormányváltáshoz. Így viszont, amíg Dúró Dóra újabb fasiszta pótcselekvésén háborgunk, eltűnik egy újabb iskolányi tanár. Amivel azonban nem számolnak, hogy népirtások és népvándorlások egyaránt kulturális és identitásbeli különbségek kiélezésével kezdődtek. Most éppen a World Press Photo kiállítást vették célba, de a homofób törvény alapján eddig könyvesboltokat és könyvkiadókat, tanárokat, képzési programokat, civil aktivistákat és pszichológusokat vegzáltak. A sikeren felbuzdulva bizonyára lesz folytatás.