Gépek jelentik a megoldást a tanárhiányra? Ilyen egyszerű lenne?

Izgalmas interjú jelent meg az Inforádióban Setényi Jánossal, aki a kormányközeli szuperintézet, a Matthias Corvinus Collegium Tanuláskutató Intézetének igazgatója, ezáltal egy kicsit a magyar oktatáspolitika nem hivatalos ideológusa. A beszélgetésben a legnagyobb hangsúlyt a pedagógia aktuálisan legfogósabb kérdése, a mesterséges intelligencia kapja. Setényi kifejezetten pozitívan ítéli meg a hatását az oktatásra, ami szerinte sok aktuális nehézségre jelenthet megoldást, akár még a tanárok hiányára is. Természetesen nem arról van szó, hogy az oktatáskutató szerint holnaptól robotok taníthatják majd a gyerekeket, de amit ő ajánl, bármilyen meggyőzően hangzik is első pillantásra, nem sokkal jobb jövőkép.

Setényi szerint a mesterséges intelligenciát nem lehet majd kizárni az életünkből és így az iskolákból sem, de ez nem feltétlenül gond, hiszen kifejezetten jó segítője lehet a tanárnak. Ahogyan a gőzgépek kiváltották a bányák pumpáit működtető munkásokat, úgy tudja majd az elképzelése szerint a mesterséges intelligencia kiváltani a tanári kulimunkát, amilyen a dolgozatok javítása, a differenciálás vagy akár a diagnosztikus értékelés.

Nem véletlen, hogy a rádió szerkesztője azt gondolta kiemelésre érdemesnek, hogy valamilyen tekintetben a mesterséges intelligencia az égető tanárhiányra is megoldást jelenthet. A gondolat, főleg a fenntartó szempontjából kifejezetten csábító, nem kell hozzá más, csak mérhetetlen mennyiségű adat és egy megfelelően idomított program, és máris kevesebb tanárra lesz szükség. Talán ezért is lehet, hogy idén a diákok minden eddiginél több időt töltenek majd központi felmérések és tesztek írásával, és a kormányzat ahhoz is foggal-körömmel ragaszkodik, hogy minden iskolában a központi KRÉTA-rendszerben végezzék az adminisztrációt, még azokban az alternatív iskolákban is, ahol teljesen más szerkezetű a tanítás.

Természetesen Setényi sem azt vizionálja, hogy holnaptól majd Mikrobihoz hasonló robotok lesznek csak az iskolákban, sőt hangsúlyozza, hogy mennyire fontos a személyes kapcsolat a tanításban. De ha egy kicsit jobban belegondolunk, akkor egyértelmű lesz, hogy milyen zsákutca valójában az a gondolat, hogy a tanári munka egy részét robotok váltják majd ki. Talán érthetőbb, hogy miért, ha elsőre nem a tanításra, hanem, mondjuk, a hegedűművész munkájára próbáljuk vonatkoztatni.

Mondhatjuk-e azt, hogy a virtuóz munkájának egy része az unalmas vonóhúzogatás, és ezen kívül van a művészet, a varázslat, amit művelni képes. Átadható-e a vonó rángatásának feladata egy gépnek, hogy a művész azután azzal tudjon foglalkozni, ami igazán fontos? Érezhetően nonszensz a gondolat, és nincsen ez másképp a tanítással sem.

Ennek a munkának ugyanis az a lényege, hogy személyiségek közötti kapcsolatokból jön létre a tanulás maga.

Ha a gép javítja a dolgozatot, nem látom, hogyan hibázott a diák. Ha a gyakorlásnál nincs a diák mellett a tanár, akkor nem látja, hogy miben és miként van szükség a gyakorlásra, mikor kell egy kedves szó, egy vicc vagy éppen szünet a gyakorlás közben. Aki tanított már, az tudja, hogy amikor az első hóesés megérkezik, akkor pár percig nem érdemes a tanulással foglalkozni, hagyni kell, hogy mindenki kinézzen az ablakon és örüljön annak, hogy esik a hó. Az ilyesmit egy szoftver nem nagyon tudja figyelembe venni.

A Setényi által említett differenciálás pedig nemhogy kulimunka, hanem olyan cél a tanároknak, mint a Szent Grál volt a kerekasztal lovagjainak, amit mindenki el akar érni, de szinte senki sem jut igazán el hozzá. Miközben a modern pedagógia a legfontosabbnak azt tartja, hogy az oktatás az egyéni érdeklődésnek, készségeknek és képességeknek megfelelően történjen, a tanárok 30-40 fős osztálytermekben próbálják ezt megvalósítani. Rendszerszintű megoldást erre a dilemmára még senki nem talált. Meglehet, hogy a mesterséges intelligencia ebben segítséget tud majd adni, de kiváltani a tanár munkáját az előkészítésben és a lebonyolításban biztosan nem fogja.

A jelenlegi mesterséges intelligenciára alapuló tanító rendszerekkel a legnagyobb baj az, hogy nem különböznek lényegesen az Éretlenek című francia vígjátékból megismert géptől, legfeljebb ahelyett, hogy „Nyalhat!”, jutalmazásként egy virtuális jelvényt kap a diák.

Miközben a technológiai fejlődés miatt a tudás mibenléte változik meg, és egyre fontosabb lesz például az, hogy a diákok értékelni és feldolgozni tudjanak forrásokat, információkat, képesek legyenek megkülönböztetni a dezinformációt a megbízható forrástól, a szoftverek nagy része csak teszteken tudja felmérni, hogy tudják-e, mi Burkina Faso fővárosa (Ouagadougou egyébként), vagy képesek-e ábécésorrendbe helyezni a megadott szavakat. Még a sokak által imádott nyelvoktató szoftverek is csak a szavak tanításáig jutnak el, amivel kiváló Scrabble-játékosokat lehet nevelni, de kommunikálni nem fog jobban tőle senki.

Maradva a hegedűművész metaforájánál, a Setényi János által elképzelt jövőben a tanár egyfajta DJ, aki pakolgatja fel a lemezeket, nyomogatja a gombokat, ebben is lehet varázslat, de nagyon másfajta, mint ami egy koncertteremben születik meg. Ami biztosan kijelenthető, hogy

a tanárnak ahhoz, hogy valóban jól tudja végezni a munkáját, varázsolni tudjon, ismernie kell a diákjait. Megismerni pedig akkor tudja őket, ha sok időt tölt velük és sokféle tevékenységgel.

Dolgozatjavítás közben nagyon sok kiderül a tanulókról azon túl is, hogy helyesen válaszoltak-e meg egy kérdést, vagy sem. Fontos lehet, hogy mennyit próbálkoztak, milyen úton jutottak el a megoldáshoz, akár az is, hogy mennyire voltak biztosak a tudásukban. Fontos, hogy miként dolgozik egy diák az órán, milyen a csoportban, az együttműködésben, mennyire stresszeli az iskolai szituáció.

Ezeket gyakran a Setényi által a mesterséges intelligenciának szánt kulimunkából lehet megtudni. Ezeknek az információknak a nagy része nem számszerűsíthető, nem is ítélhető meg objektíven, a tanár és a diák közötti kapcsolatból születik meg, pont ez az a varázslat, amit nem lehet leválasztani a rutinfeladatokról. A tanárhiánynak nem lehet megoldása az, hogy a tanárok kevesebb időt vannak a diákjaikkal, ehelyett inkább a tanári hivatás alkotó értelmiségi szerepét kellene visszaadni, hogy akik ezt a pályát választják, ne oktatáspolitikai végrehajtó szakmunkásoknak érezzék magukat. Nem véletlen, hogy a katolikus egyház elvi alapon zárkózik el attól, hogy a papok hiányát majd azzal oldja meg, hogy az unalmas részeket a munkájukból átpasszolja egy mesterséges intelligenciának (bár a tibeti szerzetesek imamalmai kicsit hasonló funkciót töltenek be).

Nem kérdés, hogy a mesterséges intelligencia jókora próba elé állítja az iskolákat, ahogyan a technológia fejlődése mindig is teszi. Az, hogy mi számít tudásnak, jelentős mértékben függ a tudást átadó és létrehozó eszközöktől is. Ha a tanítás erre nem reagál, magolássá, nyűggé, érdektelenné válik. Érdekes módon a számológépek megjelenésével a matematikatanítás képes volt váltani. Kevésbé vált érdekessé a számolási trükkök tanítása, és az sem volt baj, ha valaki nem tudott papíron osztani vagy gyököt vonni (volt idő, amikor ez utóbbit is tanították), megnyílt az út, hogy összetettebb, izgalmasabb problémákkal is lehessen foglalkozni a matematika- és a fizikaórákon.

A számológép integrálása az oktatásba igazi sikertörténet, talán az utolsó is, amikor ez sikerült, pedig bőségesen voltak azóta is olyan új eszközök, amik megváltoztatták azt, hogy mi az értékes tudás. Ilyen például a helyesírás-ellenőrző, a Wikipédia vagy azok az alkalmazások, amik pikk-pakk oldanak meg matekpéldákat, ezek teljes mértékben átstrukturálják, hogy mit kellene általános műveltségnek, az élethez szükséges ismereteknek neveznünk. Természetesen nem arról van szó, hogy a GPS megjelenése óta ne kellene érteni, hogy mi az a térkép, hogy miként lehet tájékozódni rajta, de az biztos, hogy a térkép tájolása számlapos karórával már nem az a készség, amire szükség van.

Ha a megoldásnak azt választjuk, hogy ezeket az eszközöket egyszerűen kitiltjuk, nem jár jól sem a diák, sem a tanár. A diák azért nem, mert így pont azt nem tanulja meg az iskolában, amire majd szüksége lesz, a modern eszközök használatát. A tanár pedig azért nem, mert egy folyamatos macska-egér harcba kényszerül, egyre újabb és újabb korlátozásokkal kell majd megpróbálnia távol tartani ezeket az eszközöket. Az oktatáskutató például jó megoldásnak tartja, ha csak a kézzel írt házi dolgozatokat fogadjuk el, pedig ezzel csak arra kényszerítjük a diákokat, hogy írják le azt, amit a ChatGPT kiköpött. Ezzel azonban az iskola csak még távolabb kerül a világtól, a valóságtól, és még inkább egyfajta zárvány lesz, ahol olyan dolgokat kell csinálni, amik sehol máshol nem fordulnak elő.

Már a klasszikus dolgozat szituációja is olyan, amivel máshol nem nagyon találkozik később senki. Mikor fordul elő az életben, hogy egy bezárt szobában kelljen egy feladatot megoldani, minden információforrástól elzárva, úgy, hogy még a mellettünk ülőkhöz sem szólhatunk hozzá, az pedig fel sem merül, hogy felosszuk egymás között a feladatokat?

A munkaadók mindeközben azokat vadásszák, akik egy éles feladathelyzetben is képesek mindarra, ami az iskolában be van tiltva: kommunikációra, a szükséges tudás és információ gyors felkutatására és megszerzésére, a feladatok megosztására és az együttműködésre.

Ha kizárjuk a mesterséges intelligenciát az iskolai eszközök közül, csak egy újabb szeget verünk annak a hagyományos oktatásnak a koporsójába, amit már eddig is mind inkább az érdektelenné válás fenyegetett. Ahelyett azonban, hogy a mesterséges intelligenciát arra használnánk, hogy kevesebb tanárra legyen szükség, az lenne a fontos, hogy megtaláljuk a helyét a tanulásban használt eszközök között, hogy alkalmazkodjunk ahhoz, ahogyan a technológia megváltoztatja a tudás mibenlétét és szerkezetét. Meg kell találnunk azokat a formákat, ahogyan ebben a technológiai környezetben is varázsolni tud a tanár, ehhez pedig biztosan még több tanárra és még nagyobb tanári szabadságra lesz szükség.

A szerző tanár, a Tanárblog szerkesztője.