A nemzeti konzultáció kérdései: ez is valami gesztus Vlagyimir Putyinnak?

A hazai nemzeti konzultációk történetében most még egész jók a kérdések. A kormányzat ezúttal viszonylag visszafogott volt, a szankciós politikával kapcsolatos nemzeti konzultáció kérdései akár értelmesnek is mondhatók. Emlékezhetünk, a korábban szétküldött hasonló kérdéssorozatok olvasása közben olykor ott volt az a kellemetlen érzés, a szekunder szégyen, hogy miért kezelik a magyar állampolgárokat kisgyerekként, miért tesznek fel 99,9 százalékos támogatottságra apelláló, evidens kérdéseket nem létező problémákról.

Egy kitalált kérdésben mondjuk így foglalhatnánk össze az ilyen konzultációk komolyságát: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a parlament felhatalmazása és a szülők tudta nélkül, idegen hatalmakkal kapcsolatban álló, lila hajú emberek szexuális propagandát folytassanak a bölcsődékben?” A) Igen, egyetértek. B) Nem értek egyet.

Ehhez képest az, hogy a magyar állampolgárok támogatják-e az unió létező, vagy egyelőre csak potenciális szankcióit olajra, földgázra, nyersanyagra, nukleáris fűtőanyagra, Paks II-re, turizmusra és élelmiszerre, valójában releváns kérdések.

Még el is árulhatnak valamit arról, hogy a magyar társadalom mit gondol erről, vagy például van-e differenciált véleménye az egyes célpiacok között.

Természetesen az egy kicsit problémás, hogy a kérdésekhez fűzött kommentár olyan benyomást kelt, mintha a magyar kormány a világon egyedül pontosan meg tudná mondani, hogy egy millió hatás által befolyásolt piacon mi mozgatja jobban az árakat: a háború vagy a szankció.

Mi ez az egész?

Az már egy kicsit nehezebben érthető, hogy pontosan mi is ez az egész. Miért készült ez a kérdéssorozat?

• Jelezzük, hogy kívül is vagyunk, de belül is, azaz az unión belülről nem szeretjük a közös szankciós politikát?
• A magyar kormány felelősséget hárítson? Drága a vaj, gyenge a forint, óriási az infláció, vége az általános rezsicsökkentésnek, de mindez azért van, mert Soros, ja nem, mert szankció?
• Ez is valami gesztus Vlagyimir Putyinnak? Küldd a gázt, lám, itt az egész ország várja a Roszatomot és a turistáitokat?

Az természetesen tökéletesen igaz, hogy Magyarország mindig is az energiapiaci szankciók ellen volt („az egy vörös vonal”). Ha Ursula von der Leyen ezt a vétójelzést (Magyarország mindig elmondja, hogy nincs vétó, legfeljebb nem támogat minden tagállam egy javaslatot) nem vette figyelembe, a magyar kormány talán akkor jár el konzekvensen, ha kitart az eredeti véleménye mellett.

De még így is kérdés, hogy miért szeretné igazolni Orbán Viktor, hogy az általa elfogadott egyes szankciók károsak?

Oroszországnak nincs szerepe?

Nehezen érthető, hogy milyen kormányzati csúsztatás az, hogy az egész úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött. Egyszer meg kellene tisztán fogalmazni, nyíltan ki kellene mondani, hogy mi a magyar álláspont.

Oroszország megtámadta Ukrajnát, a harcok Kijevben pusztítanak, Moszkvában nem. Mit gondol erről a helyzetről Magyarország?

Mi az unió feladata ilyenkor? Semmi? Félre kell nézni? Tárgyalni? Harcolni? Vagy szankcionálni? Segíteni a menekülőket? Fegyvereket küldeni? Mi az, ami jó, mi az, ami káros.

Összetett piacok

Lehet, hogy a magyar társadalom egy része már elfogadta amúgy azt a nézetet, hogy nem Oroszország okozta ezt a nagy ramazurit, nem ő szűkítette módszeresen a gázkínálatot, nem ő kapcsolt le országokat a csőről, hanem az EU szankciói miatt drága a gáz.

Lehet, hogy a társadalom többsége tényleg azt gondolja, hogy ne a magyarok fizessék meg a háború árát. Érvelni mindenféle felelősség-kiosztás mellett lehet.

• El lehet mondani, hogy az energetikai szuperciklus és a tényezők együttállásával járó tökéletes vihar miatt már a háború előtt is drágult az energiapiac. A Covid után nagy volt a kereslet. A Covid alatt alacsony volt az energia ára, elmaradtak a beruházások, kínálati hiány is volt. És igen, az EU-ban nem volt a fosszilis beruházásokra finanszírozás, nem épült elég vezeték, cseppfolyósított földgázt fogadó LNG-terminál, gyorsan estek ki a szennyező erőművek.
• El lehet mondani, hogy mindenről Oroszország tehet, hiszen sem az árampiacon, sem a gázpiacon nincsen más érdemi válságelem, csak az orosz gáz hiányzik. Adott egy ország a maga vacak demográfiájával, ahonnan százezerszámra menekülnek az informatikusok, a hadkötelezettek, amelyik izolált lett a sportból, a kultúrából, a gazdaságból, amely félelmetes önsorsrontásba fogott.
• És rá lehet mutatni az EU-ra is. Itt a logika az lehet, hogy Moszkva szép csendben gyilkolászta volna csak az ukránokat, mi húztuk magunkra a bajt azzal, hogy bevonódtunk, gazdasági szankciókat vezettünk be, Moszkva erre reagált a kínálat szűkítésével.

Az orientáció nagy kérdése

Mi azt választottuk, hogy ezekben a nehéz években Oroszországtól várunk segítséget. Gázt, finanszírozási könnyebbséget, új atomerőművet, cserében tiltakozunk az összehangolt európai energiapiaci intézkedések ellen, Kirill pátriárka védelmezői vagyunk, nem hagyjuk az orosz turisták kitiltását.

A kormány olyanokat kérdez most, amelyre valójában tényleg több válasz van. A konzultáció sugallt válaszainak a győzelme garantáltnak tűnik, hiszen a hívek biztosan nagyobb arányban küldik majd vissza a válaszokat, ráadásul nincsen a kérdések között olyan, amire határozottan a szankciók lelkes támogatása lenne a válasz.

De azért mindig ott marad a kérdés, hogy a sok nemzeti konzultáció közben, miért nem tesszük fel az igazi kérdéseket. Milyen izgi lenne, ha megtudnánk a magyarok véleményét a következőkről:

• Ki mellett vagyunk, Brüsszel vagy Moszkva?
• Akarunk-e a Roszatommal új paksi erőművet?
• Kit tartunk a konfliktus valódi felelősének: Vlagyimir Putyint vagy Volodimir Zelenszkijt?

Természetesen ezek sem könnyű kérdések, talán nem is nemzeti konzultációra valók, de tényleg érdekes lenne megtudni, hogy mennyire nyugati, vagy mennyire keleti most a magyar társadalom elkötelezettsége.