Ungváry Krisztián: Horn Gyula és a Fidesz „ellenzékének” nyomorúsága

2022. június 21. – 11:06

frissítve

Ungváry Krisztián: Horn Gyula és a Fidesz „ellenzékének” nyomorúsága
Horn Gyulát ábrázoló portré az MSZP egykori elnökének tiszteletére rendezett emlékkonferencián a XI. kerületi Villányi úti Konferenciaközpontban 2018. szeptember 12-én – Fotó: Mohai Balázs / MTI

Másolás

Vágólapra másolva

A fővárosi közgyűlés DK-LMP-MSZP-Momentum-Párbeszéd frakciói 2022. június 8-án megszavazták, hogy Horn Gyula volt miniszterelnökről Budapesten egy sétányt nevezzenek el. Az elnevezés meglepő módon sem a politikai életben, sem a közvéleményt formáló értelmiségiek körében nem okozott elemi erejű felháborodást. Néhány publicisztikát leszámítva az ügy hullámai hamar elcsitultak.

Ennek nem kellene így lennie. A közterületelnevezés ügye ugyanis egyfajta állatorvosi lóként mutatja a magyar politikai élet összes olyan vonását, ami miatt az embernek szégyenkeznie kell politikusai miatt. A történtek leginkább azt bizonyítják, hogy az ellenzék erkölcsi szempontokat éppen annyira vesz figyelembe döntései során, mint a Fidesz. Azaz semennyire.

Az „ellenzék” ma a Fővárosi Önkormányzatban a többséget jelenti. Azonban nem csak ezért raktam a kifejezést idézőjelbe, hanem azért is, mert

ez a döntés éppenséggel azt igazolja, hogy a jelenlegi ellenzék funkciójának ellátására valójában alkalmatlan. Fájdalmas, de ebbe bele kell érteni az összes pártot.

A továbbiakban négy érvet hozok fel, amelyek azt bizonyítják, hogy ez a döntés rendkívül rossz volt és következményei messze túlnyúlnak Horn személyén. Félreértések elkerülése érdekében már itt le kell szögezzem, hogy ezen érvek egyike sem érinti Horn konkrét politikai tevékenységét. Ami annyit jelent, hogy a döntés még akkor is rossz, ha Horn egyébként megérdemelte volna azt, hogy róla közterületet nevezzenek el.

1. Döntés kizárólag politikai alapon, a szakmaiság minden szabályát felrúgva

Az előterjesztés hívei azzal érveltek, hogy Horn Gyula politikai tevékenységének a rendszerváltás évtizedére eső része rendkívül pozitív és ez nem is lehet vita tárgya. Ehhez képest az a helyzet, hogy a történettudomány valójában máig adós azzal, hogy Horn tevékenységét feltárja. Ez nem is csoda, hiszen az államigazgatási iratok kutathatósága általában 30 év után lehetséges, ami annyit jelent, hogy a Horn-kormány iratanyaga teljességében ma még nem is kutatható. Nem kutatható még az Antall- és az első Orbán kormány iratanyaga sem, nem beszélve azokról az iratokról, amelyek minősítése 30 évnél is hosszabb.

Ennek hiányában viszont igencsak nehéz tudományosan értelmezhető állítást megfogalmazni arról, hogy a Horn-kormány tevékenysége milyen is volt valójában. Mindenkinek lehetnek erről impressziói, lehet és kell is hogy legyen véleménye, azonban arra a kérdésre, hogy Horn Gyula hogyan és mennyiben használta ki a rendelkezésre álló mozgásteret és politikustársaihoz viszonyítva milyen teljesítményt nyújtott, mai tudásunk alapján nem lehet tudományosan megalapozott választ adni – legalábbis eddig még csak nem is próbálkozott ezzel mérvadó történetíró.

Az előterjesztők tehát nagy ívben tojtak a tudományra és hazudtak róla.

Annak érdekében, hogy érthetőbb legyen, felvetek néhány szempontot ahhoz, hogy mi is lehetne egy Horn-monográfia tétje. Egy ilyen munkának nem csak azt kellene bemutatnia, hogy a vasfüggöny lebontásában szerzett érdemek mennyiben köthetőek Horn személyéhez és mennyiben az általános politikai helyzethez, hanem arra is reflektálnia kellene, hogy ezek az érdemek mennyit nyomnak a latban ahhoz képest, ami az életmű másik serpenyőjében foglal helyet. Például említhető a Bős-Nagymaros vízlépcső ügye, amit Horn mindvégig támogatott vagy az, ahogyan Horn is hagyta magát kiszolgálni 1990-ig az állambiztonság nem jogállami módon szerzett információival. Emellett pedig össze kellene hasonlítani a Horn-kormány tevékenységét az Antall-kormányéval vagy az első Orbán-kormányéval. Lehet, hogy egy ilyen összehasonlításból Horn kerülne ki jól, azonban mindeddig ezt senki sem bizonyította.

2. A döntés érveinek erkölcsi színvonala

Az ügy vitájában az előterjesztők a „tudományos megalapozottság” legendáján túl azzal érveltek, hogy Horn érdemeit még Orbán Viktor és Schmidt Mária is elismerte és ezért az ellentábor is megadnia neki ezt a tiszteletet. Ezt hangoztatta például Horváth Csaba vagy Élő Norbert.

Ezzel az érvvel legalább két súlyos probléma van. Az egyik az, hogy azt a hamis látszatot kelti, mintha a két megnevezett személynek bármilyen köze is lenne történeti kérdések eldöntéséhez. Orbánnak köztudomásúan nincsen sem történészi végzettsége, sem ilyen kompetenciája, Schmidt pedig alapvetően emlékezetpolitikai üzletasszony, aki leginkább bíróság által is megállapított történelemhamisításaival vált közismertté.

Ezzel függ össze a másik probléma, nevezetesen az, hogy az említett személyeknek nemcsak a történettudományhoz, hanem a demokratikus jogállamhoz sincsen köze. Csak annak lebontásához. A rájuk való hivatkozás azonban azt a hamis látszatot kelti, mintha az ő véleményük bármilyen módon is igazolná egy jogállami elvek mentén működő testület cselekedeteit. Aki rájuk pozitív értelemben hivatkozik, az akarva-akaratlanul elárulja azt, hogy a NER kitartottja.

Érdemes egyébként végiggondolni ennek az érvnek a romlottságát. Orbán hadat üzent annak a politikai berendezkedésnek, amelyet liberális demokráciának hívnak. Az, hogy számára egy politikus adott esetben rokonszenves, nem dicsérő, hanem sokkal inkább dehonesztáló tény kellene, hogy legyen. Itt jön be a képbe az a kérdés is, hogy valójában mi is az Orbán-rezsim? Egyfajta üzemi baleset, vagy annak a szélsőjobb felé tolódó politikai folyamatnak a terméke, amely 1990-ben Magyarországon elindult? E sorok szerzője inkább a második verziót tartja releváns magyarázatnak. Ez azonban azt is jelenti, hogy a Horn-kormánynak is van némi köze ahhoz, hogy hogyan lehetett lebontani Magyarországon a jogállamiságot. Ennek praktikái egy másik írásba tartoznak, azonban itt is utalnom kell arra, hogy a közbeszerzéses korrupciót nem az Orbán-kormány találta fel és a szocialista párt máig nem tisztázta magát azon súlyos korrupciós ügyekben, amelyek az elhíresült 70-30%-os formula kapcsán a Fidesszel kötik össze.

3. A korábbi szokásjog felrúgása

Az egy éve elhunyt Ráday Mihály a rendszerváltás után többször is hallatta hangját utcaelnevezés ügyben. Arra hivatkozott, hogy nem célszerű politikusokról haláluk utáni húsz éven belül közterületet elnevezni, mert kell ennyi idő, hogy az érintett emlékezete „leülepedjen”. Ughy Attila fideszes fővárosi képviselő teljes joggal mutatott rá arra, hogy ez mindeddig zsinórmértékül szolgált, konszenzuális volt. Miért nem lehet megvárni ebben az esetben is ezt az időt?

Érdemes egyébként emlékeztetni arra, hogy Demszky Gábor alatt 25 évvel az érintett halála után lehetett közterületet elnevezni. Ezt Budapesten a Fidesz csökkentette le 2012-ben 5 évre, azonban a lehetőséggel Tarlós polgármestersége alatt szerencsére nem élt, kivéve Puskás Ferenc labdarúgót, aki miatt valójában a korábbi szabályozást módosították.

Hozzá kell tennünk, Ráday és Ughy véleményét azért is célszerű megszívlelni, mert tényleg az idő dönti el azt, hogy minek kell fennakadnia az emlékezet rostáján és mi az amire méltóképp hullhat a feledés homálya. A Főváros mostani döntése felveti a kérdést, miért volt szükség az eddigi konszenzus felrúgására? Azért, mert most erőből le tudják nyomni a javaslatot a másik fél torkán? Azért, mert maguk is sejtik, hogy 20 év múlva Horn Gyulának még kevesebb esélye lenne közterülethez, mert talán mégsem volt annyira jelentős államférfi?

4. Az álszentség és a tévedések

Élő Norbert azzal érvelt, hogy „nézzünk a jövőbe”, „nehéz a történelmünk, fogadjuk el egymás véleményét”, majd leszavazta a fideszes módosító javaslatot, ami Horn Gyula utcaelnevezésének felfüggesztését tartalmazta – vagyis pontosan annak ellenkezőjét tette, mint amit felszólalásában javasolt. Karácsony Gergely azt mondta, hogy Horn ugyan a rossz oldalon állt, de megbánta bűneit. Azonban ez finoman szólva is tévedés. Nincs információ arról, hogy Horn valaha megbánta volna azt, hogy 1956-ban belépett a karhatalomba. Ellenkezően, saját maga még a rendszerváltás után is arra hivatkozott, hogy ő a „legitim magyar kormányt” szolgálta karhatalmistaként. Ezek szerint a „legitim magyar kormány” verte le az 1956-os forradalmat is és akasztotta fel Nagy Imrét?

A Csurka tér és a Pozsgay utca sarkán

A döntés leginkább problematikus és ijesztő következménye az a gyakorlat, hogy ezek szerint egy politikai oldal a többsége birtokában bármit megtehet, sőt helyes is, ha olyan ötletei vannak, amelyek a másik oldal megalázását szolgálják. Az előterjesztőknek ugyanis pontosan tudniuk kell, hogy azoknak, akik nem az ő szavazóik, Horn Gyula a pufajkás pártállami múltat és a szocialista mutyit, valamint a megalvadt kádári struktúrákat jelenti.

Ezek után a mai parlamenti ellenzéknek illetve fővárosi többségnek nincsen semmilyen morális oka a felháborodásra, ha a fideszes önkormányzatok egyszer majd Csurka Istvánról vagy Pozsgay Imréről neveznek el közintézményt vagy közterületet.

Sőt. Hiszen a Fidesz is elmondhatja majd, hogy „nehéz a történelmünk”, „fogadjuk el egymás véleményét”, a Fidesz is érvelhet azokkal az „érdemekkel” amelyek számára fontosak az érintett életútja kapcsán.

A helyzet ennél is rosszabb. Horn Gyula emlékezetpolitikai beemelése visszamenőleg is hitelteleníti a mai parlamenti ellenzék pártjainak összes felszólalását, amit Horthy Miklós, Wass Albert vagy Teleki Pál közterületen történő megjelenése kapcsán tettek.

Hiszen mit is üzent a Horn-történet? Azt, hogy csak az számít, amit az érintett a „mi közösségünknek” jelent, amit másnak, az nem érdekes. Ez nem más, mint az erőből politizálás, amely semmilyen fékre és ellensúlyra nincs tekintettel. Ezt az elvet sikerült most a Demokratikus Koalíciónak, a Magyar Szocialista Pártnak, a Momentumnak, a Párbeszédnek és a Lehet Más a Politikának átültetnie a gyakorlatba. Ezzel szembe köpték választóikat. Magukról nem is beszélve.

Támogasd a Telexet! Nekünk itt a Telexnél a szabad sajtó azt jelenti, hogy politikusok, oligarchák nem befolyásolhatják azt, miről írunk, miről nem, kivel dolgozunk, vagy kivel nem. A szabad sajtó nekünk kritikusságot, korrektséget, kíváncsiságot jelent. Hogy a közérdekű sztorikról beszámolunk, hogy mindig oda megyünk, ahol a dolgok történnek.

Nem egyszerű a munkánk, van, hogy falakba ütközünk: nem válaszolnak a megkereséseinkre, kordonokkal zárnak el, hogy ne tehessünk fel kérdéseket. Ha szeretnéd, hogy ennek ellenére is kitartóan kérdéseket tegyünk fel, hogy megmutathassuk a lehető legtöbbféle álláspontot, a legtöbb tényt és bizonyítékot, támogasd a munkánkat!
Támogatom