Az oktatásban marad a lenini elv: A bizalom jó dolog, az ellenőrzés még jobb

A középiskolai felvételi a magyar oktatási rendszer állatorvosi lova. A diákok rettegnek tőle, úgy érzik, az egész életük azon múlik, hogy ebben a másfél órában eszükbe jutnak-e a megfelelő közmondások, és fel tudják-e sorolni az olyan négyjegyű számokat, amelyek három számjegye azonos, és oszthatóak néggyel. Az iskolák nem bíznak benne, ezért van, ahol a szóbelin is további matematikafeladatokat raknak a jelentkezők elé, míg máshol azt mondják, hogy náluk mindenben csak a szóbeli számít.

A szülők már évekkel korábban felvételi előkészítőre járatják gyerekeiket, hiszen itt olyan dolgokat kérnek majd számon, amiket a rendes órákon nem tanulnak meg a diákok. Közben maga a teszt nem felel meg a modern tesztelméletek követelményeinek, nem lehet tudni, hogy egyáltalán mér-e bármit a felvételiírás képességén túl. Az idei botrány, amikor 24 ellenőr szállt ki egy gimnáziumba, és szabálytalanság miatt megakadályozta, hogy a diákok megírják a dolgozatot, rámutatott arra, ami talán az oktatási rendszerünk legnagyobb baja: a bizalom teljes hiányára.

Fontos tudni, hogy a felvételi az iskolák számára komoly teher. Be kell menni szombaton dolgozni, ki kell javítani a dolgozatokat, fogadni kell a szülőket, és kezelni kell a reklamációjukat, ráadásul mindent rögzíteni is kell a központi nyilvántartó rendszerben,

mindezt teljesen ingyen, ezért a munkáért a tanárok, az oktatásban dolgozók semmilyen extra javadalmazást nem kapnak.

Viszont törvényileg kötelesek mindenkit fogadni a felvételin, függetlenül attól, hogy az hozzájuk akar-e jelentkezni, vagy csak elment a legközelebbi iskolába megírni a dolgozatot.

Ha annyian jelentkeznek, akkor az iskolának kell máshol termet bérelnie, hogy elférjenek a felvételizők, amúgy is, oldja meg, ahogy tudja. Ebben a helyzetben jelent meg a felvételiztető intézmények ötödében egy-egy csapatnyi ellenőr, hogy jól a körmére nézzen a tanároknak. A Kürt Gimnáziumban azt találták, hogy a feladatlapokat tartalmazó borítékokat nem harminc, hanem ötven perccel a vizsga kezdete előtt bontották fel. Ezért a vizsgát meg kellett akadályozni, mert felmerült a lehetősége annak, hogy így akár csalhattak. Fontos, hogy nem az derült ki, hogy csaltak, hanem az, hogy csalhattak, és emiatt százhatvan gyerek még egy hétig izgulhat, hogy mi lesz vele, és egy tantestület érezheti megalázva magát. A dolog teljesen logikátlan: ha ötven perccel korábban el lehet mondani a gyerekeknek, hogy a kutyás feladatban Morzsi a legnehezebb, akkor húsz perccel később már nem? Ráadásul ha egy tanár csalni akarna, azt még számtalan alkalommal megtehetné, akár a dolgozatok javítása közben is.

Az ellenőrök azt is szóvá tették, hogy a felügyelők között nem lehetnek az adott tárgyat tanítók, nyilván mert a matektanár majd segítene a gyerekeknek a matematikapéldák megoldásában – milyen szerencse, hogy a fizika- és a magyartanár annyira ostoba, hogy esélye sincsen egy nyolcadikos felvételi megoldására! De a logika itt teljesen mellékes, az ellenőrző dolga, hogy ellenőrizzen, és oda csapjon, ahova köll. Így működik minden rendszer, amiben nincs bizalom a szereplők között.

Az oktatási rendszer átalakításának minden egyes lépése azt mutatta, hogy a rendszer mennyire bizalmatlan a végrehajtók iránt. A központosítás, az oktatásirányítási vízfej kialakítása, az igazgatók lefokozása tulajdonképpen adminisztratív és ceremoniális teendők ellátására, a szabadon tervezhető tanórák és tananyag arányának drasztikus csökkenése mind arról árulkodik, hogy akik az oktatást irányítják, egy cseppet sem bíznak meg azokban, akik nap nap után a tantermekben tanítanak.

Eljutottunk oda, hogy WC-papírt is csak a tankerületen keresztül lehet rendelni, és arról, hogy egy osztálynak át kell-e állnia az online tanulásra a járvány közepén, csak a minisztérium dönthet. Abban sem lehet megbízni, hogy a tanárok a megfelelő tankönyvet választanák a gyerekeiknek, így aztán tankönyvből is csak egy van.

De természetesen azt sem dönthetik el a tanárok, hogy kit hívnának meg az iskolába az internet veszélyeiről, drogokról vagy a kapcsolati erőszakról beszélni a diákokkal.

Ez a bizalomhiány azután öngerjesztő folyamattá válik; ahogy gyűlnek a szabályok, úgy növekszik a félelem is, hogy azokat majd valaki nem tartja be, ehhez persze újabb szabályok kellenek, amik csak növelik a szabályszegés veszélyét, és így tovább.

1981-ben egy Új-Zéland–Ausztrália krikettmérkőzés utolsó dobását az ausztrál játékos nem dobta, hanem egyszerűen csak gurította az ütő felé, aki így nem tudta azt elég messzire elütni ahhoz, hogy a nyeréshez hiányzó pontokat megszerezze, és így az ausztrálok nyertek. Mint kiderült, a szabályok nem tiltják az ilyen dobást, de mégis egyöntetű volt mindenki véleménye a Tasman-tenger mindkét partján: ilyet egyszerűen nem illik csinálni. Bár a nagy gurító botrány után a szabálykönyvet kiegészítették, láthatóan a játék négyszáz évig remekül elműködött úgy, hogy a játékosok megbíztak abban, hogy úriember ilyet nem csinál. A tanárok sem azért nem csalnak, mert félnek az ellenőröktől, hanem azért, mert a szakmájuk alapelveivel nem lehet összeegyeztetni, magára valamit adó tanár ilyet nem csinál.

Ha azonban a kormány potenciális csalóként tekint rájuk, akkor jön a szabályozások és ellenőrzések örvénye, ami előbb-utóbb aztán csalóvá is teszi majd őket. A jelenlegi alaptanterv úgy ad a teljes óraszám tíz százalékát is alig elérő szabadon tervezhető órakeretet, hogy ebbe a dolgozatok megírásának, az ismétlésnek és az összefoglalásnak is bele kell férnie (a versenyek és ünnepek miatt elmaradó órákról már nem is szólva), valójában tehát a tanárnak semmi szabadsága nincs.

Nincs két egyforma osztály, biztos, hogy más ütemben és gyakran mást is kell tanítani az egyik csoportban, mint a másikban, a tanár tehát, ha jól akarja végezni a munkáját, csalóvá válik. Ebben a teljesen bizalom nélküli helyzetben reménytelen elvárni a tanároktól, hogy alkotó értelmiségiek legyenek, ebben a rendszerben legfeljebb oktatás-végrehajtó szakmunkások.

De talán még azok sem, hiszen a fizetésük messze elmarad a szakmunkásbérektől. Ez azután kihat a tanárok társadalmi megítélésére és lassan az önképükre is. A szabályok és ellenőrzések ördögi körét csak a bizalom, az oktatási rendszer minden szereplőjének partnerként kezelése tudná megtörni.

Partnerség a szülőkkel, akiknek ma szinte semmi beleszólásuk nincsen abba, hogy napközben mi is történik a gyerekeikkel.

Partnerség a tanárokkal, akiket az ellenőrzés, minősítés és felügyelet helyett segíteni kellene abban, hogy minél jobbak legyenek a munkájukban.

Partnerség a diákokkal, aki ebben az egész rendszerben teljesen elsikkadnak.

Ehelyett marad a lenini elv: „A bizalom jó dolog, az ellenőrzés még jobb.”

A szerző az Alternatív Közgazdasági Gimnázium tanára, a TanárBlog szerkesztője.