Meglepő kijelentés volt Jézustól, hogy az utolsó vacsorán elfogyasztott kenyér és bor az ő teste és vére

2021. szeptember 11. – 22:33

Meglepő kijelentés volt Jézustól, hogy az utolsó vacsorán elfogyasztott kenyér és bor az ő teste és vére
Hodász András – Fotó: Árki Kristóf

Másolás

Vágólapra másolva

Vasárnap zárul le a magyar katolikusok nagyszabású rendezvénye, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. A sajtóban számtalan cikk jelent meg, melyek néhol a programok sokszínűségén lelkendezve, néhol az elköltött forintok felett fanyalogva adtak hírt erről a katolikus világban amúgy nemzetközi szinten jegyzett, igen rangos eseményről.

Mi, katolikusok, szeretnénk reménykedni benne, hogy a külső szemlélő nem csak a lezárásokat és a pénzkidobást látja ebben a világeseményben.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy különösen a választásokhoz közeledve népszerű téma, hogy ki, mire és mennyit költött ahelyett, hogy kórházat épített volna, ám az élet sokkal több az egészségnél. Ha valamit, hát ezt megtanultuk kényszerű bezártságunkban, amikor rájöttünk, hogy bár otthon raboskodva elkerüljük a fertőzést, de megfosztjuk magunkat mindattól, amiért az életet élni érdemes. Az anyagiak kérdésében pedig érdemes nem elfelejteni, hogy amikor a szekuláris állam támogat egy ilyen rendezvényt, akkor egyrészt jogosan oszt vissza az adóforintokból annak az egyháznak, melynek tagjai maguk is adófizetők, másrészt még ha az állam világnézetileg semleges is, érdekében áll a különböző közösségeket támogatni, lévén itt aratható le a legnagyobb társadalmi haszon, amellett, hogy itt a legkisebb a korrupció veszélye.

Mi az az eucharisztia?

Ám ez a cikk nem vitát akarna indítani, hanem arról akar szólni, amiről a legkevesebb szó esik: tudniillik, hogy mi is az az eucharisztia, és miért is rendezünk köré egy nemzetközi kongresszust.

Ha a katolikus egyház legfurcsább tanításait kéne csokorba szedni, biztos vagyok benne, hogy hosszú lenne a lista a cölibátustól kezdve a melegházasság elutasításáig.

Az eucharisztia valószínűleg keveseknek jutna eszébe, pedig ha tudjuk, hogy mit jelent, nem kevésbé tűnhet furcsának, hogy a 21. században felnőtt emberek hisznek benne. Az eucharisztia, vagyis a katolikus szentmisében kiosztott kenyérdarabka, ugyanis hitünk szerint annak a Jézus Krisztusnak a valóságos teste, aki kétezer évvel ezelőtt a Földön járt, és kereszten meghalt értünk. Amikor azt írom, hogy „valóságos teste”, akkor azt értem alatta, hogy a katolikusok szerint ennek a kenyérnek a fogyasztása tulajdonképpen misztikus és fizikális egyesülés Jézussal. Extrémnek hangzik, tudom, de ahhoz képest, hogy hisszük, hogy a látható világot egy felsőbb intelligencia teremtette néhány milliárd évvel ezelőtt, aki azóta is befolyással van az életünkre, igazából semmiség.

De miért hisszük, azt, amit hiszünk?

Akik felületesen ismerik a Bibliát, azok általában meg vannak győződve, hogy Jézus folyton a szeretetről beszélt. Akik kicsit jobban elmélyedtek benne (értsd: legalább egyszer kinyitották), azok számára feltűnhetett, hogy ennél sokkal több témát érintett, és ezek közül nem egy nagyon is furcsának tűnhet a ma embere számára. Beszélt arról, hogy aki benne hisz, annak örök élete van, és arról is, hogy szeretnünk kell azokat, akik minket bántanak, sőt, oda kell tartanunk a másik orcánkat is, meg hogy az adókat rendesen be kell fizetnünk.

A top három meglepő kijelentés közül az egyik azonban bizonyosan az, hogy az utolsó vacsorán elfogyasztott kenyér és bor az ő teste és vére. Ez annyira húzósan hangzott még a lelkes követőinek is, hogy sokan közülük egyszerűen elhagyták őt, azt gondolván, hogy őrült. Pedig nagyon is koherens, amit mond, és ezt most megpróbálom röviden elmagyarázni.

A legkorábbi, még a kereszténység előtti vallásokban is jelen volt az úgynevezett áldozati lakoma. Ennek során a közösség szakrális áldozatot mutatott be, amely általában egy állat (néhol ember) feláldozását jelentette a törzsi istenségnek, majd közös lakomával zárult, ahol gyakran plusz egy terítéket raktak a felsőbb hatalom számára. Áldozni, azaz hálánk jeléül visszaadni valamit abból, amit kaptunk, nem is annyira logikátlan dolog. Emellett ősi, emberi meggyőződés, hogy a hibák, bűnök kiengesztelése ajándék átadásával is történhet, és az istenségnek ugyan hogy másképp tudunk valamit ajándékba adni, mint hogy elégetjük, vagy épp felvágjuk, és a vérével meghintjük az oltárt. Ez történt az ószövetségi zsidó liturgiában is, ahol a papok állatokat áldoztak Jahvénak, Izrael Istenének, ezzel kérve a nép bűneinek megbocsátását.

Jézus, aki maga is zsidó származású volt, ebben a kulturális környezetben kezdett beszélni arról, hogy ő az igazi áldozati bárány, aki feláldozza magát mindenki bűnéért, egyszer s mindenkorra feleslegessé téve az ószövetségi állatáldozatokat. Hitünk szerint ezt meg is tette nagypénteken a keresztfán, aminek kicsit szenzációhajhász, hollywoodi feldolgozását láthattuk néhány éve a mozikban, Mel Gibson rendezésében. Ilyen értelemben Jézus maga lett az áldozat, és maga lett, aki az áldozatot bemutatta. Mivel pedig ő az utolsó vacsorán a kenyérről és a borról mondta, hogy az ő teste és vére, a katolikus vallás – ami mélyen a zsidó vallásban gyökerezik – az állatáldozat helyett kenyér és bor áldozatáról beszél.

A történelem folyamán a katolikus Egyházban kialakult az eucharisztia tiszteletének számos, „szentmisén kívüli” formája: liturgikus ünnepek („úrnapja”), szentségimádások (az oltáriszentség előtti szemlélődő ima), litániák, áldások, körmenetek. Ezek rendszerint akkor kaptak nagyobb szerepet, amikor az egyház úgy érezte, hogy veszély fenyegeti az eucharisztiába vetett hitet, például a reformáció során, amely megkérdőjelezte Jézus valóságos jelenlétét az ostyában.

A szentmisében tehát ez a hittétel válik jelenvalóvá számunkra, és éppen ezért hívjuk szentmiseáldozatnak és nem istentiszteletnek, hiszen a pap a kenyeret és a bort áldozza fel, Jézus szavait követve: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Az a kenyér tehát, amit a szentmisében kiosztunk, az eucharisztia, számunkra hitünk legfontosabb igazságának emlékezete, és egyszersmind megjelenése. Maga a megtestesült második isteni személy, Jézus Krisztus Megváltó misztikus teste. Ezért hajtunk térdet előtte, ezért készülünk bűnbánattal a vételére, ezért nem vehetik magukhoz azok, akik nincsenek teljes közösségben a katolikus egyházzal, és legfőképpen ezért rendezünk nemzetközi kongresszust róla. Ez a világesemény nekünk tehát abban segít, hogy mi is jobban megértsük az eucharisztia lényegét, és talán – ha ügyesek vagyunk – a programokon keresztül a nem hívőknek is érthetőbbé tegyük ezt a hittitkot.

A szerző a Szemlélek magazin munkatársa. Ha szívesen olvasna hasonló írásokat, kattintson a Szemlélek oldalára! Itt pedig megtalálható a Szemlélek – Telex együttműködésben készült Gundel Takács Gábor-cikk A pápa, akire figyelnek még a pápatagadók is címmel, itt pedig Gégény István telexes cikke Se kiköpni, se lenyelni – Ferenc pápa megakadt a NER torkán címmel.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Telex véleményét. A Telexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!