Karikó Katalinról nemrég vált köztudomásúvá, hogy 1977-ben az állambiztonsági nyilvántartásban hálózati személyként szerepelt. A tudós az információt valósnak ismerte el. Azóta még nem sok idő telt el, de ami eddig történt, már megéri az elemzést.
Karikó Katalin esete sajnos szinte kivételesnek tekinthető. A magyar állambiztonsági érintettek közül majdnem egyedüliként, az ő szájából egyetlen kétértelmű vagy valótlannak nevezhető állítás sem hangzott el.
A fideszes volt külügyminiszter Martonyi János „úti beszámolókról” hazudozott, párttársa, Szita Károly polgármester vagy Kondor Katalin, az Orbán–Torgyán-kormány alatt a Magyar Rádió elnöke mindent tagadtak. Szabó István filmrendező besúgásait élete legerkölcsösebb tettének nevezte, Tar Sándor pedig csak áldozatnak kívánta láttatni magát.
A hazudozók sorozata sajnos sok közszereplővel lenne folytatható.
Karikó Katalin állítását, amely szerint beszervezésekor nyomást gyakoroltak rá, nem cáfolja az, hogy a beszervezést nyilvántartó dokumentumon nem a zsarolás, hanem a „hazafias alap” kifejezés szerepel. Ez azért van így, mert az állambiztonság több okból is törekedett arra, hogy beszervezetteinél ne kelljen nyílt zsaroláshoz folyamodni, illetve amennyiben a zsarolás mellett megcsillant az a remény is, hogy az érintett folyamatos lelki ráhatás nélkül is elfogadja a neki felkínált szerepet, akkor a „hazafias” alapot jelölték meg. Ez pszichológiai okokból is praktikusabb megközelítés volt. Egy folyamatosan zsarolással munkára kényszerített hálózati személy megbízhatósága igencsak kérdéses, ezért úgy zsaroltak, mintha nem zsaroltak volna. Egy diktatúrában valamivel gyakorlatilag mindenki zsarolható. Az esetek többségében egy megjegyzés is elegendő volt arra, hogy a célszemély értsen a szóból.
A kompromittáló alapot, azaz a zsarolást csak azoknál a személyeknél jelölték meg a 6-os kartonon, akiket nyíltan és egyértelműen meg kellett fenyegetni. Az ő esetükben is azt írta elő a vonatkozó szabályzat, hogy zsarolással csak addig volt szabad valakit ügynöki munkára kényszeríteni, amíg az a börtönbüntetés tarthatott volna, amit egy felelősségre vonás esetén maximálisan kiszabhattak volna rá. Ezt követően az érintettnek fel kellett ajánlani az önkéntes együttműködés lehetőségét, és ha erre nem volt hajlandó, akkor el kellett bocsátani a hálózatból. A szabályok értelmében erről tájékoztatni is kellett a zsarolással beszervezett személyt. Ez is az oka annak, hogy a tartótisztek igyekeztek nem leírni a zsarolás tényét a beszervezés során.
Az állambiztonsági nyilvántartással kapcsolatos szabályozás Karikó állításainak más elemeit is alátámasztja Amennyiben írásos jelentéseket adott volna, akkor keletkezett volna iktatott munkadosszié: mint például Kondor Katalinnál és a többi fent említett személynél. Ilyet azonban nála nem lelni.
Állambiztonsági nyilvántartó 6-os kartonján az utolsó 1985-ös bejegyzés az, hogy „pihentetve”. Karikó ekkor távozott az USA-ba.
Amennyiben az állambiztonság szerette volna átadni anyagát és/vagy személyét a hírszerzésnek, akkor ezt rá kellett volna vezetni a 6-os kartonra. Az ügyet semmi esetre sem zárhatták volna a „pihentetve” kifejezéssel, ezzel ugyanis megtévesztették volna azokat az állambiztonsági tiszteket, akik a 6-os kartonok alapján hírszerzésnek átadott ügynökökre kerestek volna rá.
Karikó ügye ismét jó példa arra, hogy az ügynökügyekben nem az az igazán érdekes, ami régen történt, hanem az, hogy mit mond róla az érintett és mit a politika.
Ebből a szempontból Karikó példamutatóan járt el. Aki úgy gondolná, hogy beszervezésének tényéről neki korábban magától nyilatkoznia kellett volna, azt emlékeztetnem kell arra, hogy néhány hónappal ezelőtt Karikó még nem volt közszereplő. 1985 óta ráadásul nem is élt Magyarországon. Továbbá: szemben Martonyival, Szitával, Szabóval, Kondorral és még sok más érintettel, akik kapcsán a levéltárak kínosabbnál kínosabb anyagokat őriznek, Karikó esetén állításaival nem állítható szembe egyetlen ilyen állambiztonsági dokumentum sem. Magyarán: nincsen olyan mozzanat, ami miatt az érintett bárkinek is magyarázattal tartozott volna. Elemzést érdemelnek az ügyre adott politikai reakciók is. Sokan saját politikai pecsenyéjüket sütögetik már most. A nyilatkozók jelentős része a Fidesz oldaláról érkezett. Jeszenszky Zsolt, Apáti Bence és Bencsik Gábor fontosnak tartott rámutatni, hogy Karikó tartótisztjét, Salgó Lászlót a szocialista kormányok alatt nevezték ki az ORFK vezetőjének. Ebből vérmérsékletüktől függően kiadósabb kommunistázással a „baloldali kormányok” és „Gyurcsány” felelősségét hangoztatták, összekötve az „oltásellenes baloldal” vádjával. Ez már-már humoros is lehetne, ha nem lenne a járványnak majdnem 30 ezer halottja, és ne lett volna teljes politikai konszenzus arról, hogy a Pfizer-vakcinával történő oltás életet ment.
A jobboldal úgynevezett publicistáinak eléggé laza viszonyuk van a tényekhez. Ez az ügyben felmerült tartótiszt, Salgó László szidalmazásában is megnyilvánul. Sajátos, hogy Salgó állambiztonsági múltja egyáltalán nem zavarta a Fideszt, amikor ennek teljes tudatában kinevezte megyei rendőrkapitánynak, most viszont (illetve 2002-ben, amikor már az új kormány alatt ORFK-vezető lett), rögtön előkerült a „kommunista tartótiszt” vádja. Kicsit olyan ez, mint amikor Kövér László érvek helyett kommunistázik másokat úgy, hogy saját közvetlen felmenői kommunisták és munkásőrök voltak.
Különösen ízléstelen ez úgy, hogy a jelenlegi belügyminiszter az ORFK párttitkára volt, de ez az érintett megmondóemberek horizontján fel sem merül, mint Salgó ügyével megegyező erkölcsi probléma. A Fidesz alatt ráadásul nemcsak III/II-es szakemberek futhattak be komoly politikai karriert, hanem a belső elhárításon dolgozó, azaz III/III-as múltú személyek is. Elég, ha csak Horváth Józsefet említjük, aki 1990 előtt még szektás baloldaliakat és trockistákat hárított el, hogy a Fidesz alatt vezethesse a Katonai Elhárítást, majd az „Alapjogokért Központ” nevű fideszes propagandaközpont ügyeletes szakértője lehessen.
Nem kívánok foglalkozni azokkal a megnyilvánulásokkal, amelyek az internet pöcegödréből érkeztek. Ezeket épeszű ember nem veheti komolyan. Az mindenképp megnyugtató, hogy mindeddig egyetlen értékelhető nyilatkozat sem akadt, amely Karikót ezért az ügyért elítélte volna. Ennek fényében viszont teljességgel érthetetlen Puzsér Róbert „El a kezekkel Karikó Katalintól” című megnyilvánulása. Ezzel nemcsak az a baj, hogy olyasmit sugall, aminek semmilyen alapja sincsen (ugyanis egy mérvadó ember sem vádolta meg Karikót) hanem az is, hogy olyan értelmezése is lehet gondolatmenetének, amely szerint köztiszteletben álló személyek esetleges korábbi beszervezettségét nem szabad megemlíteni. Ez azonban rendkívül ingoványos talajra visz.
Az hogy ki a „köztiszteletben álló” személyiség, egyrészt szubjektív kategória. Másrészt viszont akkor lehetne megalapozottan követelni az állambiztonsági iratok elzárását, ha az ilyen ügyekben ártatlanul meghurcolnák az érintettet. Ez eddig egyáltalán nem következett be. Az ártatlan meghurcolásnál sokkal nagyobb társadalmi veszélyt jelentenek azok a „mosogatóbrigádok”, akik a nekik szimpatikus, bár ténylegesen besúgónak nevezhető személyek mentén felsorakoztak – elég ha csak a Szabó István filmrendező kapcsán tapasztalható, kínos megnyilvánulásokra gondolunk, amelyben egyébként mind az akkori kormány, mind az akkori ellenzék részt vett.
Az ügynek volna-lehetne egy konstruktívabb folytatása is. Az a belátás, hogy a múltról való hazudozás hosszú távon nem tartható fenn. Annak elfogadása, hogy az állampolgárok információs kárpótlása és a közszereplők zsarolhatóságának megszüntetése csak akkor lehetséges, ha az állambiztonsági iratok megismerése nem csak egy privilegizált kör kizárólagos joga. Csehországban és Szlovákiában mindenki az interneten hozzáfér az állambiztonság volt hálózati személyeinek adataihoz. Az állampolgárok komfortérzete és a társadalmi béke ettől nem csökkent, hanem nőtt. Így kellene tenni Magyarországon is. Még most sem késő, hogy a kormány által eddig tizenhatszor lesöpört javaslatot az állambiztonsági iratok nyilvánosságáról végre elfogadják.
A szerző történész, fontos kutatási területeinek egyike a kommunista időszak titkosszolgálata.
Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Telex véleményét. A Telexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.