Gyurcsány, az öregecskedő sztárzenekar, aki érzi, mi fáj nekünk

Ki ne ismerné a pályája zenitjén túljutott, de még leállni nem tudó rockzenekart, vagy az élet más, lelátókkal szegélyezett, fűvel bevetett színpadjairól vett hasonlattal: az öregedő futballistát (ö. f.)? Aki már letette, amit letenni lehetett, megírta és eljátszotta az összes fontos dalát, és már önmaga önismétléseit is csak ismételni tudja, vagy belőtte az összes fontos gólját, de mégis a színpadon, a pályán tartja az évek rutinja, az önreflexió hiánya, vagy egyszerűen csak az a tény, hogy akik a helyébe léphetnének, nem kaptak színpadot, stúdiót, rádiós adásidőt, vagy kikoptak az öltözőből, mert beleuntak másodhegedűsnek lenni, vagy mert kifúrta őket.

„Ennek megfelelően megteszi az ellenlépéseket, ö. f. a Nagy Machinátor, hosszú, konspiratív telefonokat bonyolít a szertárossal és a kapussal, egyszóval a mérvadó személyiségekkel, valamint egy közelebbről meg nem nevezhető, befolyásos személlyel, nem retten vissza az edzőnek szóló névtelen telefonoktól”

Gyurcsány Ferenc, úgy is, mint gy. f. a magyar politikai élet, de legalábbis az ellenzéki oldal ö. f.-je. A legnagyobb túlélő, aki egyben a legnagyobb teher. Aki edzésen vagy a próbateremben még mindent tud – „még mindent ő tud a legjobban, így aztán kevély” –, de aki éles helyzetben már nem a baloldali ék, nem a középcsatár. Jó esetben hátravont irányító. Jó esetben sztárvendégek a pályatársak évi megszokott nagykoncertjén az Arénában.

És mégis: itt állunk Debrecenben, a kora tavaszinál indokolatlanul hidegebb márciusi kora estében, és a sztárvendég helyett, a meccsek utolsó perceire tizenegyest berúgni beálló ö. f. helyett a sztárfellépőként érkező gy. f.-re várunk a Fórum bevásárlóközpont és a Roncsbár közötti területen velünk együtt fázósan toporgó egy-kétszáz ember társaságában. Persze, mi más is lenne. Itt a Feri, hirdeti a Facebookon az országvillámjárását, hogy fel-felbukkan egyes választókerületekben mozgósítani, motiválni. Nem nagyelőadást tartani színpadon, hanem csak utcazenélni, de nem csak jammelgetni kicsit, hanem úgy utcazenélni, ahogy más nem tud abban a városban. Most konkrétan ebben.

Pedig itt jelentős az előzenekari felhozatala, Varga Zoltán és Mándi László, a Hajdú-Bihar megyei – és így debreceni – 1-es és 2-es számú országgyűlési választókerület ellenzéki képviselőjelöltjei csinálják a hangulatot (előbbi Kósa Lajos, utóbbi Pósán László kihívója; a város egy kis keleti része a 3-as számú választókerülethez tartozik, az ott induló ellenzéki jelölt, Salamon Gergő nem volt ott a csütörtöki utcafórumon, csak Jakab Péter hétfői utcafórumán, ugyanezen a helyen).

Az ötre meghirdetett rendezvényen ötkor még természetesen nem a főszereplő kezdi a műsort.

(– Mondjuk nem illik megvárakoztatni az embert. Én még nőre se várnék öt perccel többet.
– De ha az miniszterelnök lenne?
– Hát de Feri se lesz.
– Hát. De hátha…)

Ahogy a rock nagykönyvében meg van írva, előzenekarokkal hangolunk, elsősorban azzal a Varga Zoltánnal, aki önkormányzati képviselő, és 2018-ban egy alusisakos performanszával lett országosan ismert. Erősen csap a húrok közé, Orbánt túlfújt gumikesztyűhöz hasonlítja, aki „szeret vezérlő tábornokosat játszani”, és aki most éppen „Napóleonnak öltözött, de inkább pihennie kellene, nagyon sokat, nagyon csendes helyen”. Kitér arra is, hogy a miniszterelnök épp aznap helyezte át a székhelyét Debrecenbe, hogy „a keleti szélekről irányítsa a védekezést”, csak hát ugyebár, ahogy Varga mondja, „Debrecen mindennek tekinthető, csak az ukrán határ szélének nem”, Kósa Lajosról és a debreceni fideszes politikus „két bugyibolt közé” álmodott, 2009-ben átadni tervezett, azóta is félkész Latinovits színházáról is beszél. És persze arról is, hogy Kósának a a honvédelmi bizottság elnökeként a Debrecen („és Paks”) légtere felett is átrepülő drónnal kellene foglalkoznia sem, mint az ő plakátjainak rongálásával, de sebaj, mert „április 3-a után bőven lesz ideje a mama disznóival foglalkozni”.

Mándi hozzá képest egy dobozgitáros Platon Karataev-imitátor, visszafogott, diszkrét, az ellenzéki programról beszél a Roncsbár hangszóróiból áramló Ocho Macho-dallal megfűszerezve, például a pedagógusok fizetésemeléséről, és a kormánypárti program hiányáról. Meg arról, amiről Varga is, hogy a fideszesek nem mernek vitázni.

(Láttam az embereket járni a réten,
Sajnos szemembe sütött a nap)

De a napnál is fényesebb dolog tűnik fel ekkor, ha nem is az égen, de a debreceni Csapó utcában: maga gy. f., azaz Gyurcsány Ferenc.

Az előzenekarok azonnal átadják a teret és a mikrofont, gy. f. elnézést kér a késésért, amit nyomban meg is magyaráz. Fehérgyarmatról jött, mondja, ami messze van, és mivel úgy érzi, hogy kitüntető figyelem irányul rá, különösen figyelnie kellett, hogy tartsa a sebességhatárt. (Tények és érdekes adalékok alrovatunkból: a két város nagyjából száz kilométerre van egymástól, de hát ilyen ez a popszakma, 2020 januárjában Manuelnek kábé két órával a balassagyarmati haknija után már Gödöllőn volt fellépése.)

De ha Gyurcsány késik, hát késik, a nagyérdemű megbocsátja, ha meg indoka van rá, hát pláne meg, ha meg ilyen indoka, akkor aztán különösen meg. A félelem egyébként is nagy úr errefelé, többször hallunk olyan elcsípett mondatfoszlányokat, hogy „hát te hogyhogy ki mertél jönni”, meg hogy „Zsuzsikám is nem jött, mondta, hogy fél, hogy meglátják a munkahelyén”.

(„A »rinya« legalján azonban nem az önsajnálat van, hanem a félelem. Ö. f. félelemben él.”)

A sztárzenész persze azért sztárzenész, hogy gyorsan elterelje a figyelmet a döcögős kezdésről, ahogy az előzenekar is azért előzenekar, hogy alájátsszon, ha kell. Varga Zoltán ilyen előzenekar, alájátszik, gólpasszt ad, egyenesen a gólvonalra: „hol van Orbán Viktor, hol a kedves vezető? Itt van Gyurcsány Ferenc lehet vele vitázni az embernek, aki tönkretette az országot”.

Tönkretette bizony, erről beszél Gyurcsány is, tönkretette, kifosztotta, „ahová néznek, ahová nyúlnak, amiről beszélnek, az mind hazugság, amit a Fidesz nemzeti mázzal önt le”, mondja, és hát hazugságügyben neki lehet hinni. Szerinte „nyitott, hazafias” politikára van szükség, és nem arra a bezárkózásra, amit a kormány megtestesít. A választások után megalakuló kormánynak „nem lesz mindenre pénze, az nyilvánvaló”, ezért nyitott társadalmi vitában kell dönteni arról, mire jusson előbb és mire később, „előbb emelni a több mint tíz éve nem emelt családi pótlékot vagy előbb emelni a szintén tíz éve nem emelt minimálnyugdíjat”, ez egy normális dilemma szerinte, amiről „beszélni kell a köznyilvánosságban”, és amit „nem tizenöt ember dolga eldönteni”. Ez a valódi társadalmi probléma, és nem „a magukat átműteni akaró ötévesek problémája”, mert az „csak a miniszterelnök csökött agyában probléma”.

(„A pályán eltölthető minden percet az Élet bőkezű ajándékának tart, ajándéknak, melyet tehát ki sem lehet érdemelni, csak megköszönni. Szóval egy ilyen ö. f. az nagyon hálás tud lenni.”)

A beszédében ezek után is visszatérő elem Orbán Viktor személye is, de hát ki ne játszaná el a legnagyobb slágerét a legkisebb haknin is? Orbán már tizenkét éve folyamatosan háborúban áll mindenkivel és mindennel, „a háború kirobbanása óta a béke felszentelt papjává változott, hogy a nyári villám világosítsa meg az elméjét”. Egy politikusnak szerinte felelősséggel kell tartoznia az általa képviselt mondatokért, ahogyan a tetteiért is, így szerinte Orbánnak el kellett volna mondani a háború kitörésekor, hogy csak hazudta a békemissziót, számítania kellett ugyanis arra, hogy ez lesz az orosz-ukrán konfliktus vége.

Ez a kormány embertelen, veri a mellét a béke apostolaként, de a menekülők nem a kormánytól, hanem csak az önkéntesektől kapnak segítséget, mondja, és Orbánnak szegezve azt is: „alávaló, amit műveltél”. Magyarországnak nem Brüsszellel kell harcolni, hanem az embertelenséggel, és ha Orbán miatt egy fillér támogatást sem kapunk, „nekünk akkor is ki kell tartanunk Brüsszel és Európa mellett”. A miniszterelnök hiába nyitott Kelet felé, aki jobb életszínvonalra vágyik, „az Nyugatnak és nem Záhony felé veszi az irányt”, de kap megjegyzést Kósa Lajos és az ő „hosszú és mérgező az árnyéka” is.

A beszédében egyébként Gyurcsány Ferenc két fontos tanácsot is ad. Az egyik, hogy most fizessünk elő HBO Maxra, mert most 30% kedvezmény van rá – ide egy netflixes, filmletöltéses társadalomfilozófiai fejtegetés végén jutunk el némileg kígyók kígyóznak típusú gondolatmenettel –, a másik pedig, hogy ha ő debreceni lenne, akkor „Mándi Lacira szavaznék és Varga Zolira szavaznék”, szóval akik tényleg debreceniek, szavazzanak rájuk.

És persze, ahogy a koncerteken szokás, a rocksztár kijön az első sorokba, előbb kezeket fog és Bill Clintonnak az I feel your pain-történetével meséli el, hogy a jó politikus, ha nem is tud segíteni, legalább az együttérzését mutassa ki. Majd a program végén, mint koncertek után a zenészsimogató, itt sem maradhat el a közös szelfizés, néhány baráti szó, „te nagyon hasonlítasz valakire”-mondat, aztán sietnie kell, „hatkor már valahol kell lennem”. És elindul gy. f., és marad utána az űr, toporgó, de felvillanyozott emberek és az ő hétköznapi problémáik.

– Nem is hallottam még ilyet. Mert hát ja, szar cefréből főztek már pálinkát, de hogy sárgarépából, hát baszd meg...