Tamás Gáspár Miklós: a filozófus, aki soha nem hagyta abba a kérdezést

Tamás Gáspár Miklós halálával távozott az utolsó olyan magyar értelmiségi, akinek szellemi tekintélye megkérdőjelezhetetlen, és még a jó ízlésre és tisztességre kevéssé adó szerzők is csak hosszas tiszteletkörök után merték elküldeni a picsába. Ez a tekintély nyilván TGM több évtizedet átfogó publicisztikai tevékenységéből fakad, vagyis ezen belül – mivel újságokba írni önmagában ugye nem érdem – nyelvi igényességéből, meghökkentő retorikai megoldásaitól, az írásait átható gondolati-műveltségi mélységtől és persze az aktuális politikai törésvonalakra fittyet hányó különutasságából.

Csakhogy miközben sorra kerülnek elő a sziporkák TGM munkásságából, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ő elsősorban egy filozófus volt (még akkor is, ha ő maga a Törzsi fogalmak esszégyűjtemény előszavában úgy vélte, hogy „esszéim szétválasztása többé s kevésbé elméletiekre elég mesterkélt”); vitatkozó-ismeretterjesztő-felvilágosító hevület által feszített publicisztikáinak erejét is nagyrészt a filozófiából fakadó lényeglátása adta.

Épp ezért személy szerint úgy éreztem, ha valaki, akkor TGM minden kétséget kizárólag többet érdemel annál, hogy egy csokor frappáns-elgondolkoztató idézetet helyezzek a sírjára. Ezért vasárnap éjjel egyfajta szellemi vigíliaként olvastam újra legjobb filozófiai esszéit, hogy filozófiai munkásságának felidézésével is megemlékezhessek róla.

A TGM-mel kapcsolatos egyik legismertebb közhely a filozófus ideológiai hajtűkanyarjainak sokasága: hogy csak a főbb irányváltásait említsem, anarchistából lett konzervatív, republikánus patriótából (azaz nemzeti liberálisból) marxista. Ez a cikk nem ezekről a kanyarokról szól, de annyit azért érdemes megjegyezni, hogy TGM pályáját nem elsősorban az intellektuális konjunktúrák jelölték ki, és olvasói minden kormánymozdulatát követhették az elmozdulásokat előkészítő-magyarázó nyilvános tépelődésein keresztül. TGM témái és fogalmi készletei értelemszerűen aktuális ideológiai pozíciójával együtt változtak, azonban a filozófus annyiban még szélsőbaloldaliként is konzervatív maradt, hogy ragaszkodott a hagyományos műveltségeszményhez, és ragaszkodott a filozófia 20. században megkopott eszményéhez, amit én az igazság igenlésének nevezek. Ez a filozófiai nekrológ (vagy hogy egy parafrázissal éljek: filozófiai utóirat) a Tamás Gáspár Miklós filozófiáját átható igazságigenlésről szól.

Csúnya hasas a kétely világkorszakába

Persze egy filozófus mi mást is csinálhatna, mint hogy igent mondjon az igazságra – gondolhatnánk. Mármint gondolhatnánk akkor, ha az ezredfordulón a filozófia és az igazság évezredes kapcsolata nem vált volna kérdésessé: „A filozófia és a tudomány marginálissá vált, egy a hiedelmek között.” Avagy: korszakunk „abszolút közönnyel viseltetik az igazsággal szemben”, és az „egyetlen vezérfonaltól mentes” kötetlenséget tartja egyedül elfogadhatónak.

TGM meghatározó aggodalmát úgy lehetne összefoglalni, hogy miközben az emberi lét, tudás és morál körül mindig is ott zümmögött a kétely kövér dongója, addig valahogy-valamiért (a „valahogy-valamiért” kibontása tölti ki a filozófus életművét minimum a kétezres évek elejéig) a modern gondolkodás megunta azt, hogy úgy igazán odafigyeljen a kétely dongójának a zümmögésére, sőt már ahhoz is enerválttá vált, hogy elhessegesse. A kétely állandó háttérzaja ráadásul elnyom minden harmóniát, és megszüli „a gyanú világkorszakát”, ami jobb esetben – és akkor most le is zárom a sánta zenei allegóriát –, jobb esetben csak liftzeneként posványosítja el az életünket, rosszabb esetben viszont black metalként perzseli fel a személyiséget, és dönti romba civilizációnkat.

Ennek a mindent átható gyanúnak TGM munkáiban sok arca és sok neve van (a teljesség igénye nélkül: relativizmus, restaurációs forradalmiság, participatív/permisszív elmélet, posztmodern, nihilizmus), de ezek lényegében ugyanarra a fent összefoglalt jelenségre utalnak. A jelenség erkölcsi-politikai szempontból egyik legjelentősebb teoretikusának a német szociológust, Max Webert tartja, akinek hatását egyik kései cikkében ezzel a kortárs kritikai idézettel jellemzi:

„Abban az etikában, amelyre szinte azt mondhatjuk, hogy az emberi hősiesség metafizikája, Max Weber a legélesebben hadat üzent minden intézménynek – legyen az állam, egyház, párt, tröszt, oktatási intézmény, vagyis személyiség fölötti képződmény –, amely a metafizikai valóság vagy általános érvényűség igényével lépett fel.”

Becsületére legyen mondva, TGM még konzervatív korszakában sem csúszott bele abba a politikai gondolkodóknál általános hibába, hogy politikai ellenségként tekintenek a liberalizmus dekadenciájaként felfogott relativizmusra. Ehelyett mindig is kihívásként írta le a relativizmust, közvetlenül is vitába szállt az egyes relativista filozófiai irányzatokkal-iskolákkal – a nyelvfilozófiát például szarkasztikusan azzal dorongolta le, hogy nem számol a nyelv esetlegességével, javíthatóságával, az egyént „metafizikolingvisztikai hasbeszélőnek” állítja be, akiknek „hasában nyelvi univerzálék rejlenek, és csikarják őt”. TGM arra is szüntelenül emlékeztette olvasóit és önmagát is, hogy a bizonytalanság az ember emberségének járulékos költsége; egyik legszebb és legnehezebben emészthető esszéje, a Levél a töprengőhöz alapvető belátása, hogy az emberi állapot (az életvilág) leírásához, gazdagságának érzékeltetéséhez, valódi problémáinak felismeréséhez a dogmatikus filozófia nem érhet fel.

Alapvetően politikai beállítottságú gondolkodóról lévén szó, TGM a kétely világkorszakát elsősorban annak politikai következményei felől tárgyalta. Ha ugyanis lemondunk a politika Igazság mércéjéhez való igazításáról, akkor ez a lemondás még legvidámabb, liberális-ironikus formájában is szükségszerűen megágyaz az önkénynek és a politikai közösség felbomlásának. A gyanú korszakának egyik alapvető feltételezése, hogy „…mivel minden cselekvés morálpszichológiai alapja az önző, atomisztikus egyéni érdek, ezért a közjó lehetetlen, a közérdek értelmetlen, a hazafiasság öncsalás…”, ennek kiteljesedésével pedig a politika többé már nem a közösség javáról, hanem a távoltartás és kirekesztés játékáról szól. A nihilista korszellem volt az, ami miután széttördelte a politikai közösséget, paradox módon megágyazott az olyan kollektív ideológiáknak, mint a nácizmus, fasizmus, vagy az a posztkommunista törzsi identitás, amit TGM „etnarchiá”-nak nevez.

A politikától való menekülésnek mindig csúnya vége van

Na de nem szeretném tankönyvi töménységben tálalni a filozófiát; azaz: mire is gondolt a szerző?

Ha már gondolat; zárójelben érdemes megjegyezni (és hát hol máshol nyithatnék 2023-ban egy óriási zárójelet, ha nem egy TGM-nekrológban?), hogy a filozófus intellektuális karizmájának legerősebb vonása, ahogy képes meggyőzni olvasóját – jó, kevésbé fellengzősen: képes volt meggyőzni engem – arról, hogy az általa tárgyalt eszmék nemcsak absztrakciók, hanem morális-kulturális-politikai-történelmi téttel bíró létezők.

Az igazságtól, az „általános érvénnyel fellépő”, „a személyiség fölötti képződményektől” való irtózást TGM nem pusztán egy posztmetafizikai jelenségként írja le, hanem olyan kortünetként, ami új értelmet szab az emberi szabadságnak, és külső, szinte erőszakos beavatkozássá degradálja „a pillanatnyi, szeszélyes ízlésítélet határain” túlmenő, erkölcsi jellegű kritikát, az igazságot („nem az az igazság, ami a látszat, hanem…”) a kényszer válfajai közé száműzve:

Régebben a homály és az irracionalitás általi elszigeteltség volt a szabadság ellentéte, a modern szabadságfogalom pedig tisztán szociális lévén, pont ezt a belső sötétséget védelmezi, mint az Én egyetlen autentikus megnyilvánulását.

Az autentikus megnyilvánulás pedig nem más, mint ha valaki kinyilvánítja különbözőségét mindenki mástól, romantikus gesztussal függetlenné kell válnia a külső, uniformizáló erkölcsi megítéléstől. Ez a felismerés nem valamiféle erkölcsi jellegű számvetésből, hanem a puszta akaratból fakad: „A jó-rossz ellentétpárja helyébe az autentikus-inautentikus ellentéte lép.” A számvetéshez persze hiányoznak az eszközök, hiszen az egyének által vállalt szerepek és pózok megítélésében nem a morális, inkább az esztétikai, pszichológiai tényezők számítanak.

A szabadság eloldozása a racionalitástól – a marxista írásokban a tőkés kizsákmányolás elidegenítő hatásával karba öltve – beszűkíti a közösségi lét értelmében vett világot; eluralkodik az önzés, a befelé fordulás, a „nem a mi gondunk” mentalitás. Ez az atomizáltság a kultúrát is áthatja; TGM már a nyolcvanas évek, bőven a hipszter-, mém- és trollkultúra előtt arra figyelmeztetett, hogy

„a független kritikai szubjektivitás kihúzza a gyékényt a független kritikai szubjektum lába alatt. […] Innen az irónia és a szürrealizmusban (a legfőbb huszadik századi stílusáramlatban kulmináló improvizatív önkényesség, amelynek ismert jegye a vigyori apokaliptikus derű. Az ellenkultúra az ízlésének megfelelő individualitással szembeni bizalmatlansága miatt mindig beleesik a millenarista kollektivizmusok csapdájába, de mindig hagy kiskaput és mentséget, frivolitás vagy pesszimizmus alakjában. Vallástalan miszticizmus, öngyűlölet jellemzi, valamint az állandó ingadozás a keserű irónia és az önkiherélő fanatizmus között. […] Amikor az ellenkultúra értelmisége rátalál a népre, az mindig az individuum ellen történik, az önlealázó embermegvetés jegyében.”

Ebben „a homály és az irracionalitás általi elszigeteltség”-ben a politika – amit a 19. században még a politikai közösségen keresztül az egyén felemelésének eszközének tartott – a kényszer, a csoportérdek, a nyers hatalom szinonimájává vált, amelytől minden épeszű ember menekül. TGM a 20. század traumái után pszichésen érthetőnek tartja a politikában való hit hanyatlását, azonban lényegében arra figyelmeztet: lehet, hogy nem érdekel a politika, de a politika bizony nagyon is érdeklődik utánad.

TGM már a kilencvenes években úgy látta, ha a politikát nem hódítjuk vissza az igazság és az igazságosság számára, akkor a politikától menekülők is szükségszerűen a liberális-demokratikus nemzetállamoknál sokkal silányabb rendszerekben végzik. A filozófus szerint Káeurópára az általa „etnarchiá”-nak nevezett rendszerek elburjánzása vár, ezek lényegében olyan posztmodern nacionalista rezsimek, amelyek a kommunista uralomból azt a következtetést vonták le, hogy minden „univerzalista”, „nyugatos” politikai eszme csak az elnyomás rafinált eszköze – TGM jellemzőnek tartja a régiónkban uralkodó ideológiai káoszra, hogy a Nyugattól is az ellenkultúrát bírtuk legkönnyebben átvenni, nem a jog és a szabadság tiszteletét.

Soha nem szabad abbahagyni a kérdezést

TGM egy kisebb könyvet (A nemzeti érzés erkölcsi lényege) szánt annak kifejtésére, hogy a nacionalizmusban mindig is ott rejtőzött a relativizmus csírája, de ez a csíra a nemzeti eszme hajlékonyságának és a vele együtt szárba szökkenő liberalizmus mérséklő hatásának következtében a nácizmust leszámítva soha nem tudott teljes mértékben kifejlődni. Azonban a posztkommunista gazdasági-politikai-szellemi viszonyok közepette a nacionalizmusból kikopott a 19. századra még jellemző nemzeti felemelkedés mozzanata, helyébe az etnarchia lépett, amely az egység hangoztatásán kívül (a „hangoztatás” hangsúlyos, mert képtelen arról érdemben nyilatkozni, miért is pont az adott embercsoport tartozik össze) semmilyen pozitív tézist nem fogalmaz meg a nemzet mibenlétéről és céljairól. TGM is negatív módon írja le ezt a 2020-as évek olvasójának is fájóan ismerős minimálnacionalizmust, ami nihilista módon áll „nemzeti” hagyományaihoz, és

Tulajdonképpen minden kérdésre egy válasza van: „Mi! Mi! Mi! Ti! Ti! Ti!”

Elméletibb módon megfogalmazva: a politika „lezárhatatlan legitimációs harccá változott”, amelyben a fő kérdés már nem az, hogy milyen politikai kérdéseket kell megoldanunk, hanem az, hogy kire is vonatkoznak ezek a politikai kérdések.

TGM az etnarchia ideológiájától a kilencvenes években az etnikai konfliktusok elmélyülését várta, akkor még nem számolt azzal, hogy az etnarchia az etnikai elem nélkül is tökéletesen működik, és a rendszer igen konszolidált formát is képes ölteni, már „nem kellenek rohamosztagok és diktátorok. Tökéletesen belesimul a fölvilágosodás-ellenes liberális demokráciába.” Marxista fordulata egyik fontos írásában – amelyet mi is részletesen ismertettünk – a már „posztfasizmus”-nak nevezett gyakorlat „bántóan egyszerű” titkának azt tartotta, hogy nemzetközösségeken és nemzetállamokon belül különít el barátot és ellenséget:

Magas falakat emelnek a bevándorlók ellen, akár a kapitalista fluxus lelassításának az árán – ez is ismerős. Ám az állampolgárok morális és biopolitikai alapú hontalanná tétele, méghozzá vadállati kegyetlenséggel – ez új.

A filozófiatörténetben még soha, senkinek nem sikerült elhessegetnie az igazság lehetőségével kapcsolatos relativizmus, a „radikális kétely” kísértését. TGM-nek sem. Azonban egész életében úgy tartotta, hogy oda kell figyelni az „antifilozofikus korparancs” önfelszámoló jellegére is, és soha nem szabad abbahagyni a filozófiai kérdezést. Nem véletlen, hogy halála előtt Friedrich Wilhelm Joseph Schelling filozófiájával foglalkozott, amelynek legizgalmasabb kérdését egyik utolsó interjújában így fogalmazta meg:

Amennyiben a létet tekintjük, és nem pusztán egy mechanikus végtelenséget tételezünk föl, hanem azt gondoljuk, hogy egy olyan világban élünk, amiben van Ész, az hol kezdődik és mivel kezdődik, miből támad fel.