Kárpáti panorámatúra a Prahova-völgy felett: páholyból néztük a Bucsecs falait
A Brassó alatti hegyvidék legtöbbeknek a Bucsecs vad szikláit jelenti, pedig a szomszédos, szelídebb Baj-hegység épp arra való, hogy az ember egész nap páholyból bámulja a szemközti hegyóriásokat. A Prahova-völgy fölé tornyosuló gerinc végtelen, hullámzó gyepes hátakat kínál, de a Kárpátok ritkán adják olcsón a magasságot: Azugáról indulva a kényelem hamar elfogy, a meredek lejtők pedig gyorsan megtanítják a túrázónak, mekkora érték a határok ismerete. Hogy a könnyednek szánt gerincsétából végül fék nélküli kaptató és méltóságromboló rákjárás lett a sípályán? Sebaj, mert az őszi áfonyamezők és a sziklafalak látványa még a kompromisszumokat is megédesítette.
Az elmúlt hónapokban leginkább a visszafordulást gyakoroltuk. Egyszer a tűző meleg, máskor a viharjelzés húzta keresztül a számításainkat, a Kelemen-havasokban pedig a terep, az idő és a saját fizikai korlátaink együtt döntötték el, hogy nem jutunk el oda nyáron, ahová télen már egyszer felkapaszkodtunk. Olyan túra is akadt, amelynek neki sem vágtunk, mert már előre látszott: a biztosan kényelmetlen kalandból legfeljebb csakazértis-teljesítés lenne.
Rövid távon bosszantó otthon maradni vagy visszafordulni. Hosszú távon viszont ez az egyetlen értelmes szabály: a hegy megvár, egy rossz döntés következményei azonban velünk maradhatnak.
Ránk ez most különösen igaz volt. Májusban egy láncfűrész futott végig a kezemen, néhány héttel később pedig állandó túratársamnak, Szilágyi Pistának szakadt el egy szalag a lábában. Augusztusra épült fel annyira, hogy ismét nagyobb túrát vállaljon, éppen időben a rendszerint augusztus 20. körül tartott Laza Pista szülinapi túrához. A Fogarasi-havasokba tervezett idei kiadást azonban a nagy meleg és a zivatarveszély mosták el, vele együtt pedig a dátumhoz való ragaszkodást is.
Szeptember közepén végre olyan előrejelzést kaptunk, amilyet hónapok óta vártunk: napos, de nem perzselő időt. Kijelöltük hát a Baj-hegység teljes gerincét, azzal a ritka bölcsességgel, hogy majd útközben kiderül, mennyi fér bele belőle.
Három kilométer, fél óra, nulla működő gondola
A tervben volt egy kényelmi tartalék is: az azugai gondola. Ami az Alpokban magától értetődő segítség sok egynapos magashegyi túránál, az Romániában még mindig inkább kivétel. A Bâlea-tónál például a kabinos felvonó a tómedencéig emel fel, nem a Fogarasi-havasok gerincére. Azugában viszont a gondola felső állomása már a Baj-hegység nyugati peremén, 1539 méteren van; a város 972 méteres alsó állomásától az önkormányzati turisztikai oldal szerint öt perc alatt teszi meg az 1853 méteres utat. Innen egy hosszabb gerinctúrába akár a Nagy-Baj 1895 méteres csúcsa is beleférhet.
Előbb azonban el kellett jutni Azugáig. A Prahova-völgy Bușteni–Sinaia–Azuga szakaszán a dugó nem rendkívüli esemény, hanem az útvonal része: mi három kilométeren fél órát araszoltunk. Éppen a kocsisorban született meg a csábító új terv, hogy ha már van felvonó, felrepülünk vele a gerincre, és az így nyert időből nagyobb darabot hasítunk ki a hegységből.
A sípályáknál derült ki, hogy aznap legfeljebb nézni fogjuk a kabinokat. A szezon végeztével a gondola hét közben már nem járt. Az üzemeltető aktuális tájékoztatása szerint már szeptember 7-től csak szombaton és vasárnap, 9 és 16 óra között működött. A különböző online felületeken nem ugyanaz az információ szerepelt, mi pedig csütörtökön érkeztünk.
Nem volt szerencsés fordulat, de ez most közel sem jelentette a túra végét. Eredetileg is gyalogos feljutásra készültünk, csak közben megízleltük a könnyebb és csúcsban dúskáló változat gondolatát. A felvonó és a kinézett erdei út ráadásul Azuga egyazon oldaláról indult. Részben az üzemeltető tanácsára így nem autóztunk át a városon a kék turista jelzéssel ellátott útvonalhoz, hanem a közeli hotel mellől vágtunk neki a hegynek.
Hatszáz méter, amit majdnem megspóroltunk
Az ösvény rögtön megmutatta, miért lett volna kellemes a gondola. Csaknem ezer méterről indultunk, a felső állomás fölötti dombig pedig nagyjából hatszáz méter szintet kellett összeszedni, mint a túra térképe is mutatja. Az első négyszázat egy jelöletlen erdei úton: eleinte agyagon, később gyökereken és lehullott leveleken, mindvégig erősen emelkedve.
A kaptató hamar vízválasztó lett. Négyen indultunk, de rövidesen kialakult a fiatalabb, lendületes első páros, mögöttük pedig az idősebb, Pista térdéhez igazodó kettős. Nem szakadtunk el egymástól végleg, csak mindenki megtalálta azt a tempót, amelyben még túrázott, és nem vezekelt.
A meredekséget jól érzékeltette, hogy az út egy szakaszon a hegyi kerékpárosok lefelé vezető nyomvonalával találkozott. Amit mi gyalog, a gyökerekbe kapaszkodva küzdöttünk le felfelé, azon ők szinte szabadesésben érkezhetnek. A környék hivatalos kerékpáros útvonalai között is szerepelnek nehéz, felvonóval kombinálható soricai menetek; odafent már értettük, miért kell hozzájuk komoly technika és jó fék.
Egy esztena után ritkulni kezdtek a fák, és füves hegyoldalra értünk. Ez még nem a cél volt: a gondola szintjéig csaknem kétszáz méter emelkedő maradt. Mire a felső állomás fölötti dombra felkapaszkodtunk, a tízórai rég uzsonnává érett, az óra pedig már három és négy között járt.
Ott viszont olyan ebédlőasztalt kaptunk, amely mellett az ember a késést is könnyebben megbocsátja.
A Bucsecs első sorából
A Baj-hegységet (románul Munții Baiului) nem technikás sziklaútjai tették híressé. Hosszú, észak–déli főgerince többnyire füves, széles és hullámzó, csúcsai 1700-1900 méter körül sorakoznak, legmagasabb pontja az 1923 méteres Neamțu. Több mint harminc kilométeres gerincét azonban épp emiatt érdemes akár egyben is végigsétálni.
A hegység igazi különlegessége mégis inkább maga az elhelyezkedése. Nyugaton, a Prahova-völgy túloldalán szinte teljes szélességében feláll a Bucsecs meredek keleti fala. A Coștila adótornya, az Omu főcsúcs és a szintén merész Bucșoiu tömbje innen nem távoli háttér, hanem szemközti díszlet. Észak felé a Keresztényhavas és a Nagykőhavas, tiszta időben távolabb a Királykő és a Fogarasi-havasok is előkerülhetnek. A Baj-hegység tehát nem feltétlenül önmagában akarja túlkiabálni a szomszédait: inkább páholyt ad hozzájuk.
De azért bájos is. Tavasszal a völgy felőli lejtőkön nárciszok és krókuszok színezhetik a füvet, szeptember közepétől pedig az áfonyások vették át a főszerepet. A levelek a szezon végére rozsdavörösre, bordóra és majdnem feketére égnek, így a dombok úgy hullámoztak előttünk, mintha egy sivatagi Szivárvány-hegy tompább, őszi változatán járnánk. A színeket itt nem ásványrétegek, hanem áfonyabokrok adták – ráadásul néhol még terméssel is.
Mögöttünk sorakoztak a gerinc csúcsai és az induláskor elképzelt lehetőségek. Előttünk állt a valóság: a hosszú kapaszkodó megtépázta a csapat energiáját, későre járt, és a visszaútra a legjobb esetben is legalább egy órát kellett hagynunk. A teljes gerinc, vele a Nagy-Baj, ekkor már nem terv volt, hanem egy következő bringatúra ígérete.
A csapat többségét azért sikerült meggyőzni egy rövid gerincnéző folytatásról. Elhaladtunk közvetlenül az Urechea alatt – a név magyarul fület jelent –, majd az 1715 méteres Dutcăig sétáltunk. Itt fordultunk vissza. A többiektől rövid időre leszakadva én még felmentem az Urechea tényleges tetejére is: ennyi öncélúság kellett ahhoz, hogy számomra teljes legyen a kör.
Visszafelé a Lacul cu Noroc, vagyis a Szerencse-tó mellett is megálltunk. Fortuna az utóbbi hónapokban ritkán járt velünk, ezért legalább egy névtáblányi szerencsét hazafelé magunkkal vittünk.
Háttal könnyebb, csak furcsábban néz ki
A gondola kabinjai továbbra is mozdulatlanul lógtak, nekünk pedig el kellett döntenünk, merre ereszkedjünk le. Lelki szemeink előtt ott volt a meredek, gyökeres erdei út, előttünk Pista megtépázott térde, mellettünk pedig a sípálya: széles, áttekinthető és helyenként nagyjából harmincfokos.
A rendes, kék jelzésű ösvény felé is elindultunk, de az Azuga másik végén tett volna le, messze az autótól. Ez a nap végén annyi aszfaltos gyaloglást jelentett volna, amennyihez már senkinek sem volt kedve. Maradt a sípálya.
Bakancsban és túracipőben a füves-köves meredély jóval kevésbé volt barátságos, mint fentről látszott. Bot nélkül egyenesen rémesnek tűnt. Ekkor jutott eszünkbe egy internetes videó, amelyen túrázók háttal lefelé lépkedtek a magaslatról. Viccből kipróbáltuk, és bosszantóan jól működött: rövidebb, kontrolláltabb lépéseket lehetett tenni, Pista térdét pedig kevésbé terhelte, mint a szemből ereszkedés.
Ez persze nem univerzális túratechnika. Köves, egyenetlen lejtőn csak lassan, rendszeres hátranézéssel érdemes próbálni, és a túrabot sokat számít. Kívülről inkább méltóságromboló, mint elegáns, de azon a meredek pályán nekünk használható szükségmegoldás lett.
Egy idő után az is kiderült, hogy a sípályán lefelé nézni ugyanúgy unalmas, mint felfelé. Félúton már a fák közötti ösvény érdekesebbnek, sőt talán könnyebbnek tűnt. Én végül meguntam a rákjárást, és terepfutásra váltottam. Az autó a felső parkolónál maradt, mi pedig az alsó sípályánál értünk le, a többieken látszott, hogy aznap már legfeljebb a hazai fürdőkádig szeretnének elvánszorogni. Előreszaladtam hát a kocsiért.
A gondola egész nap nem mozdult meg, a Nagy-Baj kimaradt, és a teljes gerinctúrából is csak egy rövid ízelítő jutott. Mégsem azt éreztük, hogy megint valami meghiúsult. Felértünk, beléptünk a Bucsecs első sorába, belekóstoltunk az áfonyába, és annyit vittünk el a hegyből, amennyit aznap biztonságosan elbírtunk.
A többi ott maradt. A Nagy-Baj megvár. Pista térdének aznapra ennyi is elég volt. Az izomlázam még három napig kitartott, úgyhogy valószínűleg nekem is.
