A hegy tetejére indultunk túrázni Székelyföldön, végül a belsejében kötöttünk ki

A Kelemen-havasok (Munții Călimani) Maroshévíz felől közel vannak. Legalábbis a térképen. A város – románul Toplița – Székelyföld északi peremén, a Maros felső völgyében fekszik; innen erdei utak nyúlnak fel a Keleti-Kárpátok vulkanikus vonulatához tartozó hegységbe. Az egyik majdnem a Jézer-tóig (Lacul Iezer) vezet. Onnan már csak körülbelül kétszáz méter emelkedés marad a 2021 méteres Rekettyés-csúcsig, amelyet a térképek Rakottyásként, illetve Răchitișként is jelölnek. Erre a „majdnemre” építettük fel a családi túrát.

A csúcson télen egyszer már jártunk hótalppal. Korábbi túratársammal, Szilágyi „Laza” Pistával ezúttal a családjainkkal és két kisgyerekkel indultunk neki. A terv szerint Maroshévíz felől, a térképen Poiana Puturosul néven jelölt vendégházcsoport mellett autóztunk volna fel a tó közelébe, majd hordozóval és túrabotokkal teljesítettük volna a rövid gyalogos szakaszt. Mint azonban kiderült, nem a kétszáz méter emelkedés vált igazán kérdésessé, hanem az, hogy az autó valóban elvisz-e addig a pontig, ahonnan ezt a szintkülönbséget számoltuk.

A vendégházak után az út előbb csak porosabb és kavicsosabb lett. Feljebb azonban a keréknyomok egyre mélyebbre vágtak, megjelentek a nagy kövek, majd a kiszáradt útfelület szabályos hullámokba gyűrődött. Nem a sár állított meg. Sokkal kellemetlenebb volt, hogy szárazon pontosan látszott, mi történne: miközben az egyik kerék leereszkedik egy mélyedésbe, a másik felkapaszkodik egy kőre, az autó alja ráül a kettő között maradt gerincre.

Egy ilyen szakasznál megálltunk, kiszálltunk, és gyalog végignéztük a folytatást. Kerestük, hová lehetne tenni a kerekeket, de nem volt jó nyom. Talán át lehetett volna erőltetni rajta a városi terepjárót, csak azt nem tudhattuk, mi következik a következő kanyar után. Egy defekt vagy sérült futómű odafent már nem egyszerű műszaki hiba lett volna, hanem többórás mentés két kisgyerekkel.

A gyalogos folytatást is kiszámoltuk. A térkép szerint a csúcsig többórás gyaloglás és nagyjából négyszáz méter emelkedés várt volna ránk. Ez önmagában is tisztességes erdei túra, két kicsivel, hordozóval, ennivalóval, váltóruhával és pelenkával megpakolva azonban jóval hosszabb nap lett volna annál, amire felkészültünk. A fenyvesből ráadásul kilométereken át nem nyílt volna kilátás, csak ugyanaz a köves út folytatódott előttünk.

Nem volt mit tovább mérlegelni. Megfordítottuk az autót, és leereszkedtünk Maroshévízre. A kétezres gerinc ott maradt a fenyves fölött, mi pedig új programot kerestünk, mert túl korai lett volna úgy hazamenni, hogy csak port viszünk haza, a meg nem mászott hegy pedig keserű szájízt hagy. Adtunk hát egy esélyt annak a városnak, amelyen az erdélyiek közül is sokan csak áthajtanak, pedig még termálvizes vízesése is van.

Víz csorog egy egész hegyoldalból

A Gyergyói-medence északi kijáratánál fekvő városnál találkoznak az Erdély belseje és Románia moldvai része felé vezető utak, ezért könnyű úgy áthajtani rajta, hogy az ember a benzinkúton kívül semmit sem lát belőle. Pedig a házak fölött, a Bánffy-fürdő és a sípálya közelében egy meleg vizű forrás csorog le a domboldalon.

A maroshévízi termálvizes vízeséshez nem kell órákat gyalogolni. Néhány perc alatt ott álltunk a fakorlát előtt, velünk szemben pedig nem egyetlen nagy vízsugár zuhant alá, hanem egy egész, mohás sziklafal könnyezett. A víz vékony függönyökben szivárgott le a sárgásbarna kőzeten, itt eltűnt a növényzet alatt, ott újra előbújt, majd több kisebb ágra bomolva folyt tovább.

A 27 Celsius-fokos forrásvíz körülbelül tíz méter magas mésztufafalat, más néven travertinfalat épít és alakít folyamatosan. A vízben oldott kalcium-karbonát kiválik, újabb kérget rak a kőzetre és a növényekre, ezért a vízesés nem egyszerűen folyik, hanem lassan saját magát építi. Nem fürdőhely, hanem országos védettségű természeti emlék. A meleg víz ellenére nagy hidegben ritkán be is fagy.

A látvány a romániai turizmus egyik internetes sztárjává vált, Krassó-Szörény megyei Bigér-vízesést idézte, mielőtt annak jellegzetes sziklatömbje 2021-ben leomlott. A maroshévízi kevésbé híres, és talán éppen ezért hat úgy, mintha véletlenül találtuk volna meg.

Ez persze csak rövid program: körbe lehet nézni, közel hajolni a vízfüggönyhöz, lefényképezni, aztán húsz-harminc perc múlva továbbindulni. Nekünk a visszafordulás után pontosan ilyen gyors sikerélményre volt szükségünk.

A vízeséstől felfelé ott a sípálya, fölötte pedig egy csaknem két kilométeres, sínpályás nyári bob kanyarog. Ha már nem jutottunk fel egy hegyre, kerestünk valamit, amin biztosan le lehet jönni.

A nyári bob lefelé jobb, felfelé bizarr

A gyerekek túl kicsik voltak hozzá, így ők ezúttal nézők maradtak, a szülők pedig felváltva ültek be a bobokba. A több mint 1900 méteres pálya felső szakasza gyorsan megmagyarázza, miért érdemes kipróbálni: kanyarok és spirálok követik egymást, a kocsit pedig a két oldalsó karral lehet gyorsítani és lassítani. A haladáshoz folyamatosan előre kell nyomni őket. Ha két bob veszélyesen megközelítené egymást, az érzékelők automatikusan visszafogják a tempót. A rendszer legfeljebb 45 kilométer/órás sebességet enged.

A lejtmenet izgalmas, a visszaút kevésbé. Miután a bob leér, a szerkezet lassan visszahúzza a pálya felső részére. Ezt a hosszú kapaszkodást az üzemeltetők mozgó és hangot adó állatokkal próbálták érdekesebbé tenni. Dinoszaurusz, lepke, méh és szitakötő került az út mellé, mintha egy vidámpark megmaradt készletét osztották volna szét a fák között.

A sor végén egy Garfieldra emlékeztető macska feküdt. Nem az arca nézett felénk, hanem a feltartott farka és két, meglepően részletesen kidolgozott heréje. Mivel a felhúzó ezen a részen sem gyorsított, volt időnk alaposan megérteni a kompozíciót, értelmet már kevésbé sikerült találni benne.

A nap lemenőben volt, amikor Laza Pistáék bedobták a Súgó-barlang ötletét. Aznap már nem értünk volna oda vezetésre, ezért másnapra hagytuk. A Kelemen-havasok után így a Gyergyói-havasok felé fordultunk. A csúcs helyett ezúttal egy hegy belsejébe készültünk.

A poros út ezúttal járható volt

A Súgó-barlang (Peștera Șugău) a Gyergyói-havasokban, Gyergyószentmiklóstól délre, a Vasláb fölé magasodó Sipos-kő oldalában nyílik. Tekerőpatak (Valea Strâmbă) területén fekszik, de Vasláb (Voșlăbeni) felől közelíthető meg. Vaslábtól a Heveder-patak völgyén indultunk befelé. Az első kilométereket autóval tettük meg, ismét földön és kavicson, ujjnyi finom porban. Előző este tehát bölcsen döntöttünk, amikor nem mostuk le az autót.

Ez az út is rázott, de nem akarta leszedni a kocsit a tengelyéről. Aki magasabb építésű autóval érkezik, közelebb is mehet a barlanghoz; mi egy ponton leparkoltunk, és gyalog folytattuk. Előbb erdei úton haladtunk, majd az utolsó szakaszon ösvény kapaszkodott fel a barlanghoz. Ez már az a szintkülönbség volt (kb. 100 méter), amelyre előző nap becsomagoltunk.

A Súgó a Gyergyó–Gyilkos-tó térség egyetlen, vezetővel látogatható barlangja. Nevét a föld alatti patak és a járatokon átfutó levegő hangjáról kapta: a helyiek úgy hallották, mintha a hegy súgna.

A Gyergyói-medencének nem volt erős a 2026-os nyári turistaszezonja. Simon László, a Hargita megyei hegyi- és barlangimentő-szolgálat vezetője éppen néhány nappal korábban beszélt a Székelyföld Televíziónak arról, hogy júliusban feltűnően kevés turista érkezett Gyergyó környékére. Simon szerint az augusztus valamivel jobban indult, mert ilyenkor többen nyaralnak, de még a térség legismertebb célpontjain, a Gyilkos-tónál (Lacul Roșu) és a Békás-szorosban (Cheile Bicazului) is érződött a visszaesés. Szerinte a gazdasági bizonytalanság miatt az emberek inkább tartalékolnak, a térséget pedig a hiányos infrastruktúra sem segíti.

Az utóbbi megállapítást a barlanghoz vezető út és a hely online jelenléte is érthetővé tette: indulás előtt több, részben eltérő megközelítési és nyitvatartási információból kellett összerakni, merre induljunk. Odafent viszont rendezett, fedett pihenő, tájékoztató táblák és lezárt vasajtó jelezte, hogy a föld alatt már nem lehet csak úgy elindulni.

Nincs medve, de azért rendszeresen megkérdezik

Simon Ábel, a Gyilkosto Adventure Egyesület önkéntes túravezetője a bejáratnál ismertette, hol vagyunk és milyen barlangba készülünk. Az egyesület extrém sportokkal foglalkozó civil szervezetként indult, majd barlangászati technikákat, kötéltechnikát és térképezést tanultak. 2006 óta ők gondozzák a Súgó-barlangot, és csak vezetővel engednek be látogatókat.

Simon Ábel végigmutatta a táblán a négyszintes járatrendszert, elmondta, melyik rész látogatható, majd megkérdezte, van-e kérdésünk. Mielőtt bárki jelentkezett volna, hozzátette:

– Nincs medve, megnyugtatlak. Se bent, se itt kint nagyon.

– Ezt meg szokták kérdezni a magyarországi turisták? – kérdeztem.

– Hogyne. Nemcsak tőlünk, mindenkitől. Aki városi környezetből jön, vagy nincs tapasztalata a természettel, az nagyon érdekes kérdéseket szokott feltenni – mondta.

A barlangnak egyébként van medvés története, csak nem a jelenből. 1931-ben három gyergyószentmiklósi turista barlangi medve koponyáját találta meg benne. A mai látogatónak inkább a denevéreket kell békén hagynia, bár őket ritkábban szokták előre számon kérni az idegenvezetőn. Mi is inkább szerencsésnek éreztük magunkat, amikor egyre rácsodálkozhattunk a sötétben, a lámpafénnyel felébresztett denevér viszont vélhetően nem gondolta ugyanígy.

Mint Simon Ábel bemutatójából megtudtuk, a bejárat 1060 méteres magasságban van, a Gyergyói-havasok kristályos kőzetei közé ékelődött mészkőlencsében. Simon szerint a mészkő körülbelül 60–65 millió éves, a barlang kialakulását pedig nagyjából tízmillió évvel ezelőttre teszik. Rögtön hozzátette: ez nem helyszíni kémiai vagy fizikai mérések eredménye. Egy civil szervezetnek ilyen kutatásra nincs pénze, ezért a térség geológusainak és földrajzkutatóinak becslésére támaszkodnak.

A járatrendszer adatai már pontosabbak. Teljes hossza 1021 méter, négy, nagyrészt vízszintes szintből áll. Három felső járat száraz, fosszilis szint, a legalsó ma is aktív: patak folyik benne, ezért a víz tovább oldja és alakítja a követ. Ahogy Simon Ábel mondta, ha ezer év múlva visszajövünk újabb cikket írni, néhány centiméter változást talán már észreveszünk.

Mi a kiépített felső szint 180 méteres szakaszát jártuk be, majd ugyanazon az útvonalon jöttünk vissza. A bejárt út így 360 méter. A többi járat már technikai barlangászat: speciális felszerelés és képzettség kell hozzá, helyenként 40-50 centiméteres réseken, hason kúszva lehet csak továbbjutni.

Odabent nincs kiépített villanyvilágítás. Mindenkinél a kölcsönkapott lámpa van, a barlangból pedig mindig csak annyi létezik, amennyit a fény éppen kivág a sötétből. A fal közel jön, aztán eltűnik; egy mélyedésből cseppkőoszlop bukkan elő, mögötte rögtön feketeség marad. A hőmérséklet egész évben hét Celsius-fok körül alakul, így a kinti augusztus néhány lépcső után kabátos időre váltott.

Az első nagyobb helyiség Simon Ábel elmondása alapján az úgynevezett „Öltöző-terem”. Ugyanis a felső szint feltárása 1965-ben kezdődött, a kutatók pedig itt cseréltek ruhát a munkához. A nyílás kezdetben alig húsz centiméteres volt, a járatot hordalék töltötte fel, amelynek kiásása nagyjából két évig tartott.

Beljebb függő és álló cseppkövek, oszlopok, zászlók és apróbb, borsószerű képződmények kerültek a lámpák fényébe. A mennyezeten kőüstök és kürtők nyíltak. Ezek akkor alakultak ki, amikor a járatot még teljesen kitöltötte a víz, és az örvények hosszú időn át ugyanazon a ponton oldották a mészkövet.

Simon Ábel szerint errefelé átlagosan száz év alatt nőhet egy centimétert a cseppkő, bár a sebesség a víz összetételétől és sok más körülménytől függ. Megérinteni ezért sem szabad: a bőrről rákerülő zsír megváltoztathatja a víz útját, egy letört képződményt pedig emberi időben már nem lehet visszanöveszteni.

A barlang falain így is sok rongálás látszik. Simon Ábel elmondása szerint ezek jelentős része a kommunizmus idején és a 2006-ig tartó, kevésbé ellenőrzött bejárások és erőszakos behatolások során keletkezett. Volt, aki felfeszítette az ajtót, mások cseppköveket törtek le szuvenírnek. Mióta az egyesület gondozza a helyet, a vasajtó és a kötelező vezetés nem turisztikai formaság, hanem a védelem része.

Az egyesület mozgásterét a pénzhiány szabja meg. Forrásaik jelentős részét elviszi a fenntartás és a karbantartás, állandó alkalmazottra vagy komolyabb infrastruktúra-fejlesztésre viszont nincs keretük. Nagyobb fejlesztéseket így egyelőre legfeljebb tervezni tudnak.

Koncertterem a hegy belsejében

Az utolsó szűkebb szakasz után kitágult a járat. A látogatható út legtávolabbi pontját Koncertteremnek nevezik: a magas, félkörben záródó tér valóban amfiteátrumra emlékeztetett. Simon Ábel megmutatta, hol állhat a színpad, és melyik oldalra férnek el a nézők. A terem elrendezése rögtön megmagyarázza, hogyan lett belőle föld alatti koncerthelyszín. Simon szerint eddig hét koncertet tartottak itt. A Bagossy Brothers Company 2016-ban a barlangban vette fel az Óriások akusztikus változatát, amely a következő évben jelent meg.

Attól viszont, hogy a Koncertterem különleges rendezvényhelyszín, a Súgó-barlangot nem tömegek fogadására rendezték be. Az egyesület évente körülbelül háromezer látogatót vezet végig a kiépített szakaszon, és ennél jóval nagyobb forgalom már az érzékeny járatrendszert veszélyeztetné. A látogatók ezért kisebb csoportokban, előre egyeztetett időpontban, vezetővel indulnak el.

A barlang csak vezetővel látogatható, és érdemes előre időpontot egyeztetni. Bent nyáron is körülbelül hét fok van, ezért meleg felső réteg és megfelelő, lehetőleg zárt túracipő kell; lámpát a vezetők adnak. Az aktuális nyitva tartás és az elérhetőségek a Visit Harghita oldalán találhatók.

Akinek nem gond a poros erdei út, a barlangig vezető pár kilométeres gyaloglás, a kétszáz méter emelkedés és a hétfokos levegő, annak a Súgó-barlangot jó szívvel ajánlom. Nem sterilre világított látványosság, hanem olyan hely, ahol a lámpa fényében mindig csak egy darabja bukkan elő annak, ami körülöttünk van.

A Koncertteremből ugyanazon a járaton indultunk vissza. A lámpák más szögből világították meg a falat, ezért olyan alakzatok is előkerültek, amelyeket befelé nem vettünk észre. A vasajtón kilépve hirtelen túl világos lett az erdő.

Az előző napi tervből semmi sem valósult meg: nem jutottunk el a Jézer-tóhoz, és nem álltunk a Rekettyés tetején. Mégis nagyjából ugyanazt a szintkülönbséget másztuk meg, csak a végén nem csúcstábla, hanem vasajtó várt. Ha az erdei út nem fordít vissza bennünket, alighanem a Súgó-barlanghoz sem jutunk el. A csúcs megmaradt a következő alkalomra; ebből a túrából pedig a gerincről elképzelt panoráma helyett a lámpák fényében előbukkanó föld alatti világ maradt meg.