Demeter Szilárd Erdélyben: A Fidesz kifáradt, az ellenzéket csak az indulat tartja össze
Demeter Szilárd gyergyószentmiklósi estjén és az azt követő interjúban nagyjából azt hozta, amit évek óta következetesen képvisel: 110 százalékos orbánizmust, kultúrharcos közhelyeket és a magyar közélet elsilányulása felett érzett, saját szerepét gondosan kihagyó aggodalmat. A Hazaszótár bemutatóján mégis volt pár érdekes kiszólása, és a gondosan felépített panelek között időnként átszivárgott egy-egy őszinte megjegyzés: Demeter maga beszélt a Fidesz kifáradásáról és arról, hogy tizenhat év hatalom után az emberek ráunnak a rendszerre.
Szentegyháza, Csíkszereda, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy után Gyergyószentmiklósra, a Pro Art Galériába is megérkezett Demeter Szilárd erdélyi turnéja. A kormánybiztos legújabb, Hazaszótár című kötetét hordozta körbe a székelyföldi városokon, egy olyan időszakban, amikor a magyarországi politikai közbeszéd a levélszavazatok és a kampányhajrá lázában ég. Demeter a közösségi médiában is egyértelművé tette, magánkiadásként megjelent könyvéhez a turné helyszínein lehetett hozzájutni: „Nem ingyen adom, hanem ajándékként.”
A gyergyói állomáson a galéria fehér falú termében egyszerre volt jelen a székely kisvárosi hangulat és a nagyon is húsba vágó budapesti reálpolitika. A falakon függő grafikák előtt egy tekintélyes méretű, fekete molinó hirdette, hogy a város Magyarországi Ifjúsági Főváros lett, a felirat alatt pedig ott szerénykedett a Kulturális és Innovációs Minisztérium (KIM) logója is, mintegy rámutatva az irodalmi est és a politikai tér közötti, nehezen szétválasztható kapcsolatra.
Ebben a díszletben foglalt helyet a szerző, aki az est folyamán egy különös, már-már szürreális életutat vázolt fel a hatvanfős hallgatóságnak Vincze Csilla, a gyergyószentmiklósi városi könyvtár vezetőjének kérdései nyomán. Demeter előadásában karrierjét a véletlenek és az isteni gondviselés abszurd sorozataként írta le: véletlenül lett filozófus, véletlenül lett író és irodalmi díjas, és állítása szerint a Petőfi Irodalmi Múzeum élére is így került, miután a „kultúrharc” sűrűjében Prőhle Gergely távozott, és nem akadt más, aki vállalta volna a rá váró támadásokat, miközben ő maga korábban a Századvégnél épp ennek az intézménynek a stratégiáját írta.
A beszélgetés fő csapásirányát a kertészkedés, az irodalom és a Jóisten gondviselése adta, de időnként váratlan irányokba is elkalandozott. Arról is beszélt például, hogy hiába tanulmányozta át Azahriah dalszövegeit, nem érti őket, miközben elismeri, hogy a fiatalok igen – szerinte ez egy mélyebb generációs nyelvszakadék jele. Hasonló éllel beszélt a zero waste mozgalomról is, amelyet lényegében a nagyszülők gazdálkodási gyakorlatának újracsomagolt, „szektásított” változatának nevezett.
Az esten Orbán Viktort is idézte, mondván, a szabadsághoz legalább két ember kell, mert egy ember önmagában csak magányos lenne. Bírálta a kortárs értelmiségi attitűdöt is: szerinte a magyar kultúrát sokszor provinciálisnak könyvelik el, és a jó magyar írók inkább jó német írók akarnak lenni. A galéria asztalán eközben fehéren tornyosultak a Hazaszótár példányai – mintegy száz darab –, amelyeket a szerző végül a helyiekre bízott: osszák szét egymás között.
110 százalékos orbánizmus és konyhapénzből megvalósuló könyv
A gyergyói irodalmi est hivatalos része után Demeter Szilárdot a turné valódi természetéről és politikai hátteréről kérdeztük. Arra, hogy miért éppen most, a magyarországi választások előtt indult el a Hazaszótár székelyföldi körútja, azt válaszolta: az apropót az adta, hogy március 15-ére meghívták szülővárosába, Szentegyházára beszédet mondani. Ha már hazajött, úgy döntött, bemutatja a könyvet is, a többi állomás pedig ennek nyomán szerveződött meg, miután az általa ismert székelyföldi polgármestereknél és helyi szervezőknél rákérdezett, volna-e igény egy-egy találkozóra.
A gyergyói esemény látványvilága alapján azonban adódott a kérdés, volt-e a Kulturális és Innovációs Minisztériumnak köze akár a könyv, akár a turné finanszírozásához. Demeter ezt határozottan tagadta. Azt mondta, a kötet szerzői kiadásban jelent meg, saját pénzből, és a turnét is magánforrásból állta, miután nem keres rosszul, és a százával osztogatott könyvektől sem megy tönkre, hanem befektetésként tekint rájuk. A nyomdaköltséget, amit 800 ezer forintra becsült, mint fogalmazott, a „konyhapénzből” fizette ki, miután ezt megbeszélte a feleségével. A szerkesztési és tördelési munkát barátai végezték.
Arra a kérdésre, kire szavaz, és hogyan látja a választási helyzetet, Demeter úgy fogalmazott, mindenki tudja, hogy „110 százalékos orbánista vagyok”, és 2014-ben „Orbán Viktorhoz szegődtem”, és hogy a magyar miniszterelnökön kívül egyedül csak a felesége mondhatja meg neki, mit csináljon.
A kampány minőségéről már jóval sötétebb képet festett. Szerinte a politikai vita kiüresedett, eltűntek a tételmondatok, az érvek és az ellenérvek, a helyüket pedig közösségi médiás impulzuskampányok vették át. A Tisza Párt megerősödését nem nevezte meglepőnek, azt mondta, tizenhat év hatalom „megkopik, az emberek ráunnak, és változást akarnak”, ugyanakkor szerinte az ellenzéki oldalon kialakult egy olyan tömeg, amelynek „mindegy, ki áll az élén”, és amelyet nem értékek, hanem indulat tart össze. Vagyis miközben a Fidesz kifáradását tulajdonképpen elismerte, a politikai helyzet súlyát már az ellenzéki oldalon jelentkező elvtelenségre és dühre vezette vissza.
Demeter azt mondta, hogy a magyar politikai nyilvánosság működésében kettős mércét lát: szerinte ugyanaz a kulturális gesztus mást jelent attól függően, hogy ki teszi. Ezt egy kulturális-politikai példával is érzékeltette.
Azt mondta, ha ő állna ki egy Wass Albert-idézettel, rögtön „mucsai náci szélsőjobbosnak” neveznék, miközben Magyar Péternek ezt szerinte gond nélkül megbocsátják.
A kultúráról közben jóval megengedőbb képet rajzolt fel. Azt mondta, a magyar kultúra attól erős, hogy gazdag és sokszínű, és számára „az az író nemzeti, akinek a horizontján magyar olvasó áll”, függetlenül attól, hogy liberális, konzervatív, ellenzéki vagy kormánypárti. Állítása szerint intézményvezetőként és kuratóriumok összeállítójaként mindig a teljesítményt tekintette az egyetlen mércének. Példaként John Steinbecket említette, akit vérbaloldalinak nevezett, de ettől még nagy írónak tart. Ugyanebben az összefüggésben emelte ki Visky Andrást is: a Kitelepítést olyan műnek nevezte, amely szerinte vitán felül álló teljesítmény.
A Lackfi János körüli Kossuth-díj-vitát ezzel szemben „pótcselekvésnek” és „fölösleges hisztériának” címkézte. Szerinte az, hogy egy író családjából ki ül egy bizottságban, másodlagos ahhoz képest, hogy az illető életműve alapján megérdemli-e az elismerést vagy sem. Mint mondta, telefonon őt is megkeresték már, hogy védje meg Lackfit, de úgy gondolja, a költő meg tudja védeni magát. Itt is Visky Andráshoz és Háy Jánoshoz tért vissza mint olyan szerzőkhöz, akiknek a teljesítményét szerinte esztétikai alapon kell megítélni, nem politikai szimpátia szerint.
Arra a kérdésre, lát-e saját felelősséget a politikai nyelv eldurvulásában, a kulturális tér polarizáltságában, Demeter nemmel válaszolt. Azt mondta, a Hazaszótár és a rádiós jegyzetei épp annak ellenében születnek, amit most a közbeszéd elsilányulásaként ír le. Amikor azonban felhoztuk neki a Soros Györgyről írt, gázkamrás hasonlat miatt sokat vitatott publicisztikáját, nem vonta vissza annak alapállítását. Azt mondta, az analógia általa vélt igazságtartalmát ma is fenntartja, a hibát inkább abban látja, hogy erdélyiként nem érzékelte, mennyire érzékeny történelmi mezőbe lép bele ezzel a képpel. Vagyis a politikai nyelv eldurvulásáról úgy beszélt, hogy közben ebből saját magát lényegében kivonta, a Fidesz szerepét pedig nem érintette, noha az elmúlt másfél évtized plakátkampányai, leegyszerűsítő üzenetei és ellenségkép-építése nélkül aligha írható le teljesen a mai közbeszéd állapota.
Az interjú egyik legérdekesebb pontja az volt, ahogyan a nyilvános esten felrajzolt, „véletlenekből álló” életút az interjúban jóval prózaibb magyarázatot kapott. Demeter elmondta, hogy a Századvégnél dolgozva állami intézményi stratégiákat írtak, és ő készítette el a Petőfi Irodalmi Múzeumra vonatkozó anyagot is. Amikor Prőhle Gergelyt „kilőtték”, és az intézmény vezetése politikailag is terhelt pozícióvá vált, szerinte azért jutottak el hozzá, mert noha intézményvezetői tapasztalata nem volt, ő foglalkozott a legtöbbet a PIM-el, és az általa képviselt kultúrafelfogás kompatibilis volt a hataloméval. Arra a felvetésre, hogy ez mégiscsak több a puszta véletlennél, amit politikai alapon kapott meg, lényegében ezt mondta: ha valaki olyan nemzeti kultúrában él és gondolkodik, amely kompatibilis a regnáló hatalom kultúrpolitikájával, és van mögötte némi teljesítmény, akkor „lehet, hogy kap feladatot”.
A múzeumi és kultúrpolitikai vezetői tapasztalatairól szólva Demeter egy ponton önkritikusabb hangot ütött meg. Elismerte, hogy voltak kudarcai, például a zeneipari stratégia esetében, ahol szerinte kevés volt a politikai ereje a terv végigviteléhez. Később azt is kimondta, hogy bizonyos helyzetekben túl sok döntést hagyott a szakmára. Bár korábban arról beszélt nekünk, hogy a jó intézményvezető nem akar jobban esztergálni, mint az esztergályos, az interjú végére már azt mondta: sokkal autoriterebbnek kellett volna lennie. Konkrétan úgy fogalmazott, hogy hiba volt helyükön hagyni azokat a vezetőket, akiknek a működése alatt az intézmények rossz állapotba kerültek, mert így nem a problémák kijavítása, hanem azok elfedése történt.
