Sokaknál kiverte a biztosítékot, hogy egyre több erdélyi fiatal jelenik meg a magyarországi választási kampányban, és házról házra járva gyűjtenek aláírásokat a Fidesz jelöltjeinek. Az ügy ráadásul eleve feszült közhangulatba érkezett: az utóbbi időben egyre több vita zajlik arról, mennyire helyes vagy mennyire egészséges az erdélyi magyar közösséget magyarországi politikai kampányokba bevonni, és mennyire válik a közösség a magyar belpolitika mozgósítási tartalékává.
A történet akkor robbant be igazán a nyilvánosságba, amikor a Transtelexen megírtuk, hogy marosvásárhelyi diákokat vittek Szolnokra, hogy a Fidesznek kopogtassanak, a csoportban középiskolások is voltak, akik tanítási időben tartózkodtak Magyarországon. A történet komoly visszhangot váltott ki: újságírók, civilek és közéleti szereplők is bírálták azt a gyakorlatot, hogy erdélyi fiatalokat visznek át a határon kampányolni. A nyilvánosság hatása gyorsan megmutatkozott: a cikkünk megjelenése után egy nappal a szolnoki diákok hazatértek Marosvásárhelyre, és visszaültek az iskolapadba.
A történet azonban ezzel nem ért véget. A Transtelexhez azóta több irányból is érkeztek beszámolók arról, hogy erdélyi fiatalok különböző csoportjai rendszeresen jönnek át, és segítenek a kampányban, többek között Pest megyei körzetekben is. A részvételt rendszerint önkéntes politikai aktivitásként kommunikálják, a megszólaló diákok beszámolói viszont egészen más képet rajzolnak: a legtöbben nem elkötelezett aktivisták, és sokszor nem is különösebben fideszesek.
Az elmúlt napokban több olyan fiatalt is sikerült megszólaltatnunk, akik részt vettek ilyen utakon, és meséltek arról, hogyan szervezik ezeket, milyen feltételekkel dolgoznak, és hogyan lett belőlük magyarországi kampánykopogtató. A történetekből egy egészen prózai mechanizmus rajzolódik ki: a Fidesz aláírásokat kap, a diákok pedig pénzt, szállást és ellátást.
A székely egyetemisták, akik Hankó Balázs kampányában kopogtattak Gödöllőn
Hankó Balázs székely segítőiről akkor derültek ki az első információk, amikor a miniszter székelyföldi turnéja során a Sapientia egyetem diákjaival szeretett volna találkozni, és ott nemcsak udvarias kérdéseket tettek fel neki, hanem azt is megkérdezték, miért fizet a székely fiataloknak, hogy azok kampányoljanak neki. A sokkolt miniszter csak annyit tudott válaszolni, hogy azért, mert „összetartozunk”. Cikkünk megjelenése után az egyetemisták egy része megkeresett minket, és sikerült összeraknunk a képet arról, hogyan zajlott a kiutaztatás és a diákok ottléte.
A történet különböző részleteit több hallgató mesélte el lapunknak, de a sztorit végül István beszámolójára alapozva írtuk meg, mert ő szolgált a legtöbb részlettel.
István (akit csak a cikkben nevezünk így, mert nevének elhallgatását kérte) elmondása szerint a felkérés az egyetemi környezetből érkezett: a hallgatókat egy belső körből keresték meg azzal, hogy egy hétre Magyarországra mehetnének kampánymunkára, őt pedig végül a szobatársai győzték meg, hogy csatlakozzon a csapathoz, hiszen első hallásra inkább egy rövid Pest környéki kiruccanásnak tűnt, és nem részletezték túlságosan számukra, hogy miben is fog állni az a kampánytevékenység, amire viszik őket. A szervezés egy Messenger-csoporton keresztül zajlott, ahol az utazással és a munkával kapcsolatos információkat kapták. A csapat végül tizenhárom székelyföldi egyetemistából állt össze, akik autóval indultak Gödöllőre. István szerint egyébként az egyetem vezetése is tudott arról, hogy a diákok hova utaznak, és valószínűleg részletesebb információjuk is volt arról, hogy mit várnak tőlük azok, akik kiutaztatják őket.
A hallgatók vasárnap este érkeztek meg a szállásukra, ahol egy harminc év körüli szervező fogadta őket, és ekkor derült ki számukra egyértelműen az is, hogy a következő napokban a Fidesz jelöltjének, Hankó Balázsnak gyűjtenek majd ajánlásokat. Másnap eligazítást tartottak nekik, tableteket osztottak ki nekik, és elmagyarázták, hogyan működik a rendszer: a készülékeken olyan címek és nevek szerepeltek, amelyek a szervezők szerint olyan választókhoz tartoztak, akik korábban már kapcsolatba kerültek a párttal, aláírtak már a Fidesznek korábbi alkalmakkor is. A diákoknak az volt a feladatuk, hogy házról házra járva újabb aláírásokat gyűjtsenek be.
A kopogtatások során azt kérték tőlük, hogy Hankó Balázs munkatársaiként vagy segítőiként mutatkozzanak be, miközben a jelölttel magával egyszer sem találkoztak: István elmondása szerint a kampány teljes ideje alatt sem Hankó Balázs, sem más magasabb rangú politikus nem látogatta meg őket, a kapcsolatuk gyakorlatilag azzal a szervezővel merült ki, aki reggelente kiadta, este pedig átvette a tableteket. A diákok Gödöllőn kezdték a munkát, később azonban más településekre is áthelyezték őket, például Veresegyházra, miközben az irodában időnként más csoportokat is láttak tabletekkel érkezni és távozni, ami arra utalt, hogy rajtuk kívül több hasonló aktivistacsapat is dolgozott a környéken.
István szerint a munka szervezettsége meglehetősen laza volt: bár elvileg napi szinten gyűjtötték az aláírásokat, senki nem ellenőrizte szigorúan, hogy pontosan mennyi időt töltenek terepen, és az sem derült ki számukra, hogy a csapatuk összesen hány ajánlást gyűjtött össze, mert csak annyit mondtak nekik a végén, hogy „szépen dolgoztak”. A fogadtatásuk a kopogtatás során vegyes volt: sok helyen nem nyitottak ajtót, másutt hosszabban beszélgettek velük, főleg idősebb választók voltak azok, akik szóba álltak az erdélyi diákokkal, és akik gyakran el is mondták a véleményüket a magyar politikáról. Az egyetemisták akcentusa miatt néha az is kiderült, hogy Székelyföldről érkeztek, és bár ez ritkán történt meg, előfordult, hogy rákérdeztek, miért éppen ők gyűjtik az aláírásokat egy magyarországi jelöltnek.
Gödöllőn biztosítottak számukra szállást, reggelit és ebédet egy közeli étteremben kaptak, a vacsorát viszont maguknak kellett megoldaniuk. A kampány végén, az utolsó napon – amikor az eső miatt a tervezettnél korábban indultak haza – a szervező egy étteremben adta át nekik a pénzt borítékban, készpénzben.
István szerint a napidíj nagyjából tizenkétezer forint volt, emellett az utazással kapcsolatos költségeket, például az autópályadíjat és az üzemanyagot külön, utólag térítették meg átutalással.
A diákokkal a kampány során szerződést is aláírattak arról, hogy aktivistaként vesznek részt a munkában, de a részletekről keveset beszéltek velük. István szerint a legtöbben inkább gyakorlati okokból vállalták el a munkát: egy hét alatt megkereshető pénzről volt szó, amely mellé szállás és ellátás is járt, így sokuk számára ez elsősorban egy fizetett alkalmi munka volt.
István azt mondja, már az első napok után elkezdte feljegyezni magának, mi történik velük a kampány során. Nem hivatalos jegyzőkönyvet vezetett, inkább csak rövid emlékeztetőket: hol jártak aznap, mit mondtak nekik az eligazításon, mikor kapták a pénzt, hogyan működtek a tabletek, és milyen instrukciókat kaptak a kopogtatáshoz. Azt mondja, már az első napokban rossz érzése volt az egésszel kapcsolatban, ezért érezte fontosnak, hogy megőrizze a részleteket. „Valahogy az volt bennem, hogy ezt egyszer el kell majd mondani” – mondta. Nem maga a kopogtatás zavarta igazán, hanem az, ahogy az egész működött: mintha teljesen természetes lenne, hogy erdélyi egyetemisták járják egy magyarországi választókerület utcáit a kampányban, miközben mindenki úgy tesz, mintha ez csak egy ártatlan diákprogram lenne.
Erdélyi „önkéntesekkel” pótolták a hiányzó helyi bázist Pogácsás Tibor körzetében is
A Szentegyházi Ifjúsági Társaság (SZIT) Facebook-oldalán megjelent lelkes beszámoló szerint a szentegyházi fiatalok egy csoportja „pörgős héten” van túl: a Pest vármegyei 10. választókerületben támogatták a fideszes Pogácsás Tibor képviselő kampányát.
A poszthoz mellékelt fotók és videók szerint azonban ez nem csak sima munkavégzés volt: a fiataloknak egy zárt körű kampányeseményen például Gulyás Gergely miniszter tartott fejtágítót, miközben a háttérben Volodimir Zelenszkij ukrán elnök, Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Magyar Péter, a Tisza Párt vezetője arcképét vetítették a falra mint a nemzetet fenyegető ellenséget.
A videók tanúsága szerint a miniszterelnökséget vezető miniszter és a képviselő arról győzködte a jelenlévőket, hogy csak a Fidesz tudja megvédeni az országot a háborútól.
A Transtelex megkereste a SZIT-et, hogy tisztázza a kampányban való részvételük körülményeit. A szervezet névtelenül nyilatkozó képviselője elmondta: a nyolcfős delegációt Lőrincz Árpád, az Erdélyi Magyar Szövetség udvarhelyszéki elnöke koordinálta, a fogadó fél pedig Úri polgármestere volt március első hetében.
Bár a SZIT hangsúlyozza „függetlenségét”, a hatnapos kintlétük kőkemény politikai munkáról szólt. A szentegyházi fiatalok szószólója elárulta, hogy a teljes logisztikát (az utazást, a szállást és az ellátást) a magyarországi vendéglátók finanszírozták. A fiatalok cserébe napi nyolc órában, reggel 9-től délután 5-ig gyűjtötték az aláírásokat Pogácsás Tibor jelöltségéhez. A „munkaidőt” kettesével, utcákra lebontott beosztás szerint töltötték, és bár készpénzt elvileg nem kaptak, a képviselő egyértelművé tette: az ellátás volt az ellenszolgáltatás, hiszen „amit szerettünk volna, azt megkaptuk”.
Az interjú során a szentegyházi interjúalany váratlan őszinteséggel ismerte el, hogy az erdélyi segítségre azért volt szükség, mert a kormánypárt helyi aktivistahálózata egyszerűen elfogyott: „Nagyon sok a település, és szerintem kevés a Fidesz önkéntese, hogy segítsenek nekik ebben. Nem nagyon találkoztunk senki mással” – fogalmazott, utalva arra, hogy több településen csak az erdélyi delegáció végezte a háztól házig tartó mozgósítást. Ugyanakkor megfigyelései szerint a kinti fiatalok többsége már nyíltan a kormánypárt ellen van, vagy teljesen apatikus, így kopogtatáskor szinte csak idősebb választókkal tudtak érdemben beszélni.
Miközben a szentegyházi fiatalok a „háborútól való megvédés” ígéretében segítették a képviselőt, a körzetben a kampány során is pattanásig feszült volt a hangulat: Szentmártonkátán például egy nőt ért fizikai bántalmazás politikai nézetei miatt, amit Pogácsás Tibor igyekezett bagatellizálni. Az erdélyi delegáció tagjai, bár hallottak az incidensekről, saját elmondásuk szerint „szerencsére elkerülték a balhékat”. A SZIT képviselője a jövőben is nyitott a hasonló felkérésekre, és bár a magyarországi partnerek viszonzást ígértek Erdélyben, a „támogatás” pontos mibenlétét még jótékony homály fedi.
A Szentegyházi Ifjúsági Társaság mostani magyarországi akciója szerves folytatása annak a sajátos politikai szimbiózisnak, amely Szentegyháza és az anyaországi kormánypárti körök között épült ki az elmúlt években. Ahogy azt korábbi riportunkban feltártuk, Szentegyháza vezetése és civil szervezetei visszatérő szereplői a magyarországi politikai díszletnek: tavaly például a város alpolgármestere a Békemenet első soraiban, székely népviseletben biztosította a „nemzeti egység” vizuális hátterét.
A „budapesti meló” jól jött a kolozsvári egyetemistáknak is
Egy kolozsvári egyetemistával is beszéltünk arról, milyen belülről egy fideszes kampányban aláírásokat gyűjteni. A hallgató – nevezzük Rékának – csak név nélkül vállalta a beszélgetést, és több részletet sem akart pontosítani: nem mondta meg, melyik jelöltnek dolgozott, és azt sem, mennyi pénzt kapott naponta. A történetéből azonban így is elég pontosan kirajzolódik, hogy tulajdonképpen ugyanaz a modell működött, mint amiről a csíkszeredai diákok is beszéltek: néhány nap kopogtatás a Fidesznek, szállással, ellátással és napidíjjal.
Az egész úgy kezdődött, ahogy az egyetemi pletykák általában terjednek: valaki szólt valakinek, valaki továbbküldött egy üzenetet, és pár nap múlva már mindenki tudta, hogy van egy „budapesti meló”. Jól fizet, mondták, és különösebb tudás sem kell hozzá, csak kopogtatni kell, ajtóról ajtóra. Amikor Réka felvette a kapcsolatot a szervezőkkel, nagyjából ezt erősítették meg neki: két hétre ki lehet menni kampánymunkára, a szállást és az étkezést állják, a végén pedig napidíj is jár.
A jelenlegi kolozsvári egyetemi valóságban ez nem hangzik rosszul. Az albérletárak folyamatosan emelkednek, az ösztöndíjak a költségvetési megszorítások miatt csökkentek, több helyen a tandíjak is feljebb mentek. Egy ilyen ajánlat ezért nem politikai kérdésként jelenik meg sok diák fejében, hanem egyszerű számításként: mennyi pénz jön ki belőle, és mennyire éri meg.
A jelentkezés sem volt bonyolult, nem volt szűrés, nem kérdezték, ki melyik pártra szavazna, vagy hogy mennyire ért a politikához. Az ment, aki akart. Amikor Réka megérkezett Budapestre, meleg vacsorával várták őket, majd gyors eligazítást tartottak: elmondták, mi lesz a dolguk a következő napokban. A feladat egyszerű volt és monoton, házról házra járni, csöngetni, bemutatkozni, és megkérdezni az embereket, hajlandók-e aláírni egy fideszes országgyűlési képviselő ajánlóívét.
Kapott egy megbízólevelet is, amellyel igazolhatta, hogy egy jelölt kampányában dolgozik, ha valaki rákérdez. Ennél részletesebb instrukció azonban nem igazán volt. Nem kaptak kész szöveget, nem volt tréning arra, hogyan kell meggyőzni a választókat. „Bemutatkoztam, elmondtam a jelölt nevét és a pártot, és megkérdeztem, aláírja-e” – foglalta össze Réka.
A napok hamar egyformává váltak, reggel elindultak a címekkel, csöngettek, vártak, és próbálták kitalálni a lakások mögül kiszűrődő zajokból, hogy van-e otthon valaki. Sokszor nem is válaszoltak a csengetésre. Máskor igen, de pár mondat után már zárták is vissza. Volt, hogy beszélgetés lett belőle, volt, hogy csak egy gyors nemmel válaszoltak, és volt olyan is, hogy nem voltak a legudvariasabbak.
A nap végére általában az eredmény meglehetősen szerény volt: olyan napja is akadt, amikor egyetlen aláírás sem jött össze, máskor néhány, és elég ritkán fordult elő, hogy tíz név körüli listája lett. De ez igazából senkit nem érdekelt különösebben, nem volt kvóta, és senki nem kérte számon rajtuk, mennyit hoztak össze. Napközben sem állt mögöttük senki, aki ellenőrizte volna, hány ajtón kopogtatnak be vagy mennyi időt töltenek ténylegesen terepen.
Ami viszont kiszámítható volt, az a pénz. Minden nap végén megkapták a napidíjat készpénzben, függetlenül attól, hogy hány aláírást sikerült gyűjteniük. Réka szerint ez az a pont, ahol az egész történet érthetővé válik. Nem politikai lelkesedésről van szó, és nem is arról, hogy valaki különösen elkötelezett lenne egy magyarországi párt mellett. Egyszerűen arról, hogy a matek kijön: néhány nap kopogtatásért pénzt kapnak, a szállás és az étkezés biztosított, és közben eltöltenek pár napot Budapesten.
A Fidesznek aláírásokra volt szüksége, a diákoknak pénzre. Rékának pedig – ahogy fogalmazott – éppen nagyon jól jött a pénz.
