Természetfilm-premier a Telexen: gyönyörűen és félelmetesen változnak vizeink

„Megöljük vagy megőrizzük a reményt?” – ez Kriska György filmtrilógiájának zárómondata, ami jól érzékelteti, hogy billenőponthoz érkeztünk. A felszíni vizeink állapota, vízgazdálkodásunk alapvetően meghatározza, hogy milyen esélyei vannak az ökológiai rendszereknek és benne az embernek a túlélésre. A sorozat záródarabja az Ezerarcú víz – Ember és víz azt vizsgálja, hogy a különböző beavatkozások, milyen hatással vannak az élővilágra.
A friss kormányzati tervek szerint országos vízvisszatartási program indul, de az elmúlt időszakok vízrendezései intő jelek is, mert sok jó szándékú, de nem teljesen átgondolt projekt súlyos veszteségekkel is járt. Most sem lesz mindegy, hogy hogyan nyúlnak majd bele a vízrendszerbe.
Kriska György biológus, az ELTE Természettudományi Karának Biológia Intézetének docense és a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadója filmjében több vízügyi beavatkozást vesz végig, azok leginkább negatív, de olykor pozitív hatásait is bemutatja. Például azt, hogy az Ipoly folyó kavicszátonyainak eltávolítása milyen drámai gyorsasággal alakítja át az élővilágot, tűnnek el fajok, vagy kerülnek hirtelen előnyös helyzetbe idegenhonos állatok, például a tompa folyamkagylót zabáló nutriák. De amit az ember is könnyen megérezhet, az a mélyített folyó talajvíz-lecsapoló hatása és a termőföldek kiszáradása.
Az is kiderül, hogy akár patakduzzasztás is lehet káros, mert a vízzel együtt visszatartott szerves hulladék kedvezőtlen ökológiai folyamatokat is elindíthat, aminek egy nem túl jó vízminőség a végeredménye. Ugyanez történhet egy holtággal, amit így az élővilág tekintetében is lehet holtnak tekinteni.
A nagy vízlépcsők és árapasztó tározók elvileg alkalmasak arra, hogy vizet vigyenek a tájba, vagy tápláljanak velük más élővizeket, de ezeknek is megvannak a veszélyeik, figyelmeztet a film. Például egy hallépcső kialakítása távol tarthatja őshonos halainkat, míg idegenhonosak simán átmennek rajta, és foglalnak be újabb területeket.
Kriska György szokás szerint alá is merül a vizekbe, és közelebb hozza hozzánk a bizarr külsejű, nem is e világinak ható makrogerincteleneket, a különféle apró rákoktól kezdve, a féregszépségnek titulált iszapgilisztán át a szitakötőlárvákig, amik előszeretettel falatoznak egymásból.
A vizeinket nemcsak rossz műszaki megoldások tudják rossz állapotba hozni, hanem felelőtlen egyéni döntések is. Trópusokon honos elevenszülő fogaspontyok, akvaristák által tartott márványrákok, óriás mohaállatok, észak-amerikai eredetű vörös mocsárrákok hódítanak tért az élővizekben, jelentős veszélyt jelentve a hazai fajokra és az ökoszisztéma működésére.
Szerencsére azért pozitív példák is akadnak, a filmben egy páratlan élővilágú szikes puszta megmentése kerül terítékre, ahol az éltető erőt a Dunából kikormányzott víz jelenti.
Ahogy elhangzik, a vizeink gyönyörűen és félelmetesen változnak, de az is üzenet, hogy ehhez nekünk is meg kell tanulni alkalmazkodni, és túl kell lépni a legyőzni vágyáson.
A filmtrilógia első részét, a Hegyvidéki vízgyűjtőket itt érhetik el, a második epizód, a Kérészek nyomában pedig itt nézhető meg.