Teljesen átalakulhat a közösségi média a per után, amelynek végén a megegyezésben az óriási bírság kifizetésén túl a Meta azt is vállalta, hogy Amerikában korlátozni fogja a közösségi média használatát a fiatalok számára. Már több országban, például Ausztráliában és Nagy-Britanniában is korhatárt vezettek be, és az EU-ban is fontolgatják, hogy a 16 éven aluliak számára megtiltják a közösségi média használatát. Hogy a közösségi média káros, és különösen rossz hatással van a gyerekekre, azt már tudjuk egy ideje. De valóban az lesz a megoldás, ha egyszerűen elzavarják a gyerekeket a Facebook és az Instagram környékéről?
Baross Dorottya pszichológus szerint a tiltással az a probléma, hogy a gyerekek nem akarnak kimaradni semmiből: főleg az vonzza őket a közösségi médiára, hogy a többiek is ott vannak. A gyerekek alapvetően kíváncsiak, és magas bennük a valahova tartozás iránti szükséglet: lehet, hogy azért küldenek emojikat és gifeket egy csetcsoportban, mert menők akarnak lenni, de már egy sima csetszobában történhetnek velük olyan dolgok, amikre nem készültek fel. Így próbálnak a kortárs csoportban dominánssá válni, ami ebben a korban természetes igény. A gond az, amikor a csetes emojikon, mémeken, egymásnak küldözgetett hivatkozásokon keresztül szivárog be az életükbe akár már 8-9 éves koruk körül a pornó vagy más, túlszexualizált tartalom, amiket nem feltétlenül tudnak hova tenni, értelmezni.
A csoport neve: Utáljuk Y. X.-t!
Az online piszkálódás, zaklatás (idegen szóval cyberbullying, bővebben itt olvashatnak róla) sokszor súlyosabb lehet a digitális kor előtti, élőben zajló kirekesztésnél, hiszen a valós és alternatív valóság a gyerekek számára összemosódhat, nincs éles határvonal a személyes tér és a közösségi felületek közt.
Valaki például beszól a másik cipőjére, hogy az szerinte ciki, ezért az kidobja a csoportból, vagy letiltja, ami durva reakció. Ezek nem tragédiák, de rengeteg feszültséget szülnek. A gyerekek nehezen értelmezik az online tér és a valóság közötti különbségeket, ezért lehet, hogy másnap a suli udvarán már ezért vesznek össze.
Ráadásul a gyerekek az online módszerekkel éppen olyan kreatívak tudnak lenni a bántásban, mint a játékosságban, humorban, sokszor a vicces ugratások és a bántó cukkolás közti határvonalat sem észlelik. A kirekesztés sokkal egyszerűbben létre tud jönni online formában a tiltógombok nyomkodásával és csoportok létrehozásával. Gyakran alapítanak cset- vagy Facebook-csoportokat azzal a címmel, hogy „X. Y.-t utáljuk”. Ahogy az önbecsülésükre is komoly hatással lehet az, hányan lájkolják egy sztorijukat, és retteghetnek attól, hogy vajon az őt utálókból alakult-e már titkos online csoport, amiről nem is tudnak.
A felnőttek ezeket a dolgokat gyakran félvállról veszik, pedig az is bántó, ha kimondunk valamit élőben, de az akár súlyosabb következményekkel is járhat, ha az internetre kerül. Olyan, mintha az égre írnánk ki – sokakhoz eljut, és ott is maradhat végérvényesen. Akár öngyilkossági krízis is kialakulhat abból, hogy véleménybuborékok jönnek létre például focicsapatok vagy egyes bandák, sorozatok, animék kedvelői között (az online gyűlölködők, haterek és trollok nem új keletű jelenségek, azonban rendkívül normalizáltak a gyerekek között is), esetleg rivális iskolák tanulói kezdik el online piszkálni egymást.
A gyerekek sokszor bántásra használják az MI-generált képeket is, kifigurázzák egymást velük, és nincsenek tisztában azzal, hogy ezek gyakran ott maradnak az interneten. Ha köteles emojit küldenek a másiknak, mert épp dühösek, annak nyoma marad akkor is, ha a mérgük már elszállt.
Nem a bullying az egyetlen probléma, amit a közösségi média okozhat. A pszichológus úgy látja, hogy az elmúlt években az evészavarok is újra gyakoribbá váltak, megugrott az ilyen problémákkal küszködők száma, és egyre fiatalabbakat érint ez a probléma. Az utóbbi időszakban divatos body positivity mozgalmaknak vége, most a looksmaxxing, azaz a végletekig eltúlzott, és néha veszélyes testkultúra és szépségápolás a menő. Ebben a témában is a túlzás válik veszélyessé, hiszen a sport és az egészséges táplálkozás jó, de itt beszólásokkal, bántó poénokkal éleznek ki a gyerekek amúgy alig látható különbségeket.
A kétezres éveket idéző, és a nosztalgiafaktor miatt is népszerű trendek hullámán előtörve ismét láthatunk olyan kihívásokat, challenge-eket, amelyek már akkoriban is károsak voltak. Ilyen például a „thigh gap challenge”, ami újra felütötte a fejét a 12-14 éves korosztályban, és nagyjából annyit jelent, hogy ciki, ha valakinek összeér a combja. Mindezek jelzik, hogy sok gyerekközösség kritikátlanul befogad régen hátrahagyott trendeket is.
Az evészavarok nem csupán, és nem közvetlenül ezeknek az ingereknek a hatására alakulnak ki, hanem a gyerekek általános bizonytalanságérzete miatt, amit a jelen világban érzékelnek. A közösségi médiában rejlő veszély még a szexuális tartalmak korlátlan terjedése is. Az interneten mindig két kattintásra van a gyerekektől a pornó, olyan szexuális kifejezéseket ismernek meg és használnak, amiket nem is értenek. Ezért lenne fontos a folyamatos, koruknak és érettségi szintjüknek megfelelő iskolai szexuális felvilágosítás és annak állandó jelzése, hogy minden taburól lehet beszélni.
Mit lehet tenni?
A közösségi média már a gyerekek kezébe került, hozzászoktak. Számukra az online térben történő dolgok élményszerűségben akár meg is előzhetik fontossági sorrendben az offline, valódi világ elfoglaltságait, nehéz a sok lehetőséget kínáló alternatív terekkel (játékokkal, csetszobákkal, online platformokkal) versenyre kelni a való életben.
Lehet a gyerekekre mutogatni, hogy függők, de a szakember szerint ugyanilyen probléma az, hogy maguk a felnőttek is éppen ugyanúgy belecsúsznak a túlzott közösségimédia-használatba, a doomscrollingba, és mindez ugyanúgy problémákat okoz az ő párkapcsolataikban és családjukban is.
A pszichológus szerint elfelejtjük tudatosítani, hogy ezek a platformok a nagy techcégek érdekeire alapultak, és a társadalomnak kell őket most újrastrukturálnia. A nagyvállalatokat nem érdekli, kisül-e a gyerek agya a sok változó ingertől, zaklatják-e, vagy lát-e olyan dolgokat, amikre nincs felkészülve. A szülőre helyezik a felelősséget, nekik pedig ez egyszerűen túl sok. Pedig csak arra van szükség, hogy bizalmi, kötődő kapcsolatuk legyen a gyerekkel, aki így tud hozzájuk fordulni, ha bizonytalan. A pedagógusoknak pedig edukálniuk kell őket: információt adni, protokollokat kialakítani, tisztázni velük, mit szabad, mit nem, mi fér bele, és mi nem.
Az értelmezés nagy feladat, amit a felnőttek akkor sem tudnak megkerülni, ha korlátozásokat (például időkorlátot) vezetnek be a gyerekek eszközein. Könnyű azt gondolni, hogy tiltással le lehet tudni problémát, de ez nem jelent teljes védelmet.
Tiltás helyett érdemes lenne megfigyelni, mi az, amire használják ezeket a felületeket. Meg kell vizsgálni, milyen pszichés funkciót töltenek be a gyerekek életében: segítenek eligazodni a társas útvesztőben azzal, hogy kapcsolódást, eszképizmust vagy éppen érzelemregulációt kínálnak? A tiltás könnyen sülhet el visszafelé, vagy ingerelheti a kreativitást: a gyerekek biztosan fognak találni más, olyan felületet, amin folytathatják ugyanazokat a tevékenységeket.
Ha kialakul egy bullying szituáció egy iskolai osztályban, az megjelenik a valóságban akkor is, ha senkinek nincs a kezében telefon. A szülőknek és a pedagógusoknak sem lesz kevesebb munkájuk, ha ezeket az eszközöket kitiltják az iskolából, vagy száműzik otthonról: mindenképpen muszáj feltérképezniük, hogyan kapcsolódhatnak a gyerekekkel.
Nem lehet minden elküldött üzenetnél ott ülni a gyerek mellett, de arra fel lehet készíteni őket, hogy az online viselkedésnek mi a súlya jogilag és pszichésen. Arról is beszélni kell, hogy hogyan lehet és kell rendezni egy online kialakult konfliktust élőben, ha újra találkoznak. Hogyan hozzák helyre, ha már megtörtént a baj és megsértették egymást. Vitakultúrát is lehetne tanítani, nemcsak gyerekeknek, felnőtteknek is, hiszen nem tudják, hogyan kell szabályozniuk magukat. Lehet beszélgetni velük a mentalizációról, hogy megtanulják elképzelni, hogy a másik mit érezhet egy-egy helyzetben. A pszichológus szerint akár tanórák keretein belül is lehet beszélni róla, hogyan nyilvánuljanak meg az online térben, a Hintalovon Alapítvány készített edukációs anyagokat is, ami mankókat ad szülőknek, tanároknak ehhez.
A gyerekekben természetesen ott van egy nagyfokú igény, hogy közösségben legyenek. A cél, hogy olyan felületen tegyék ezt, ahol a figyelmük nem szóródik szét ennyire, és ami nem enged ekkora teret a szexualitás és az agresszió megjelenésének – vagy ha ilyet detektálnak, a gyerekek már kész eszköztárral tudják megvédeni magukat. A szülőknek arra is figyelniük kell, hogy amikor kiveszik a telefont a gyerekek kezéből, adniuk kell nekik helyette valami mást. Közös programot, sportolási lehetőséget, vagy olyan időtöltést, ami az érdeklődésükhöz kötődik.
Ha lecseng az Instagram, jön majd más
A felnőttek általában csak kisebb-nagyobb lemaradással követik azt, ami a gyerekek között az online térben történik vagy legyintenek rá, mint valami lényegtelen hülyeségre. Ehelyett a pszichológus szerint a szülőknek meg kéne ismerniük azokat a felületeket, amikkel a gyerekeik az idejüket töltik.
Figyelni kell arra, épp mit csinálnak az online világban, mert ott jelennek meg – általában nehezen észrevehetően – azok a problémák, amikből később bajok lehetnek. Fel kell térképezni, miben van a gyerek és az osztályközösség, ahol néha havonta változik, épp melyik felület a divat.
Nem ciki ennek utánanézni, beszélgetni a gyerekkel arról, hogy mit jelentenek a különféle rövidítések, időt kérni a megismeréshez, hiszen folyton új dolgok jönnek elő, és idő kell ezek követéséhez. A generációs különbségek miatt sokak számára furcsa lehet, hogy a gyerektől tanul ilyenkor a szülő, de ez egy lehetőség is, hogy a szülők jobban megismerjék a gyerekük belső világát. Nem tiltaniuk kell, hanem aszerint kialakítani egy konszenzust, hogy milyen az adott online játék vagy felület működése. A gyerekek így is, úgy is eljutnak az online terekbe, ha nem a saját telefonjukon, akkor a haverjukén, vagy teljesen máshogy.
