Rengeteg izmusban éltünk már, de életizmust nem játszottunk még

Egy vödör szárított teveszart hozott Kulcsár László, a Zöld Gerilla mozgalom alapítója a Restart a természetvédelemben nevű fesztiválra, amit körbeadott a nézők között, hogy nézzék és szagolják meg – ezzel adta meg az alaphangulatot a Mindennek az alapja a víz című kerekasztal-beszélgetésnek. Akcióját azzal magyarázta, hogy kezdenek elfogyni a fosszilis energiahordozók, az ellátási láncok akadoznak, az olajár ugrál, a jövőben pedig megfizethetetlenül magas is lehet. Feléljük a bolygó erőforrásait, így a vizet és az erdőket is, ezért „gondolkodjunk el rajta, hogy a teveszar lehet a jövő brikettje, több millió beduin ajánlásával”.

De hogy jutottunk idáig?

„Természetfilmes vagyok egy olyan országban, ahol természet nélkül kell természetfilmet forgatni” – tromfolt rá Szendőfi Balázs, aki szerint ma már rezervátumszerű, szilánkosan szétszórt, elszigetelt területekre kell elmenni ahhoz, hogy az érintetlen természet illúzióját keltő felvételeket készíthessenek a természetfilmesek. Ez igaz minden típusú tájra, de a vizesre különösen, mivel a vizes élőhelyek több mint 90 százalékát eltüntettük az elmúlt 180 évben a Kárpát-medencében.

„Az ország vízrajzát százévenként egyszer előforduló árvízre építettük át, és a legfontosabb feladat az volt a vízügynél, hogy minél gyorsabban eltüntessék a lehulló csapadékot” – adott magyarázatot a beszélgetés moderátora, Bozzay Balázs erdészeti és ESG-szakértő, a 10 millió Fa és az Európai Klímapaktum nagykövete.

A vízügy csak parancsot teljesített, az általuk elvégzett gátépítési munkálatoknak a társadalom volt a megrendelője – mondta Németh András, a Vízőrző Mozgalom ötletgazdája, természetvédelmi őr, aki a Facebookon Öko Ható Pálként lett ismert. Németh szerint a folyószabályozások és a gátépítések idején is voltak, akik felemelték ez ellen a hangjukat, de a társadalom nagy részétől az az elvárás érkezett a döntéshozók felé, hogy vezessék el az áradó vizeket. „Ez a reflex még most is megvan, nem tudunk a vízzel együtt élni, nem tudunk vele együtt gazdálkodni, és ennek ez a siralmas helyzet lett a vége” – utalt arra, hogy jelenleg az ország túlnyomó részén közepes vagy nagyfokú mezőgazdasági aszály van, miközben folyóink és tavaink vízállása idén július elején rekordmélységekbe süllyedt.

Hibbey Zsombor vitatta, hogy az eredeti megrendelő a társadalom lett volna, szerinte Andrásfalvi Bertalan néprajzi munkáiból egyértelműen kiderül, hogy a világi és az egyházi nagybirtokosok voltak azok, akik a 19. században a nép rovására, a profitszerzés érdekében növelni akarták a mezőgazdasági területeket. A Vízválasztó Mozgalom képviselője, vadgazda- és természetvédelmi szakmérnök elmondta, ez a folyószabályozásokkal és a mocsarak felszámolásával meg is történt. A falvak hiába tiltakoztak, írtak könyörgő petíciókat, hogy legalább az árteret hagyják meg nekik, ahol árasztásos módszerrel gazdálkodtak. „Nem érdekelte őket, hogy mekkora területeket vesznek el a falvaktól, attól a néptől, aki a rákászatot, a csíkászatot, a madarászatot, a tollszedést, minden tevékenységét ehhez kötötte.” Hibbey, aki maga is gazdálkodó, azt mondta, mindezek ellenére történtek meg a hibás lépések. „Túltoltuk a búzabányát, és most jutottunk oda, hogy a hibás út végére értünk. Nincs fény az alagút végén, és mégis valamilyen megoldást találnunk kell.”

Lehet, hogy a vidéki lakosság nem, de a városi biztosan burkolt felületeket akart, azt, hogy a város járható legyen, ne legyen sár, és még most is ragaszkodik hozzá – annak ellenére, hogy a klímaváltozás miatt most már aszályos és monszunesős időszakok váltják egymást. „Amikor leesik egy nagyobb mennyiség, még mindig elvárják, hogy az azonnal tűnjön el, pedig ennek a csapadéknak a megtartására főleg a városokban nagy szükség lenne” – tette hozzá Magyar-Ábel Ágnes, a Víz Koalíció kommunikációs tanácsadója, közösségszervezője.

Hibbey Zsombor szerint nagyjából mindent elrontottunk, amit csak lehetett, és azok a problémák, amikkel a vízgazdálkodás, az agrárium, az erdőgazdálkodás és a városi klíma szembenéz, egy véges emberi gondolkodás termékei.

„Az, hogy az országban ötmillió hektár szántó és kétmillió hektár erdő van, olyan, mintha a Burdzs Kalifa portáján üzemeltetnénk egy klímakészüléket, és azzal akarnánk az egész épületet lehűteni. Nem fog működni.”

Szerinte alapvető arányokat hibáztunk el, és ezen nagyon gyorsan változtatni kell a négyzetméteres nagyságrendtől a négyzetkilométeres nagyságrendig mindenhol. „Vissza kell engedni a vizet a tájba, mert elvettük tőle”, mondta.

Szendőfi szerint vannak erre próbálkozások, de úgy látja, hogy bármilyen sokat is fejlődött a vízügy, korai lenne még a szentté avatásuk. „A jelenlegi vízpótlási tevékenységük látszattevékenység, amiknek a nagy részéről kiderül, hogy azok a mederfeltöltések, holtágak turisztikai és horgászati hasznosításban is vannak, tehát más érdekek is közrejátszanak, miközben statisztikailag vízpótlásként adják el.”

Mi lehet a megoldás?

Magyarország megújuló vízkészletének 94 százaléka a határon túlról érkezik – ami nagyon kiszolgáltatott helyzetet jelent, ugyanis nemcsak mi küzdünk vízhiánnyal, hanem a szomszédos országok is szeretnék megtartani a vizet. Már csak azért is, mert a klímaváltozás miatt a nagy folyóink vízgyűjtő területein is sokkal kevesebb a csapadék. „Előállt egy olyan helyzet, hogy miközben kikergetjük az országból a vizet, jóval kevesebb is jön be belőle, és még azt is elpazaroljuk” – vonta meg a szomorú mérleget Magyar-Ábel Ágnes.

Szerinte ez azóta folyik, amióta van vezetékes ivóvíz: teljesen másképp állunk a vízhez azóta, hogy nem kell érte elzarándokolni a kúthoz és kihúzni. Felidézte, hogy a hőhullám alatti vízhiány a lakóhelyén, Csobánkán is előfordult, a túlhasználat miatt másodfokú vízkorlátozást kellett bevezetni. A magasabban fekvő utcákban már nem csak este nem volt víz, hanem reggel sem.

Meglátása szerint mindez amiatt van, mert nagyon olcsó a víz. Országos átlagban 30 fillért fizetünk egy liter tisztított vízért, ami messze nem fedezi az előállításának költségeit. A Víz Koalíció azért lobbizik most, hogy megemeljék a víz árát, mert az olcsósága miatt pazarlunk. Magyar-Ábel Ágnes szerint el kell törölni a 2013-as rezsicsökkentést, ami nem is az akkori azon az áron fagyasztotta be a víz árát, hanem a 2009-es, még 10 százalékkal alacsonyabb szinten. „Ez azt eredményezte, hogy a vízi közműhálózat teljesen lerohadt, évi 100 ezer csőtörés van az országban, és a kitermelt tiszta ivóvizünk negyede elfolyik. Erre szoktuk azt mondani, hogy legalább ennyit visszaadunk, de nem feltétlenül a tisztított, olykor klórozott vizet kellene visszaadni a tájnak.”

A kommunikációs tanácsadó szerint fel kellene mérni, hogy mi a víz valódi értéke, és legalább azt el kellene kérni a lakosságtól, hogy a hálózatot működtető szolgáltatók el tudják végezni a szükséges rekonstrukciókat és jusson hálózatfejlesztésre is. „Egy vízcsőnek nagyjából 50-80 év az élettartama, a felméréseink szerint országos átlagban mégis 280 évig tart, mire egyet kicserélnek. Van olyan település Észak-Magyarországon, ahol ez az arány 10 ezer év. Ez szürreális.” Szerinte ez a probléma csak akkor üti át majd az emberek ingerküszöbét, ha már sok helyen nem lesz ivóvíz a csapban.

A problémáink megértéséhez azt is látni kell, hogy a nagyvárosoktól eltekintve a magyarországi szennyvíztisztítóknak nem elégséges a kapacitásuk, és a működésük sem optimális. Nagyobb esőzésekkor nem bírják a terhelést, ezért tisztítatlanul kerül vissza az élővizekbe a szennyvíz. Tehát nem elég, hogy nincs elég vizünk, nem elég, hogy pazaroljuk, hanem még szennyezzük is azt, ami van.

De a közműhálózat fejlesztésén kívül is lenne még bőven teendő. „Abból a vízből, amit kiengedünk az országból a jelenlegi infrastruktúra sérülése nélkül 2,5-3 köbkilométernyi, tehát nagyjából 1,5 balatonnyi mennyiséget lehetne megfogni”, jelentette ki a Zöld Gerilla alapítója. Kulcsár László egy BME-s tanulmányra hivatkozva azt mondta, hogy ennek a mennyiségnek már most is meglenne a helye, oldalirányú gravitációs kivezetéssel, mélyártéri tározással meg lehetne oldani a vízvisszatartást. De arra is vannak tervek, hogy ennél többet is megfogjunk, viszont ott már lakóházakat, gyárakat fenyegetne a víz. „Ki kéne számolni, hogy mikor járunk jobban, ha ezeket az infrastruktúrákat megtartjuk, vagy pedig, ha a víznek van több helyünk”, mondta. Szerinte ha az utóbbi mellett döntenének, akkor még 1,5 balatonnyi víznek lehetne helyet csinálni.

Németh András szerint azért most is vannak jó példák, csak a nagyságrend kicsi. „A tájléptékű vízhasználat kialakításában érdemes a szőrös barátaink segítségét kérni. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy hóddal dolgozhatok együtt a saját területemen évek óta, neki 30 millió éves tapasztalat van a génjeiben, ért ahhoz, amit csinál. Az én területemen is megcsinált 6-8 hektár vizet, és az enyémen kívül pedig még vagy 60-70 hektárt látott el vízzel. Ezek olyan jó példák, amikor együttműködhet az ember és a természet, éppen ezért kell az ökológusokat bevonni a problémáink megoldásába.”

Úgy gondolja, ahhoz, hogy a szemlélet megváltozzon, társadalmi igény kell. „Ez nem lehetetlen, hiszen nem is olyan régen megtörtént az, hogy az emberekben igény támadt a változásra, elkezdtek X-eket rajzolgatni papírlapokra, és változás történt.” A civilek feladata lesz az, hogy ezt a társadalmi igényt feltámasszák. Ez pedig nem lehet messze, hiszen ha az emberek azt látják, hogy kiszárad a Velencei-tó, vagy hogy 120 településen kell harmadfokú vízkorlátozást bevezetni, hamarabb felébrednek.

Hibbey Zsombor azt mondja, „van egy Alaptörvényünk, ami úgy rendelkezik, hogy az erdő, a biológiai sokféleség, a talajok, a felszíni és a felszín alatti vizek védelme, az állam és mindenki közös kötelessége. Tehát úgy csináltatják meg velünk ennek a lebontását, hogy közben a jogszabályaink alapján mi felelősek lennénk érte. Vizionálnunk kellene egy olyan társadalmi rendet, ami tiszteletben tartja az életet. Rengeteg izmusban éltünk már, volt már szocializmus meg kapitalizmus, de életizmust nem játszottunk még.”