Ötven éve ijesztgetjük az embereket, hogy mindjárt vége a világnak, de azt látják, hogy nem lett. Sőt, igazából jobban élünk
„Bármilyen rosszul hangzik is, nekünk az jó, hogy ilyen nagy baj van a klímával. 2010-ben még úgy beszéltünk a klímaváltozásról, hogy jön és fel kell készülni rá, de sokan nem hittek nekünk, mert a mindennapi tapasztalat nem ez volt Magyarországon. Ma a 42 fokos hőhullám után már nem kell győzködni az embereket, hogy baj van” – mondta Éger Ákos, a Magyar Természetvédők Szövetségének ügyvezető elnöke a Restart a természetvédelemben nevű fesztivál Lehet-e még reményteljesen beszélni a klímaválság kezeléséről című kerekasztal-beszélgetésen Kisapátiban.
Az elmúlt 16 évben még ellenszélben is hatalmas paradigmaváltás zajlott le Magyarországon. Éger szerint főként a vizes szektor értette meg a leginkább, hogy nincs már túl sok időnk a klímaváltozással járó kihívásokra való felkészülésre. „Tizenöt éve még azzal magyarázták a gátépítéseket, hogy arra kaptak megrendelést, ma nem akarnak több gátat építeni, mert nincsen víz. Sőt, még ők mondják meg más szektoroknak, hogyan kellene dolgozniuk ahhoz, hogy az minél jobb legyen Magyarországnak.”
AZ MTVSZ elnöke szerint ez sokkal nagyobb változás, mint ami az energetikai szektorban történt a megújuló energiára való átállási folyamatban, mert az „zöldebben és hatékonyabban, de nagyjából ugyanazt akarja csinálni, és ugyanazt az energiaigényt akarja kiszolgálni”. Éger szerint az agrárium is kezd felébredni, mint felidézte „15 évvel ezelőtt egy zöld szakember azt mondta egy konferencián, hogy a saját életében nem fogja megélni azt, hogy a szántást megkérdőjelezi a mezőgazdasági szakma, pedig megtörtént”. Szerinte bár szeretünk folyton a negatívumokra koncentrálni és elégedetlenkedni, fontos leszögezni, hogy „a szemléletben olyan óriási változások történtek, amik óriási reményre adnak okot”.
Ürge-Vorsatz Diána, a CEU professzora és az ENSZ Kormányközi Éghajlatvédelmi Testületének (IPCC) alelnöke egyetértett a vizes szakma paradigmaváltásával, de mint mondta, ezt tovább kell fokozni. „Nem fogtuk még fel, hogyha elfogy a víz, akkor az elfogyott, nem lehet gyártani, és akármilyen gazdagok vagyunk, nem lehet megvásárolni”. Szerinte, ha tengerpart mellett élnénk, akkor lehetne sótalanítani a tengervizet iszonyatosan drágán, de nem lehet annyi tengervizet sótalanítani és idehozni kamionokon például Horvátországból, hogy az ivóvízigényünk mellett még a medencéket is feltöltsük a kertben. Ezzel arra utalt, hogy a hőhullámban előforduló vízhiány egyik oka az volt, hogy a kertvárosokban, agglomerációkban élők a medencéikben cserélték a vizet.
A klímakutató szerint a klímaváltozással kapcsolatban igenis van olyan pozitív jövőkép, amivel sokkal jobban járnánk. Ha egészséges életet akarunk, akkor élhető városokat kell kialakítanunk. Ma már városokban él az emberiség több mint fele, és így a városokban lehet és kell a leggyorsabban változásokat elérni. „Fel kell törni a betont, ahol csak lehetséges, nem kell annyi parkoló, és a parkolókba beton, bőven elég a gyeprács. Meg kell valósítani a 15 perces város koncepcióját, és akkor nem kell naponta órákat ülni a dugóban. Sőt, saját autó sem kell, mert egy 15 perces városban mindenhová el lehetne jutni biciklivel vagy sétálva”.
Ürge-Vorsatz azt mondta, hogy a feltört beton helyére fákat kellene ültetni, „minden lehetséges területet árnyékoljunk le fákkal, mert nem fogunk tudni máshogy túlélni, és bízzuk ezt a munkát a 10 millió Fára” – mutatott Bojár Iván Andrásra, a civil szervezet alapítójára, a fesztivál szervezőjére és a beszélgetés moderátorára. Bojár azt mondta, hogy mindez jól hangzik, de sokan elfelejtik, hogy ha ma elültetünk egy fát, akkor az 10-15 év múlva nő csak meg akkorára, hogy az hatékony ökoszolgáltatásokat nyújtson. „Lehet, hogy mire ez megtörténik, már ez is kevés lesz, mert nem 42, meg 45, hanem 50 fok lesz”.
Éger Ákos szerint fontos hinni a tudományban, de „mindig érdemes feltenni a kérdést, hogy a különböző tudományos eredmények milyen célt szolgálnak: azt, hogy jobban alkalmazkodjunk a változó körülményekhez, kevesebb környezeti teherrel éljük az életünket boldogabban, vagy azt, hogy az új tudományos és technológiai megoldásokkal azt az életszínvonalat próbáljuk továbbra is fenntartani, amit jelenleg is élünk”.
Úgy gondolja, hogy most még az utóbbi helyzetben vagyunk, de ez hosszútávon nem lesz tartható. Ezért fontos, hogy az MTVSZ készülő magyar klímatörvényi javaslatába éppúgy bele fog kerülni az elegendőség elve (sufficiency), mint ahogy az IPCC jelentéseibe is. Ennek az a lényege, hogy a végtelen fogyasztás hajszolása helyett a jólléthez szükséges szükségletek kielégítését és az erőforrás-felhasználás mérséklését célozza, vagyis figyelembe veszi a bolygó tűrőképességét.
„Szerintem nagyon rossz nyomon járunk, mert amióta 1960-as években ráébredtünk az ökológiai válságra, azóta még mindig abban hiszünk, hogy majd egyszer az államok vezetői és a nagy cégek azt mondják, hogy na, most már mindent elértünk, nem kell tovább növekednünk. De ezek a szereplők nem érdekeltek a nemnövekedésben”
– mondta erre Takács-Sánta András humánökológus, az ELTE egyetemi docense. Mint mondta, rossz híre van, „a fogyasztásban érdekelt politika és gazdaság nem fogja megoldani a problémáinkat, mert miközben ég a világ, még mindig zajlik a gazdasági növekedés világszerte zajló fetisizálása. Ezek a szereplők nemhogy nem kérdőjelezik meg a gazdasági növekedést, hanem az alap logikájukhoz, az alap működésmódjukhoz tartozik.”
Takács-Sánta szerint kutatások bizonyítják azt, hogy az élettel való megelégedettségünk elsősorban a más emberekkel való kapcsolatunktól függ, nem pedig attól, hogy mennyit fogyasztottunk életünkben, vagy mennyire kényelmesen élünk. Éppen ezért itt az ideje, hogy ezt átvigyük a gyakorlatba, mert a fogyasztásra ösztönző kapitalizmus nem tartható fenn tovább környezeti szempontból. Az embereknek alulról szerveződve rá kell szorítaniuk a nemzetállamokat és a nagy szennyező cégeket, hogy elkezdjenek cselekedni végre.
Ugyanakkor a humánökológus szerint nem lehet megúszni a személyes cselekvést sem, elismerve, hogy a klímaváltozás nagy globális folyamat, de helyben, kicsiben igenis lehet tenni ellene. „Ez a cselekvő remény, először cselekszem, aztán reménykedem, hogy ennek lesz hatása. Az az egyetlen reményünk maradt, hogy ha te, meg én, meg a hozzánk hasonló emberek, alulról építkezve elkezdenek valamit, valamit mást csinálni mindenféle téren”, utalva arra, hogy a környezeti válság az élet minden területére hatással van.
A humánökológus szerint az alulról való építkezés nehéz, rögös út, de nem lát más megoldást. Mint mondta, "egyrészt el kell kezdenünk a klímaadaptációt, tehát a lehető legjobban kell alkalmazkodnunk a megváltozó klimatikus viszonyokhoz, másrészt el kell kezdenünk a mérséklési cselekvéseket, és a maradék értékek megmentését.
„Ha nem lenne a párizsi klímaegyezmény, akkor most már legalább egy fél fokkal magasabb lenne a globális átlaghőmérséklet”
– reagált arra Ürge-Vorsatz Diána, hogy Takács-Sánta szerint a politika nem érdekelt a klímaváltozás megállításában. Az ENSZ Kormányközi Éghajlatvédelmi Testületének (IPCC) alelnökeként azt látja, hogy kemény munkával, de asztalhoz lehet ültetni a potens szereplőket, és ki lehet belőlük kényszeríteni fontos döntéseket. Szerinte nagyon fontosak az alulról jövő kezdeményezések, fontos, hogy üzenjünk a döntéshozóknak, hogy változtatni kell, de ezek önmagukban nem tudnak nagy változást hozni, ehhez a másik oldal fogadókészsége is kell, és szerinte ebben vállal szerepet az IPCC.
Ürge-Vorsatz csalódott volt amiatt, hogy a kerekasztal-beszélgetés résztvevői szerinte félresöprik a kormányzati szerepvállalásokat, „hihetetlen, amit elértünk, nem csak Magyarországon, hanem az egész világon. A világ nyugati felén kipucoltuk a levegőt, többek között ezért is melegszik jobban, mert a légszennyezés nem von fölé szürke áthatolhatatlan légréteget, betiltottuk a DDT-t (egy erősen mérgező szintetikus rovarölő szer, amit a 20. század közepén széles körben alkalmaztak)”, sorolta az eredményeket.
Azzal azonban egyetértett, hogy a nemnövekedés eszméje még nagyon népszerűtlen a világban. Mint mondta, neki számtalan publikációja van a témában, de „még a luxemburgi klímatanács tagjaként is azt látom, hogy erről a világ egyik leggazdagabb országában sem akarnak hallani”. Szerinte ennek főként az az oka, hogy olyan függőségek vannak a mostani gazdasági rendszerben, hogy ha csökkentjük a fogyasztást, akkor nem tudjuk miből finanszírozni a nyugdíjrendszert, nem tudjuk, hogy mi lesz az országok adósságállományával, stb. „Az egész világ pénzügyi rendszere úgy van felépítve, hogy folyamatosan a jövőtől veszünk kölcsön.” Egyelőre szerinte ezért nincsenek válaszok arra, hogy hogyan lehetne elindulni a nemnövekedés irányába nemzetállami és globális szinten.
Az IPCC alelnöke éppen ezért inkább abban hisz, hogy az emberiség leggazdagabb felső 5-10 százalékát kellene rávenni arra, hogy ne növekedjen tovább. „Miközben világszerte, sőt Magyarországon is van egy olyan hatalmas réteg, amelyiknek igenis növekednie kellene, mert olyan életkörülmények között él, ami ezt megköveteli, és akárhogy is növekedne, akkor sem vennénk észre a kibocsátásukat.”
Takács-Sánta vitatta, hogy a leggazdagabbakat önként rá lehetne szorítani az önmérsékletre, de szerinte előfordulhat, hogy majd nem önként lesznek rászorítva. Mint felidézte, egy harvardi kutató arra jutott, hogy egy olyan nagy társadalmi változáshoz, mint a klímabarát társadalom létrehozása, az emberek 3-25 százaléka elegendő lenne. „Tehát a kritikus tömeg ebben az esetben nem az emberek többségét jelenti, ez egy tévhit. Viszonylag kis, de aktív és elkötelezett része a társadalomnak meg tudná változtatni a dolgokat”.
Éppen ezért a humánökológus szerint nekünk most az a dolgunk, hogy a két hatalmi pólus, az államok és a nagyvállalatok mellé felépítsünk egy harmadik hatalmi pólust, a civileket, hogy létrejöhessen egy életszerető civilizáció. Úgy vélte, hogy a cselekvő reményben hívők száma a klímaváltozás bedurvulásával együtt nőni fog, „ez nem lineáris folyamat lesz valószínűleg, nagyon hirtelen, pozitív változások is bekövetkezhetnek”. Takács-Sánta szerint nem egy prófétára kell várni ebben sem, „sok kis prófétára van szükségünk, olyanokra, akik helyi szinteken tudnak hangadók lenni és változásokat elérni”.
Ezzel Ürge-Vorsatz is egyetértett, szerinte is lehet települési szinten, kicsiben elérni komoly eredményeket, de hozzátette, hogy az edukáció nagyon fontos a környezetvédelem területén, mert „most ha kimegyünk erről a természetvédelmi fesztiválról, akkor 10-ből 9 ember az utcán nem ezt mondaná a legfontosabb feladatnak a világon. Ötven éve ijesztgetjük őket, hogy mindjárt meghalunk, mindjárt vége a világnak, de azt látják, hogy nem lett vége a világnak. Sőt, igazából jobban élünk. Rendben, leromlott a környezet, de mi jobban élünk”.
Éger Ákos szerint az 1:9 arány túlzó, úgy gondolja, hogy sokan megértik már a kihívásokat vagy azoknak egy részét, csak komplex tudása nincs még a társadalomnak a környezeti kihívásokról.
„Felújítják a házukat, zéró energiaigényre törekszenek, ami teljesen rendben van, de ha a megtakarításukat arra költik, hogy következő évben a tengeren túlra repüljön az egész család, akkor máris lenullázták a ház energiahatékonysági nyereségét”.
Ő éppen ezért nemcsak az edukációt tartja fontosnak, hanem azt is, hogy „senki ne mondja azt, hogy nála van a bölcsek köve, engedjük, hogy minél több szervezet a maga módján érje el a társadalmat, és sokféle módon edukáljon”.
Szerinte sokszor felmerül a zöldek körében, hogy akkor érnének el több embert, ha egy hangon ugyanazt mondanák, „szerintem nem. Szerintem van helye annak, ha több száz szervezet egyszerre szólal meg egy fontos ügy más-más vetületéről, mert mindenki a saját közegében képes megszólítani az embereket. Én a megoldások sokszínűségében hiszek”.
