Az igazán nagy találmányoknak van egy közös, csúnya rákfenéjük: legyenek bármennyire korszakalkotók is, egészen addig nem tudják megváltoztatni a világot, míg nem lesznek elég olcsók ahhoz, hogy elérhetők legyenek a tömegeknek. Így járt a maga idején az autó, a hűtő, a számítógép, a mobiltelefon, a tévé, a napelem, és a sort a végtelenségig lehetne folytatni.
Az igazi forradalom mindig akkor jön el, amikor a gyártástechnológia utoléri az innovációt, és a kettő között néha évtizedek telnek el. Karl Benz 1886-ban állt elő az első belső égésű benzinmotoros autóval, de csak 27 évvel később, amikor a Ford gyáraiban elkezdték a futószalagos tömeggyártást, vált elérhetővé a középosztálynak az autó, hogy aztán teljesen átformálja az egész világot. Hasonló ponton vagyunk most az egészségügyben, akadnak, akik egyenesen az antibiotikumok elterjedéséhez mérik annak a jelentőségét, hogy több országban is lejárt a szemaglutid nevű hatóanyag szabadalmi védelme.
A szemaglutid egy úgynevezett GLP-1 agonista, a szervezetben természetes módon jelenlevő hormonok működését utánozza, amelyek az emésztést, a teltségérzetet, az éhséget, a vércukorszintet szabályozzák. Viszont azokkal ellentétben nem tudják gyorsan lebontani a szervezet enzimjei, így a hatása sokkal hosszabb. Emiatt aztán elég jó a cukorbetegség kezelésére, és nagyon hatékony testsúlycsökkentésre is. A hazai sajtóban általában a „fogyasztó csodaszer” kifejezéssel írják körül az ezt alkalmazó (és más, hasonló hatóanyagú) gyógyszereket, mivel a hatályos magyar törvények miatt nem írhatjuk le a márkaneveket.
Szabadalmi játszma
A szemaglutidot 2006-ban szabadalmaztatta a dán Novo Nordisk gyógyszergyár, innentől 11 év kellett, hogy megkapja az összes engedélyt orvosi használatra, és még öt, hogy az eredetileg cukorbetegeknek szánt gyógyszer mellékhatását felismerve és kihasználva fogyasztószerként is piacra dobják. A fogyasztó csodaszer berobbant, a cég pedig irtózatosan sokat keresett rajta, egy időben Európa legértékesebb cégének számított, többet ért a tőzsdén, mint a teljes dán GDP (aztán később persze megzuhant, amikor megjelentek a konkurensek hasonló hatóanyagokkal és termékekkel). Igen ám, csakhogy a gyógyszerszabadalmak 20 évre szólnak, és ez a szemaglutid esetében idén márciusban több országban, köztük Indiában és Kínában is lejárt, attól függetlenül, hogy valójában csak négy éve volt fogyasztószerként letarolni a piacot.
Márpedig ha a szabadalmi védettség lejár, onnantól kezdve a szemaglutid szabad préda, bárki gyárthat belőle gyógyszert, és az olyan országok, mint a gyógyszerek tömeggyártásában erős India, már nagy erőkkel készültek is az új helyzetre: a CNN februárban arról írt, hogy legalább tíz indiai cég kezdte el a felkészülést a szemaglutidalapú gyógyszerek gyártására, közülük többen 100 millió dollárt is befektettek ebből a célból. A Biocon arról beszélt, hogy várhatóan már 2027-ben forgalomba tudják hozni a terméket, míg egy másik vállalat, a Dr. Reddy’s jövőre már 87 országban vezetné be a gyógyszert.
Ez a szabályozás, illetve a generikus vagy utángyártott gyógyszerek műfaja egy 1984-es amerikai törvény nyomán született meg. Az ilyen szerek ingyen alkalmazhatják azt a hatóanyagot, amit másvalaki fejlesztett ki és vitt át a klinikai teszteken – tehát ennek a hosszú évekig tartó folyamatnak a költségeit sem kell beépíteni a gyógyszer árába. Ez megteremtett egy úgy-ahogy működő egyensúlyi helyzetet, amiben a gyógyszergyárak is tudnak prosperálni, az egészség mégsem csak a gazdagok kiváltsága.
Az új gyógyszerek persze méregdrágák, hiszen a 20 évnyi idejük alatt nemcsak a saját, milliárdos kutatási-fejlesztési-tesztelési költségeiket kell kitermelniük, hanem azokét a gyógyszerekét is, amik elbuknak a klinikai teszteken, és sosem kerülnek forgalomba. Aztán jönnek a generikus verziók, és azzal a töredékére esik az adott szer ára – a gyógyszercégnek meg volt 20 éve, hogy előálljon a következő csodaszerrel, amin egy ideig megint nagy profitot tud csinálni. Ez a lépés amúgy a GLP-1 agonistáknál is megtörtént már, csak pont nem a Novo Nordisknak sikerült megtennie. A szemaglutidnál még jobban teljesítő hatóanyagot, a tirzepatidot az amerikai Lilly szabadalmaztatta, és ez 2036-ig ki is tart. Hogy, hogy nem, ezzel a Lilly lett a világ legértékesebb gyógyszeripari cége.
Akárhogy is, a szabadalmi korlátozás és a generikus gyógyszerek rendszere termelte ki az utóbbi évtizedek legnagyobb humanitárius és egészségügyi sikersztorijait, például amikor sok millió ember életét mentette meg az afrikai AIDS-krízisben, vagy amikor a Pfizer szabadalmának lejárta után 2011-ben hirtelen 90 százalékot zuhant a koleszterincsökkentő gyógyszerek ára.
Lejárt az idő
Ez fogja most elérni a szemaglutidalapú gyógyszereket, azokon keresztül pedig világszerte nagyjából 800 millió cukorbeteget és legalább egymilliárd elhízott embert. Pontosabban nem most, hiszen az Egyesült Államokban és az EU-ban a gyógyszercégek kilobbiztak plusz ötévnyi szabadalmi védettséget. De a lényegen ez sokat nem változtat: ha valami Mexikóban és Kanadában elérhető, az a gyakorlatban elérhető az amerikaiaknak is, ha nagyon akarják; és ha valamit Indiában és Kínában tömegtermelnek, az el fog jutni Európába is, hiába tilos elvileg a forgalmazása.
És itt tényleg brutális árzuhanásról beszélünk. A legismertebb szemaglutidos gyógyszer egyhavi adagjának ára sokáig 1000 dollár volt Amerikában, mára ezt 350 dollárra nyomta le a konkurenciaharc. Az előállítása, írd és mondd, három dollár. Vagyis bő 300 ezer forintos szintről ment le az ára 110 ezerre, miközben kevesebb mint egy ezresért gyártják. Indiában, ahol már márciusban lejárt a szabadalom, negyven gyógyszergyártó cég repült rá a lehetőségre, közülük jó néhányan már túl is vannak az engedélyeztetési folyamaton, és piacra is dobták az első generikus szemaglutidgyógyszereket, jellemzően 20-30 dollár körüli áron, a legolcsóbbakért 13-14 dollárt kérnek (ez nagyjából négyezer forintnak felel meg).
Ha az elhízásra kizárólag esztétikai problémaként tekintünk, már akkor hatalmas dolog lenne, ha a generikus szemaglutiddal több százmillióan tudnának ettől (és a vele járó pszichológiai gondoktól) aránylag olcsón megszabadulni. De az elhízás sokkal több ennél, rengeteg egészségi problémának és betegségnek súlyos kockázati tényezője, esetenként konkrét okozója: magas vérnyomás, diabétesz, gyakorlatilag az összes szív- és érrendszeri gond, többtucatnyi ráktípus, mozgásszervi és légzőszervi betegségek, reprodukciós zavarok. Egy kórosan elhízott ember (40 feletti testtömegindex), ez egy átlagos magasságú, 176 centis férfinál 124 kilót jelent) átlagosan 8-14 évvel korábban hal meg, mint egy nem elhízott; az egészségben töltött éveinek száma a statisztikák szerint 19-20-szal kevesebb. Ha „csak” súlyos az elhízás (35-ös testtömegindex, az előbbi példában szereplő 176 centis magasságnál ez 108 kilót jelent), az is átlagosan 6-8 évvel hozza előrébb a halál időpontját. Ezt lehetne havi pár ezer forintból megszüntetni vagy legalább mérsékelni.
Az olcsó szemaglutid több százmillió embernek jelenthet kiutat ebből a helyzetből anélkül, hogy különösebben változtatniuk kellene az életmódjukon. Ez a jelenség már a durván magas árak mellett is elkezdődött: Amerikában tavaly ősszel, először a statisztika történetében, csökkenést mértek az elhízottak arányában, és ezt a szakemberek a GLP-1 agonista szerek, köztük a szemaglutid számlájára írták (akkoriban az amerikaiak 12 százaléka használt ilyesmit). Képzeljük el, mi jöhet, ha a gyógyszer ára a tizedére, amerikai példánál maradva, 1-2 órányi minimálbér szintjére esik. Tavaly ősszel ráadásul az Egészségügyi Világszervezet az esszenciális gyógyszerek listájára tette a GLP-1 agonistákat, vagyis arra bátorítják a világ kormányait, hogy támogassák ezek hozzáférhetőségét az állampolgáraiknak.
Szép új világ, új problémákkal
Ez lassan már túl szépen hangzik ahhoz, hogy igaz legyen – és valóban van jó pár lehetséges hátulütője is a szemaglutidforradalomnak. Először is a már említett európai és amerikai szabadalmi halasztás. A két legnagyobb potenciális piacon a gyógyszeripari lobbi – arra hivatkozva, hogy visszafogná az innovációt, ha ilyen hamar elveszítenék a fogyasztószerbizniszt – kijárta, hogy 2031-ig megmaradjon a szabadalom (és még ezutánra is vannak trükkök betárazva). Ezzel a fekete és a szürke zónás kereskedelmet persze nem szüntetik meg, és az garantáltan egy csomó problémával, hamisított, szennyezett szerekkel jár majd – pont úgy, ahogyan már jó ideje sok gondot okoz Amerikában a drága gyógyszerek miatt virágzó mexikói gyógyszer-szürkeimport és drogériaturizmus.
De ha teljesen legálisan, ellenőrzött formában kezdenek el hirtelen tíz- és százmilliók rákapni egy gyógyszerre, akkor is lehetnek gondok. Bár a szemaglutid mellékhatásai általában elég enyhék és ritkák, a hányinger, hányás-hasmenés vonalon mozgó kellemetlenségek mellett okozhat például epehólyag-gyulladást vagy akut hasnyálmirigy-gyulladást is. Főleg utóbbi nem tréfadolog, noha átlagosan csak 0,2 százalék az előfordulási aránya, de nagyon súlyos, potenciálisan életveszélyes állapot.
Vannak olyan páciensek is, akiknél étkezési zavarokat tudnak előhozni az ilyen szerek, de arra is van példa, hogy túl hatásosnak bizonyulnak, amiből szintén nagy problémák származhatnak. Ha ehhez hozzáadjuk az óhatatlanul is jelentkező túladagolásokat, rosszul beadott adagokat (az ilyen szerek nagy része előretöltött injekció formájú, bár egyre több a tablettás is), sok millió új gyógyszerhasználó mindenképpen sok, ilyesmikből fakadó sürgősségi ellátást is fog igényelni, amit az egészségügynek valahogy kezelnie kell.
Ráadásul ott van az a jelenség, ami már akkor előfordult, amikor a gyógyszer még nagyon drága volt: amikor a fogyasztó csodaszerek berobbantak a köztudatba, többször is előfordult szemaglutidhiány, amikor a fogyni akarók felvásárolták a szert a cukorbetegek elől is, akiknek eredetileg szánták. Márpedig nekik nem pár kiló ledobása a tét, hanem az életben maradásuk vagy legalábbis a diabétesz súlyosabb szövődményeinek elkerülése.
De felmerülnek hosszabb távú, általánosabb, társadalmi szintű problémák is. Ha havi pár ezer forintból és pár injekcióval meg lehet oldani az elhízás problémáját, az egészséges életmód, a kiegyensúlyozott táplálkozás, a mozgás leértékelődik – elvégre ezek nélkül is sovány maradhat az ember. Ez viszont újabb közegészségügyi krízishez vezethet, főleg, ha az állami szereplők, a kormányok is a könnyebb utat választják, és az olcsó gyógyszerre tesznek, cserébe pedig elhanyagolják a rendszerszintű egészségügyi reformokat, az egészséges élelmiszerek támogatását vagy a tömegsport ösztönzését.
