Nem szoktunk hozzá, hogy egy normális országban élünk, de próbáljuk meg, mert itt van most rá a lehetőség

Pósfai Mihályt választották meg a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 22. elnökének, Freund Tamást váltja az elnöki székben. A geológus Pósfai mozgalmas időszakban kerül az MTA élére. Április 12-én a magyar választók a kormányváltás mellett tették le a garast, a Tisza Párt pedig lényegesen más tudománypolitikát ígért, mint az elődje. Az elmúlt néhány év politikai intézkedéseit az Akadémia is megsínylette: 2019-ben a kutatóintézeteket az állam elcsatolta az akadémiától, azóta az intézmény nem igazán találta a helyét, nem tiszta, hogy mi a feladata a tudományos szférában, ráadásul a kormánypropaganda is vegzálni kezdte. Az új elnökkel a kutatóhálózatok leválasztásáról, az MTA viszonyáról az előző és a most alakuló kormánnyal, a pályázati rendszerről, az alapítványi fenntartású egyetemekről és az egyre erősödő tudományellenességről beszélgettünk.

Turbulens időszakon van túl a Magyar Tudományos Akadémia, az előző kormány folyamatosan leépítette a súlyát a tudományos életben. Ön hogy élte ezt meg?

A kutatóintézetek leválasztásakor tagja voltam az Akadémia Vezetői Kollégiumának. Éppen üléseztünk, amikor megjött az a levél Palkovics miniszter úrtól, amelyben közölte, hogy az akadémiai törvényt módosítják, az intézetek forrásait pedig átteszik a minisztériumhoz. Aznap délig kapott az Akadémia időt arra, hogy véleményezze a szétbontásáról szóló törvényt, azaz 54 percünk volt rá. A levelet döbbent csend fogadta. Engem személyesen is nagyon megviselt a dolog. 2007-ben lettem először közgyűlési képviselő, az Akadémia azóta mindig az életem része volt. Már akkor is látszott, mennyire átgondolatlan volt az átalakítás. Később ez be is igazolódott, a hangzatos célokkal legtöbbször köszönőviszonyban sem volt a valóság.

Milyen lenne ön szerint egy ideálisan működő akadémia?

Februárban kellett leadni az elnökjelölti koncepciót, én ezt úgy írtam meg, hogy bármilyen politikai környezetben működjön. Ebben benne van, hogy úgy gondolom, hogy az Akadémiának két szélsőséges állapotát lehet elképzelni. Az egyik olyan, mint a nyugati tudós akadémiák, amelyek egyszerűen a legkiválóbb tudósokból álló testületként működnek. Ezek is fontos intézmények, de nincsenek kutatóintézeteik, nem végeznek vagy finanszíroznak kutatást, és nincsenek más olyan funkcióik sem, mint most a Magyar Tudományos Akadémiának. Ilyen például a tudományos minősítés, hitelesítés vagy a gazdag kulturális gyűjtemény, a könyvtár. Ezek nemcsak történelmi értékek, hanem a mai kutatómunkához nélkülözhetetlen eszközök. De mondhatnám a Magyar Tudományos Művek Tárát, amely a hazai kutatókat és összes publikációjukat tartalmazó online adatbázis. Ha mindezekhez hozzáadjuk az országos kutatóhálózatot mint kiemelt funkciót, illetve egy jelentős kutatásfinanszírozási tevékenységet, akkor megkapjuk a másik végletet, amelyhez hasonlóan működött egykor az MTA.

A kettő között természetesen sokféle átmenet lehetséges. Lehet jól működni intézethálózat nélkül, a kutatók képviseletére, pályázatokra, tudománytámogatásra, tudományos tanácsadásra, tudomány-népszerűsítésre építve rendszert, de nyitva hagytam a programban, hogy ha változik a politikai környezet, akkor az Akadémiának készen kell állnia arra, hogy részt vegyen egy korszerű kutatóhálózati rendszer felépítésében és működtetésében.

A választás, a tudományért felelős miniszter hozzáállása és a kutatóintézetek mindkét csoportjának deklarált csatlakozási szándéka után ez már nem kérdés többé, az Akadémia természetesen nyitott az intézetek befogadására.

Különösen méltánytalannak tartom a négy leválasztott bölcsész- és társadalomtudományi intézet sorsát, amelyek kimaradtak a béremelésből és más területen is súlyos pénzügyi problémákkal kell küzdeniük.

Az MTA feladata az is, hogy szakpolitikai tanácsokat adjon az aktuális kormánynak. Mennyire használta ki ezt az előző kormány, hányszor kérte ki az MTA véleményét szakpolitikai kérdésekben?

Freund elnök úr elmondta, hogy némely minisztériummal volt együttműködés, voltak szakmai kapcsolatok, de ez a nyilvánosságban ritkán jelent meg, én sem tudnám megmondani, hogy konkrétan milyen tanácsokat fogadtak meg. Van egy olyan érzésem, hogy az Akadémia bevonását sokszor inkább fügefalevélnek használták, nem úgy tűnik, mintha nagyon figyelembe vették volna, amit mondtunk.

Akkor a kutatóhálózatok és az aktív szakpolitikai tanácsadás hiányában mi volt a szerepe az elmúlt években az MTA-nak? A közönségnek nem feltétlenül egyértelmű, hogy mit csinál az Akadémia ezeken kívül.

Ez egy nagyon fontos kérdés, és a koncepciómban is részletesen foglalkoztam vele, mert valóban, a nagyközönség számára nagyon nehezen érthető, hogy mit csinál az Akadémia, ha nem kutat. Például finanszírozza a kutatást. Csak a Lendület- és a Bolyai-program keretében évi 5-6 milliárd forintot oszt szét, és ez az összeg példásan hasznosul is: a legnagyobb presztízsű európai kutatási pályázatokat, az Európai Kutatási Tanács (ERC) támogatásait elnyerők fele például Lendület-pályázó volt, de nagyon sokan akadémikusok is lettek közülük. De ezek mellett számtalan kisebb, de hiánypótló pályázatot is finanszírozunk, támogatjuk a kutatói mobilitást, konferenciarészvételt, a gyermeket nevelő kutatók doktori felkészülését. Az Akadémia sokszor kiegészít olyan lehetőségeket, amelyek az egyetemeken és az intézetekben is megvannak.

De hasonlóan fontos az Akadémia képviseleti funkciója is, itthon és a nemzetközi tudományos kapcsolatok terén is, például az Európai Unióban. Az MTA soha nem volt kizárva egyetlen európai tudományos szervezetből sem, sőt kifejezetten nagyra becsülik. Ha az EU például új kutatási szabályozást készít elő, akkor az MTA véleménye ezeken a csatornákon keresztül megjelenik. Együttműködünk a V4-országokkal is, közös ösztöndíjat adunk fiatal kutatóknak. Vannak olyan társszervezeteink, mint a Fiatal Kutatók Akadémiája, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, az ezekkel való együttműködés is nagyon fontos.

Az Akadémiának vannak tudományos osztályai és bizottságai, amelyek az osztályokon belül tudományáganként jöttek létre. Ezek szervezik a tudományos életet. Az Akadémiának vannak területi bizottságai is, Miskolcon, Debrecenben, Szegeden, Pécsett és Veszprémben. Ezek egy adott régióban nagyjából ugyanazt csinálják, mint a nagy Akadémia, de a helyi specialitásoknak megfelelően: összefogják a régió tudományos életét, magas színvonalú ismeretterjesztést végeznek, és összekötik az Akadémiát a helyi közélettel.

Az Akadémia különféle feladatai egymástól nem függetlenek, összekapcsolódnak, mindegyik fontos és egyik a másikat tartja mozgásban.

A Qubitnak korábban azt nyilatkozta, hogy az MTA tanácsadói szerepében végzett munka nem volt elég transzparens. Ezen mit értett?

Például azt, hogy én, mint köztestületi tag, nem igazán láthattam bele, hogy ez milyen csatornákon keresztül történik. Ezt a kérdést egy kicsit más kontextusban is fel szokták tenni, úgy, hogy én hogyan gondolom az együttműködést a kormánnyal. Ezt nagyon transzparensen szeretném csinálni. Az Akadémiának van egy ajánlata, hogyan látja el a közfeladatait, mit tesz a magyar társadalomért. Ez néha nehezen kommunikálható, mégis meg kell próbálni, hogy a politikusok is értsék és elfogadják, hogy az Akadémiának sok áttételes haszna van. Nagyon fontos, hogy megtaláljuk azokat a kommunikációs eszközöket, amelyekkel ez az üzenet átmegy, mert abban biztos vagyok, hogy a kutatók többsége így gondolja.

Azt is nyilatkozta, hogy az MTA elnökválasztása nem politikai választás. Úgy tudni viszont, hogy egy darabig Perczel András volt a favorit a pozícióra, de a Professzorok Batthyány Köre állásfoglalást adott ki a Fidesz és Orbán Viktor mellett a választások előtt, és Perczel, aki ennek a tagja, ezzel elvesztette az előnyét. Mennyi ebből az igazság?

Szerintem nem sok. A közgyűlésen titkosan zajlik a választás, ott ül 460 ember, megnyomja a gombot, megjelenik a kijelzőn, hogy ki hány százalékot kapott, és kész. Nem volt előtte közvélemény-kutatás. Úgyhogy nem tudom, ez a nyilatkozat mennyire befolyásolta a folyamatot. Elképzelhető, hogy valamennyire igen, mivel Perczel Andrást támadták ezért. Ő egyértelművé tette, hogy nem tudott a nyilatkozatról. Azt azért szeretném megjegyezni, hogy teljesen természetes az Akadémián is, hogy a tagok politikai beállítottsága különböző, ez azonban a testületi, intézményi működésben nem jelenik meg. Összességében nagyon remélem, hogy nem ezek a szempontok döntöttek.

Azért is aktuális a kérdés, mert lehet tudni, hogy ön a leendő [azóta már az esküt is letevő] belügyminiszter nagybátyja. Mit gondol, ez előny vagy hátrány lehet inkább a következő években?

Számomra nincs jelentősége annak, hogy van-e bármilyen rokoni kapcsolatom a belügyminiszterrel. Még ha a tudományért felelős miniszterről lenne szó, akkor sem volna igazán. Nálunk a családon belül nem szokás így kilincselni, protekciózni. Ami zavar, hogy folyton azt írják, az unokatestvérem, pedig valójában az unokaöcsém. Egyéb helyeken is vannak egyébként családtagjaink a kutatásban, még találhatnak ilyen „összefonódásokat”, ha nagyon akarnak. De azt érdemes tudni, hogy amikor indult a jelöltállítás, kilenc hónapja, még szó sem volt arról, hogy a Tisza Párt lesz kormányon, vagy hogy ki lesz a belügyminiszter. Ez az egybeesés véletlenül alakult így. Amúgy sem szeretném, ha személyes viszonyokon múlna az Akadémia és a kormány viszonya: én nem Pósfai Mihály vagyok itt, hanem az MTA elnöke, én az egész szervezetet képviselem. Szerintem ez a normális.

Nem szoktunk hozzá, hogy egy normális országban élünk, de próbáljuk meg, mert itt van most rá a lehetőség.

Az elnöki koncepciójában említette, hogy nagy előnye az MTA-nak a politikamentesség. A kormánypropaganda csatornái és a kormányhoz közel álló személyek viszont épp azzal támadták az MTA-t, hogy átpolitizált, főleg a IX. osztály állásfoglalása után Orbán Viktor közgyűléses látogatásával kapcsolatban. Hogy látja, valóban politikamentes az Akadémia? Belefér az ilyen jellegű politizálás az MTA munkájába?

Az egy nagyon szerencsétlen szituáció volt: arról volt szó, hogy ha a miniszterelnök eljön a közgyűlésre, akkor esetleg lesznek kutatók, akik kivonulnak. Egyébként se jött volna el, a IX. osztály pedig valószínűleg csak jót akart az Akadémiának, nehogy egy kellemetlen helyzet alakuljon ki.

Az Akadémia közéleti megnyilvánulásaival kapcsolatban fontos megkülönböztetni, hogy ki nyilatkozik. 19 ezer köztestületi tag van, akik egyénileg, a maguk nevében természetesen azt mondanak, amit akarnak. Eleve butaság az Akadémián számonkérni azt, hogy valamelyik köztestületi tagja mit mondott. Volt már ilyen, de ez teljesen életszerűtlen. Az már más kérdés, hogy mit mond az Akadémia egy-egy osztálya, de azok is megnyilvánulhatnak a saját területükön, a Biológiai Osztály például a biológiai nemről adott ki állásfoglalást. Az az ő dolguk, az ő szakterületük, szívük joga, hogy kiadjanak valamit. Az egész Magyar Tudományos Akadémia nevében a közgyűlés, az elnökség, a három választott vezető vagy az elnök egymaga nyilatkozhat.

Tavaly úgy tűnt, egy politikailag motivált, összehangolt támadás zajlik az Akadémia ellen. Voltak egyébként egyéb kritikák is, amelyek tartalmaztak megszívlelendő pontokat.

Mi volt ilyen kritika, amit érdemes lehet megfogadni?

Például az, hogy gyorsítani kell az MTA doktori folyamatot, átláthatóbbá tenni a működést, a tudománykommunikációt előtérbe helyezni. Ebben egyébként sokat elért az előző vezetőség. Általában is, ők mindent megtettek, amit abban a politikai környezetben lehetett. Ilyen környezetben működni hat évig rendkívül nehéz feladat volt, sokszor egyszerűen nem volt jó választásuk, mert ha reagálnak a történésekre, akkor azt mondhatják rájuk, hogy politikailag motiváltak, ha pedig nem, akkor a tagok mondhatják azt, hogy megalkuvók. Borzasztó nehéz helyzetben voltak. Most úgy tűnik, nekünk az ölünkbe hullt a lehetőség, hogy új lapot nyithatunk.

A megválasztása után azt mondta, hogy a HUN-REN-nel kapcsolatban az ideális az lenne, ha az érintettek leülnének, és tárgyalásokon konszenzusos megoldást találnának. Mi a személyes véleménye, mi lenne a legjobb megoldás a hálózat helyzetének rendezésére?

Én azt szeretném, ha egyben lenne az egész hálózat, az egész magyar tudomány szempontjából ez lenne a legelőnyösebb. A hatékony működésnek több más feltétele is van. Például szükséges egy megfelelő irányítótestület, amiből nemcsak kihalással lehet kikerülni, hanem másképpen is, és a tagokat a megfelelő szervezetek delegálják. Az is fontos, hogy az intézetek önálló jogi személyek legyenek, megfelelő autonómiával, a pénzükkel szabadon gazdálkodva. Rettentően megfogja a kutatást, ha olyan bürokratikus akadályok vannak, hogy fél évet kell várni, mire egy kísérlethez megjön a vegyszer. Továbbá kell megfelelő értékelési rendszer is. Az értékelésnek nem egy kaptafára kell mennie – teljesen más egy bölcsész értékelése, mint egy élettudománnyal foglalkozónak, ezt is ki kell dolgozni. Az is fontos, hogy megfelelő nemzetközi kontroll alatt működjenek, és időnként legyenek újraértékelve az intézetek, hogy látható legyen, milyen szinten végzik a kutatásukat.

A kutatóhálózat jelentős része azzal egyetért, hogy közeledne az MTA-hoz, de azzal is, hogy a régi rendszert nem tartaná meg. Mi volt a probléma a korábbi rendszerrel?

Elsősorban az, hogy, legalábbis elméletben, a köztestület és a tudományos osztályok szakmai felügyeletet gyakorolhattak az intézetek felett. A régi rendszerben volt egy úgynevezett Akadémiai Kutatóintézetek Tanácsa, ahova tudósokat delegáltak az osztályok, és ott dőltek el az irányítási kérdések. Ennél lehet rugalmasabb, jobb rendszert találni. Ezenkívül egy ilyen kutatóhálózatnak kell egy saját szervezet, amely segít a működésben, a jogi, gazdálkodási, az adminisztratív feladatokban. Régen ez is az Akadémia titkárságának volt a napi feladata, ez most külön működik a HUN-REN-ben. A HUN-REN-vezetők deklarált szándékaival általában egyet lehet érteni, de a megvalósítás módjával és az eredményével már nem nagyon büszkélkedhetnek.

Az NKFIH Hu-rizont pályázatairól utólag kiderült, hogy a minisztérium felülírta az értékelők által felállított rangsort, és olyan szempontok szerint osztott támogatást a pályázóknak, amiket előzetesen nem közölt. Hat éve is volt egy hasonló eset, amikor az OTKA-pályázatokba nyúlt bele az akkori miniszter. Mi erről a véleménye? Mit tud tenni az Akadémia, hogy több ilyen ne legyen, és kiszámíthatóbb, átláthatóbb legyen a rendszer?

Remélem, hogy nem történik többet ilyen. Főbenjáró bűn, ha van egy értékelő testület, ahol a szakértők csinálnak egy sorrendet, és utána ezen mások változtatnak. Én is a sajtóból ismerem az NKFIH-s történetet. Kellett bátorság hozzá, hogy az illető előálljon, és elmondja, hogy ez történt.

Itt a politikai szempontok felülírták azt a döntést, amit az értékelők hoztak. Ez a tudomány működésével tökéletesen ellentétes, hiszen a bírálók azért alakították ki ezt a sorrendet, mert ők meg voltak győződve arról, hogy mi mennyire értékes kutatás.

Tévedni lehet, de a tudományos szempontokon túl mást behozni, azt nem. Anélkül is nagyon nehéz helyzetben vannak a panelek, amelyek pályázatok értékelésével foglalkoznak, mert nagyon sok jó pályázat van, és mindegyik más. Ez nem olyan, mint a 100 méteres gyorsúszás döntője. Komoly lelkiismereti gyötrődést szokott okozni, amikor egy ilyen bizottságban értékel az ember. Nagyon megértem azt a kollégát, aki annyira felháborodott, hogy aztán a sajtóhoz fordult.

Hogy az MTA mit tud csinálni? Egyrészt azt, hogy a saját pályázataiban odafigyel, hogy ez ne történhessen meg. Tudtommal itt soha nem volt ilyen. A másik az, hogy mindenhol képviseli azt a véleményt, hogy ezt így nem lehet csinálni.

A Fidesz-kormánynak nagyon furcsa viszonya volt a tudománnyal. Az alkotmányba beleírták, hogy a GMO rossz, vagy hogy két biológiai nem van, Semjén Zsolt azt hangoztatta, hogy az evolúció csak egy hipotézis, idén egy asztrológus kapott lovagkeresztet. Mit gondol, változni fog most ez a tudományellenes állapot?

Nagyon remélem, hogy változni fog. Ebben az iszonyatos médiazajban egyre nehezebb tájékozódni, egyre nehezebb megtalálni a hiteles forrásokat, tényeket. Az Akadémia egy biztos pont ebben a káoszban. Fontos azonban tudni, hogy a tudomány sem tévedhetetlen, nem a végső igazságok hordozója, hanem folyamatosan fejlődik – éppen az a lényege, hogy mindig ellenőrzi és kritizálja önmagát. Csak azt lehet kimondani, hogy a tudomány jelen állása alapján mit tartunk érvényes álláspontnak, tudományos ténynek. Remélem, az új kormányzat valóban komolyan veszi majd a tudományt. A tudományos miniszterrel folytatott beszélgetésem alapján azt látom, hogy ő mindenesetre őszintén erre törekszik.

Az MTA-nak és a tudományos közösségnek egyébként sincs könnyű dolga, az emberek egyre kevésbé bíznak a tudományban, a koronavírus-járvány sem segített sokat a helyzeten. Mi tud tenni ilyen helyzetben az MTA?

Leginkább azt, hogy még meggyőzőbben próbáljuk kommunikálni egy-egy kérdésben az álláspontunkat. Fontos, hogy a tudományos eredmények mellett a tudományos módszer lényegét is bemutassuk. Nem gondolom, hogy általában sikeres lenne, ha közvetlenül reagálnánk áltudományos nézetekre. Nagyon sokat tehet az Akadémia azért is, hogy magát a tudományos életet tisztán próbálja tartani. Például ott vannak a mutatószámok a tudományértékelésben, amelyek egyeduralkodóvá váltak az egész világon. Kényszer, hogy publikálni kell, különben a kutató nem kap állást, nem hosszabbítják meg a szerződését, az intézménye nem kap finanszírozást, ha nincs megfelelő számú cikke és hivatkozása, ezért mindenáron kell valamit produkálnia. Ez a nyomás aztán olykor erkölcsileg elítélendő kutatói magatartáshoz vezet. Fontos, hogyan szocializálódnak a fiatal kutatók. Ha csak a tisztességes viselkedést látják maguk körül, eszükbe sem jut, hogy ilyet csináljanak.

Ma vannak „ragadozó” tudományos folyóiratok, amelyek csak a pénzszerzésre hajtanak, eljátsszák, hogy van valódi bírálati folyamat, de ez csak álca. Kétszer előfordult, hogy egy adott kiadó folyóiratának bíráltam, megírtam, hogy el kell utasítani egy cikket, mert konkrét hibák vannak benne, majd láttam, hogy a következő héten megjelent a változatlan cikk. Azóta nem bírálok nekik, és nem is publikálok ott. De vannak más elítélendő praktikák is a publikációk számának vagy a hivatkozásoknak a feljebb tornázására. Az egyetemeken is hatalmas a nyomás, hogy feljebb kerüljenek a különböző rangsorokban.

Mennyire tartja mérvadónak az ilyen listákat?

Természetesen jelentenek valamit, de ha céllá válik egy mért mennyiség, akkor torzul az ahhoz vezető folyamat. A lista elején mindig olyan egyetemek lesznek, mint a Harvard, a Cambridge, az MIT, de hogy lejjebb ezen a listán meddig jut egy adott egyetem, azon sokat módosíthat, ha tudatosan próbálja befolyásolni a mért indikátorokat. A rangsorban elfoglalt pozíció anyagilag is megtérül, főleg, ha ezen múlik az állami támogatás összege vagy a beérkező hallgatók ez alapján választanak egyetemet. Vannak olyan neves egyetemek is, amelyek kiléptek már ezekből a rangsorokból, hogy ne torzítsa a működésüket a toplistáknak való megfelelési kényszer.

Ha már az egyetemekről beszélünk: mit gondol a kekvás egyetemekről, az alapítványi rendszerről?

Minden egyetem más, a kekvások között sincs két egyforma. A Corvinus az elején még valóban kapott egy komolyabb tőkét, a BME valahogy úgy működik, mint egy kft., és a többinél is még most is az állami finanszírozás a döntő, tehát igazából olyan, mint egy állami egyetem. Önmagában a kuratórium léte nem ördögtől való, ilyen minta létezik a nyugati egyetemeken is, csak általában több taggal működnek, nem élethosszig tart a kinevezésük, és korlátozott, hogy a testület mibe szólhat bele. Nálunk sokkal több jogot kaptak a kuratóriumok, de az változó, hogy ezzel hogyan élnek. A gyakorlati működésbe a Pannon Egyetemen látok bele, nagy különbséget én itt nem láttam a korábbi működéshez képest, mert olyan a kuratórium, hogy nem szól bele a napi működésbe. De ez csak egy eset, a többi egyetemnél nem feltétlenül ez a helyzet.

Azt is említette a programjában, hogy nemcsak a kiválóságot kellene támogatni, hanem a derékhadat is, azokat a kutatókat, akik nem a legeslegjobbak a területükön. Miért?

Ez nagyon megosztó kérdés a kutatói társadalmon belül. Krausz Ferenc például hazajött, és kijelentette, hogy ő csak a legjobbakat akarja támogatni. Általában a világhírű kutatók azt szokták mondani, hogy csak a csúcskutatás az igazi tudomány. Szerintem is rendben van, hogy a pénzek jelentős része erre megy. De sosem derül ki, hogy ki az igazán kiváló, ha nincs alatta egy szélesebb kutatói réteg. Hogy a piramis csúcsa megálljon, ahhoz kell a piramis alapja is. Rengeteg olyan kolléga van az egyetemeken, intézetekben, akikből talán sosem lesz a piramis csúcsán ülő, híres tudós, viszont ettől még ők is rendkívül értékes munkát végeznek. Ismerek olyanokat az egyetemeken, akiknek van heti 30 órájuk, mint egy középiskolai tanárnak. Emellett sokkal nehezebb nagyszabású projekteket megvalósítani, pedig könnyen lehet, hogy nekik is vannak olyan kutatási ötleteik, amelyek támogatásra érdemesek. Ezért is írtam a programomba egy „pilot study” pályázatot, amelynél elsősorban nem az önéletrajz számítana, vagy a h-index, hanem az, hogy mennyire értékes az ötlet. Lehet, hogy húsz ilyenből egy annyira kiváló lesz, hogy arra valami nagyobb támogatású program is alapozható. Szintén szerepel a programomban az alkotói szabadság támogatása. Ha egy egyetemen azt mondja az ember, hogy elmenne fél évre kutatni, azt mondják neki, hogy legfeljebb fizetés nélkül. Az Akadémia a kutatás támogatásaként megfinanszírozhatná addig a bérét.