Tíz napos útja zárásaként helyi idő szerint péntek este nyolc után pár perccel földet, pontosabban óceánt ért az Integrity névre keresztelt Orion űrkapszula, ami az Artemis-2 program során megkerülte a Holdat. A küldetés nemcsak egy tesztrepülés volt, hanem több rekordot is megdöntöttek, és a Hold eddig ember által nem látott oldalát is megvizsgálták.
Ez volt az emberiség eddigi legtávolabbi űrutazása, és a legénység legfontosabb feladata az volt, hogy leteszteljék a rakétát és az űrkapszulát, amikkel a NASA valamikor a nem túl távoli jövőben embert akar küldeni a Holdra.
Az indulás nem volt zökkenőmentes: az eredeti tervek szerint a küldetés már februárban elindult volna, de üzemanyag-szivárgás miatt el kellett halasztani. A következő céldátum március 6. volt, a NASA a sikeres „nedves próba” után tűzte ki a kilövés dátumát. Ez azt jelenti, hogy a rakétát teljesen feltöltik üzemanyaggal, és a kilövés előtti utolsó pillanatig végigmegy a visszaszámlálás, csak a rakétát nem lövik ki. Ez megint csak nem sikerült, a NASA ismét problémát fedezett fel a rakéta héliumrendszerében. Végül április elsején sikeres volt a fellövés, és a négy űrhajós elindult tíznapos útjára.
Történelmi jelentőség
Az Artemis-2 emlegetésekor többször is felmerült a „történelmi” szó. Utoljára több mint 50 éve, 1972-ben járt ember a Holdon, azóta senki. Akkoriban viszont egész más oka volt annak, hogy az USA és a Szovjetunió is asztro- vagy kozmonautát akart küldeni az űrbe: az erődemonstráció. Azt az űrversenyt az USA megnyerte, de a mostaninak már egész más szerepe van, méghozzá a Holdon található nyersanyagok kiaknázása és egy, a későbbi küldetéseket támogató bázis létrehozása.
Az Artemis-2 során a legénység olyan messze utazott a Földtől, mint még senki, és olyan fényképeket lőttek a Hold túloldaláról, amilyet még senki nem látott. Két eddig ismeretlen krátert el is neveztek: az egyiknek az Integrity nevet adták az űrkapszulájuk után, a másiknak pedig a Carrollt, a küldetésparancsnok Reid Wiseman néhai feleségének tiszteletére. A holdmisszióban Wiseman mellett Victor J. Glover a pilóta, Christina H. Koch küldetésspecialista és Jeremy Hansen, kanadai küldetésspecialista vett részt.
A fényképezés mellett tesztelték a különböző rendszereket is, például az ivóvíz-adagolót, és újrahidratálták az első étkezésük fogásait. Emellett tesztelték a vécét, amivel valami nem volt rendben, és kipróbálták a rendszert, ami kivonja a szén-dioxidot a kapszulán belüli levegőből. Ezek után az új űrruhák fel- és levételét is gyakorolták – ezek probléma esetén hat napig tudják elvileg életben tartani az űrhajósokat. Kipróbálták ezek mellett a kapszula kézi vezérlését, próbálgatták a dokkolást.
A küldetés során ezeket a rekordokat állították fel vagy döntötték meg:
- legtávolabbi űrutazás;
- Glover lett az első színesbőrű,
- Koch lett az első nő,
- Wiseman a legidősebb űrhajós
- és Hansen az első nem amerikai, aki megkerülte a Holdat;
- a leggyorsabb visszatérési sebesség, így a leggyorsabb emberek.
Mi jön az Artemis-2 után? Az eredeti terv az volt, hogy az Artemis-3 során a NASA ismét embereket küld a Holdra, de a sorozatos megszorítások miatt egyelőre úgy néz ki, hogy az eredetileg 2028-ra tervezett küldetés 2027-ben, emberek nélkül indul majd el – és nem is a Holdra, hanem az addig elvileg felbocsátott új űrállomásokra.
Ezek után nem egyértelmű, hogy mi lehet az Artemis-4 (a Hold körüli Gateway űrállomás központi elemének felküldése, újabb holdlátogatás) és az Artemis-5 (újabb fontos modul a Gatewayhez, még egy Holdra szállás) sorsa. Most már az is biztosnak tűnik, hogy lecserélik az SLS hajtóműfokozatát, ami a héliumszivárgás forrása volt. Ez azért fontos, mert egy egyszerűbb, már bizonyított technológiához tér vissza az űrügynökség: az új második fokozat nem az a négy hajtóműves megoldás lesz, amit eredetileg a misszióhoz terveztek, hanem az, amit az Artemis–1-nél használtak.
A megváltoztatott projekttervhez az is hozzátartozik, hogy a missziókat a NASA nagyjából tízhavonta szeretné indítani, és az egyes missziók között kevesebb műszaki változtatást fog végrehajtani. Ez a megközelítés szerintük csökkenti a technológiai bizonytalanságot, de éles ellentétben áll azzal a több mint hároméves szünettel, ami a 2022-es Artemis–1 és a 2026-os Artemis–2 között telt el.
Az biztos, hogy a NASA egyik első dolga az lesz, hogy kiderítsék, miért nem működött a vécé – pontosabban miért nem tudták kiüríteni a tartályt az űrbe. Emellett feldolgozzák a küldetés tapasztalatait, hogy még jobban felkészüljenek a következő missziókra.
