A világ egyre több vizet fogyaszt a növekvő népességnek és a gazdasági fejlődésnek köszönhetően, miközben a klímaváltozás és a környezetszennyezés csökkenti a készleteket. Ez azt jelenti, hogy több százmillió ember mindennapos tapasztalata lett a vízhiány, és ezektől nem függetlenül látványosan megszaporodtak az édesvízért folyó vagy annak készleteit fenyegető konfliktusok is az utóbbi években. A helyzet várhatóan csak rosszabb lesz.
Magyarországon is forró téma lett a víz, vagy sokkal inkább annak hiánya. Az egymást érő aszályok képei mindenkit elborzasztanak, a szárazság okozta terméskiesést pedig sok gazda anyagilag is megszenvedte. 2022-ben először fordult elő, hogy a vízhiány nagy területen nem csupán csökkentette a terméshozamokat, hanem teljesen lenullázta őket.
Kánikulai időszakban több település átélte azt, hogy a közműhálózatból sem jön a víz napokig. Ezek összességében még csak apróbb zavarok, amik a kényelmünkre, megszokott életvitelünkre nincsenek nagy hatással. Továbbra is gond nélkül töltjük tele ivóvízzel a kerti medencéket vagy öblítünk vele a vécén, de a Föld több pontján, ahol néhány liter víz megszerzése is félnapos munkát jelenthet, a vízért kíméletlen harc folyik.
A következő 25 évben a világ élelmiszer-termelésének több mint fele veszélyeztetve lesz, ha nem változtatunk az eddigi vízhasználati gyakorlatokon.
Vízválság is fenyeget, mert szakértők szerint az évtized végére az édesvíz iránti kereslet 40 százalékkal meghaladja majd a kínálatot. Víz nélkül nem működik az ipar, az élelmiszer-termelés, a hulladékkezelés, arról nem is beszélve, hogy a személyes higiénia és a létfenntartás elengedhetetlen eleme.
Az ENSZ számításai szerint a Föld népességének legalább fele, négymilliárd ember tapasztal egy évben legalább egy hónapnyi vízhiányt, kétmilliárd ember egészséges ivóvízhez sem jut, és 1,8 milliárdan vannak olyanok, akik az úgynevezett abszolút vízszűkét élik meg. Ez azt jelenti, hogy évente fejenként kevesebb mint ötszáz köbméter víz jut rájuk. Igaz, közvetlenül ötszáz köbmétert egy egész család sem fogyaszt el itthon évente, de itt nem arra kell gondolni, hogy mennyit mér a vízóra: a vízigénybe bele kell számolni az élelmiszer és egyéb javak termeléséhez szükséges mennyiséget is.
A Földön még rengeteg víz van, csak az a baj, hogy egyenlőtlenül oszlik el térben és időben is, és pont ez az egyik fő ok, amiért kulcsfontosságú a víz feletti ellenőrzés megszerzése. Az ENSZ 2010-ben hirdette ki, hogy alapvető emberi jog a vízhez való hozzáférés. A nemzetközi jog elvileg megköveteli a polgári vízi infrastruktúra védelmét a konfliktusok során, és tiltja a víz háborús fegyverként való használatát, de a valóság azt mutatja, hogy erre rendre fittyet hánynak.
„Nagyon kevés kivételtől eltekintve szó szerint senki sem hal szomjan, de egyre több ember hal meg a szennyezett víztől vagy a víz ellenőrzése feletti konfliktusban” – mondta Peter Gleick, a vízkonfliktusokkal foglalkozó Pacific Institute igazgatója. Intézete három típusba sorolja a vízzel kapcsolatos konfliktusokat:
- az első típusnál a víz kiváltó ok, az erőszak a vízhez való hozzáférés miatt történik;
- a másodiknál a vizet fegyverként tekintik, például akkor, amikor egy gátat építenek a víz visszatartására vagy éppen elárasztanak egy alvízi közösséget;
- a harmadik típusnál a vízkészletek vagy víziközművek célpontok.
A vízkonfliktusok forró pontjai
A vízért való háborúskodásoknak régre visszanyúló története van: ezt speciel nem az ókori görögök kezdték, időszámításunk előtt 2500 körül két sumer városállam, Umma és Lagas vívott harcokat egy évszázadon át a vízért és az öntözött földekért. Kutatók ezt tartják az első vízkonfliktusnak, amit azóta több ezer követett. Ezeket a Worldwater.org listázza, és a bős-nagymarosi projekttel Magyarország is felkerült rá. A konfliktusok az utóbbi években egyre gyakoribbak – ebben nyilván szerepet játszik a jól dokumentáltság is –, de jól látható, hogy az izraeli–palesztin konfliktusban és az orosz–ukrán háborúban is stratégiai elemmé vált a víz.
Az oroszok például lerombolták a kahovkai gátat és víztározót, de csővezetékek és víztisztító telepek is voltak már célpontok. Az eredmény: több millió civil és mezőgazdasági területek vízellátását lehetetlenítették el. Izrael korábban Ciszjordániában tette tönkre a palesztinok öntözőrendszereit, majd a gázai háborúban is elpusztította a vízinfrastruktúrát, azóta több százezren fogyasztanak szennyezett vizet, vagy sós talajvizet, ami megbetegedésekkel jár együtt.
Történelmi tanulmányainkból emlékezhetünk, hogy a civilizáció bölcsőinek például a Tigris és az Eufrátesz folyók által uralt „termékeny félholdat” vagy egy másik folyami kultúrát, a nílusit szokták tekinteni. Ezek a térségek idővel a vízkonfliktusok forró pontjaivá is váltak.
A Kék-Níluson a felvízi Etiópia építette meg elsősorban energiatermelési célból a Nagy Etióp Reneszánsz Gátat, ami közel 2 kilométeres hosszával és 145 méteres magasságával elrekesztette a folyót. A térségi áramkereskedővé váló Etiópia néhányszor már teljesen feltöltötte a gát mögötti víztározót, ami a legnagyobb aggodalmat Egyiptomban váltotta ki, mert édesvízkészletének jelentős része a Kék-Nílusból származik. Egyiptom amúgy is vízhiányban szenved, és ha még a Nílus hozama is csökken, akkor számítások szerint egymillió munkahely veszhet el és évi 1,8 milliárd dollárral csökkenhet a gazdaság teljesítménye is. Ha csak 2 százalékkal csökken a Nílus vízhozama, már az 80 ezer hektár öntözött terület elvesztését jelentheti, állítják az egyiptomiak.
A 20. század elején több olyan egyezmény született, amik garantálták, hogy Szudán és Egyiptom beleegyezése nélkül nem épülhetnek gátak a Nílus felvízi országaiban, de ezeket Etiópia nem tartotta be arra hivatkozva, hogy még a gyarmatosítóik kötötték ezeket a megállapodásokat. 2015-ben ugyan új megállapodást írt alá a Nílusról Szudán, Egyiptom és Etiópia, de azt azóta sem sikerült tisztázni, hogy Etiópia milyen ütemben töltheti fel a víztározóját, és okozhat ezzel kisebb hozamokat másoknak. Egyiptom a gát megépítését és az erőmű üzembe helyezését a nemzetközi jog megsértésének tartja.
„Az elmúlt évtizedek kételkedése a víz- és éghajlati tudományokkal szemben elég volt ahhoz, hogy Egyiptom, a Nílus-medence legalsó országa, amely teljes mértékben a vízre támaszkodik, az egyik leggyorsabban fejlődő afrikai gazdaságból a bolygó gazdaságilag egyik legsérülékenyebb nemzetévé váljon” – állította Essam Heggy egyiptomi-amerikai űrkutató.
Az egykori termékeny félhold ma a Föld egyik legsérülékenyebb régiója mezőgazdasági szempontból. A térségben az átlagosnál gyorsabb ütemű a felmelegedés, és több ország helyzetét nehezíti, hogy nem jut elég vízhez sem. Műholdképek szerint a Tigris és az Eufrátesz vízgyűjtőjében más régiókhoz alig fogható gyorsasággal süllyed a talajvíz szintje, aminek vízgazdálkodási okai is vannak. A Tigris és az Eufrátesz is Törökországban ered, ami az 1960-as évektől kezdve végzett nagyobb vízrendezési munkákat. Kezdetben inkább az árvízveszély elhárítása volt a cél, de később egyre több vízerőmű is épült, ahogy Törökország megpróbálta függetleníteni magát az olajtól.
A nagyszabású öntözési programja is nagy vízkivételekkel járt, ennek aztán Szíria és Irak látta leginkább kárát, és a mai napig mennek a viták az igazságos vízmegosztásról.
A három ország képtelen volt összehangolni a folyószabályozási munkálatait, ami még nagyobb károkat okozott. 1975-ben egy szárazabb időszakot Szíria és Törökország is az Eufráteszre épített víztározóból próbált meg túlélni, ami kis híján fegyveres konfliktushoz vezetett. Az 1980-as és 1990-es években a törökök már zsarolási potenciált is láttak a vízmegosztásban. Szíria például úgy tudta kialkudni, hogy Törökország biztosítson 500 köbméter per másodperces vízhozamot, hogy elállt a kurdok támogatásától.
Bár azóta sokat javult a helyzet, Törökország időről időre kihasználja a helyzetét. 2019 júniusában Irakot hőhullám sújtotta, és a törökök ekkor jelentették be, hogy feltöltik az Ilisu-víztározót. Irakba ezután csak a vízhozam fele érkezett meg, ami a helyiek szerint több ezer kilométerrel odébb is problémákat okozott. Bászrában ekkor tízezrek kaptak fertőzést a víztől. Bár ez jórészt a pocsék víziközműrendszeren is múlt, vannak olyan vélemények, hogy ha fentről több vizet kapnak, a folyó hígító hatása csökkenthette volna a fertőzések mértékét, és a talaj is kevésbé szennyeződött volna el.
Egy határral odébb, Afganisztán és Irán között is rendszeresek a vízkonfliktusok, és ennek már legalább százötven éves hagyománya van. A Helmand-folyó ellenőrzéséért például 2023 júliusában is tűzpárbajba került a két ország két halottat és több sérültet hátrahagyva, és korábban is voltak már fegyveres összetűzéseik. Ugyan egy 1973-as egyezmény biztosítja, hogy Irán legalább 22 köbméter per másodperces vízhozamra jogosult, de szerinte az afgánok ezt nem teljesítik, csak négy százalékát biztosítják a kialkudott mennyiségnek. Az elsivatagosodó Irán, ahogy Afganisztán is elsősorban mezőgazdasági célra vesz, venne ki öntözővizet. A tálib kormány elődeitől eltérően tervszerűbben fogja meg keresztgátakkal a vizet, míg a korábbi afgán kormány azzal vádolta meg Iránt, hogy segítséget nyújtott ahhoz, a gátak térségében instabil viszonyok legyenek, és több vízhez jutottak.
A világ két legnépesebb országa, India és Kína között is többször volt már feszültség a közös folyóik miatt. 2020-ban egy határvillongás során a Galván-völgyben összecsaptak a kínai és az indiai erők, utóbbiak közül húsz katona életét is vesztette.
Jó néhány éve a levegőben lóg egy igazi vízháború kialakulása.
India éléskamrája az Indo-Gangeszi-síkság, amely termőföldjeihez jellemzően a Himalája kínai oldaláról eredő folyókból kapja a vizét. A legújabb vitatémát most a kínaiak megalomán terve szolgáltatja: a Tibetből eredő Brahmaputrán a világ legnagyobb gátját és egy 60 ezer megawattos erőművet akarnak kialakítani. Kína korábban is gyakran hivatkozott arra, hogy neki igazából energiatermelési okokból van szüksége vízlépcsőkre, de érthető az indiaiak félelme, hogy ők nem jutnak vízhez. Kínára válaszul ők is egy nagy erőművet, igaz csak 11 ezer megawattosat telepítenek valamivel lentebb a folyóra. Ez az ötlet az indiaiak körében sem aratott osztatlan sikert, féltik a helyi ökoszisztémát és magukat is, a szeizmológiailag aktív területen egy földrengés gátszakadást is előidézhet.
Kína nemcsak műszaki létesítményekkel tudja sakkban tartani Indiát, hanem azzal is, hogy nem oszt meg vele hidrológiai adatokat. A monszun idején a Brahmaputrán gyakoriak az áradások, Indiában és Bangladesben is nagy károkat okozva. Adatok híján a két alvízi ország még nehezebben tud felkészülni a védekezésre.
