Csak két nap választ el minket a Mad Maxtől

„Két nap választ el minket a vízválságtól, a forradalomtól, a Mad Maxtől” – mondta Bardóczi Sándor, Budapest főtájépítésze arra kérdésre, hogy ha rajta múlna, milyen populáris kommunikációs technikával és szlogennel hívná fel a figyelmet arra, hogy jobban kellene gazdálkodni a vízkincsünkkel.

A Egyensúly Intézet kedden mutatta be azokat a szakpolitikai javaslatait, amelyek hozzájárulhatnak a magyar vízbiztonság megteremtéséhez. A meghívott szakértők a legégetőbb problémákról és megoldási lehetőségekről beszéltek.

„Magyarországon még nem megszokott, de szerencsésebb országokban léteznek olyan intézetek, amelyek egyszerűen csak szakpolitikákat gyártanak, mert a döntéshozók igénylik, ellenzéki és kormányoldalon egyaránt – mondta Filippov Gábor, az Egyensúly Intézet kutatási igazgatója. – Úgy lehet beszélni szakpolitikáról, hogy senki nem keresi a sanda okot. Az a tapasztalatunk, hogy ha megfelelő módon tudjuk lefordítani ezt a tudást a politikai cselekvés nyelvére, akkor a legmeglepőbb oldalakról is van nyitottság és igény. Az összes szakpolitikai javaslatunk címzettje minden olyan döntéshozó, akik érdemi hatással vannak Magyarország életére, illetve az adott téma alakulására. Ezt a javaslatcsomagunkat elküldjük minisztériumnak, kormányzati szereplőnek, parlamenti képviselőnek, önkormányzati és üzleti szereplőknek.”

Csernus Dóra, az Egyensúly Intézet klíma-, energia- és környezetpolitikai igazgatója azzal kezdte, hogy sokak megélése volt az, hogy víznagyhatalom vagyunk, és ha a felszíni megújuló vízkészletet nézzük, ezt beigazolódni is láthatjuk. Az Európai Unióban a hetedik helyen állunk ebben a rangsorban. Ha viszont csak a belső megújuló vízkészletet nézzük – a vízvagyonunk 94 százaléka külföldről jön be –, akkor már inkább ijesztő a helyzet,

mert az utolsó előtti helyen állunk.

A földrajzi adottságaink sérülékennyé tesznek minket, és a klímaváltozás hatásai miatt még rosszabb a helyzet. Bár az éves csapadékmennyiség nem változott jelentősen az elmúlt évtizedekben, az eloszlás annál inkább, a csapadékosabb napok száma 30 százalékkal kevesebb, ami hevesebb esőzésekkel is jár.

Zlinszky János, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víz- és Környezetpolitikai Tanszékének egyetemi docense is arra hívta fel a figyelmet, hogy nem vagyunk teljesen urai a saját vizeinknek. Szerinte érdemes különbséget tenni a felszíni és a felszín alatti vizek között, mert a megújulási dinamikájuk teljesen más. „A talajvíz és a rétegvíz nagyon más, nagyon lassan töltődnek újra, érdemes rájuk mint családi ezüstre tekinteni. A felszíni víz jövedelemtípusú, gyors a körforgása, így a felszíni vízzel kell ügyesen zsonglőrködni, még ha a felszín alatti használata tűnik is könnyebb megoldásnak. Az olyan, mint az addikció, a kávéhoz nyúlok, ahelyett hogy aludnék, vagy edzenék. Ha a rétegvízhez nyúlok, akkor csak a problémát tolom el időben, a stratégiai tartalékot pedig elvesztem” – mondta.

A jövőbeli lehetséges kimeneteleket számba véve, Bardóczi könnyen el tudja képzelni, hogy Budapesten egyszerre gördülnek ördögszekerek a szárazság miatt, és bele is fulladunk a vízbe. „A 2022-es aszály és a 2024-es árvíz igazolták a klímamodelleket, vagy nagyon sok, vagy nagyon kevés víz van. A 2022-es aszály áldozataival még most is küzdünk Budapesten, a hűvösebb klímát kedvelő fajok, mint a nyírfa vagy fenyők olyan ütést kaptak, hogy lassan megadják magukat az elemeknek, folyamatosan, éveken át pusztulnak” – mondta a főtájépítész. Bardóczi úgy véli, hogy nyár végi áradásokra kell már inkább készülni, mert a Földközi-tengerből elpárolgó hatalmas víztömeg össze tud keveredni az északi légtömegekkel, és akkor olyan ciklonok tudnak kialakulni, mint amilyen miatt most szeptemberben is áradások voltak.

Bardóczi szerint, annak, hogy gyors ütemben változik a vízszegénység és vízbőség az az egyik oka, hogy a magyar vízpolitika katonapolitikai alapokon nyugszik. A nagy vízrendezések, lecsapolások évszázadokkal ezelőtt azért kezdődtek, hogy megtermeszthessék a hadsereg számára a gabonát, ehhez pedig még hozzájöttek azok a jogszabályok és szakpolitika, amelyek a gyors elvezetésre rendezkedtek be.

Csernus Dóra azt mondta, amikor ezek a lecsapolások kezdődtek, csak a pozitív hozadékára koncentráltak, egyszerűen nem látták a hosszú távú következményeit, amelyek most, akár évszázadokkal később már látványosak: egyre mélyebbre kerül a talajvízszint, a folyók medrei pedig egyre mélyebbre vágódnak be. Zlinszky szerint ezek a hatások akkor is súlyosak lennének, ha nem változott volna meg a klíma.

Abban a szakértők egyetértettek, hogy némi elmozdulás azért már látszik, nemcsak a közbeszéd szintjén jelent meg a tudatosabb vízgazdálkodás, van néhány projekt, mint például az Ős-Dráva, ami példaértékű, és néhány jogszabály is már a vízvisszatartás felé terel.

Csernus Dóra a döntéshozókat azzal sarkallná gyorsabb változásra, hogy a vízhiány gazdasági, versenyképességi hátrányokat okozhat. Az egyre kisebb vízkincsért nagyon sok szektor verseng, az ipar, a mezőgazdaság, az ivóvíz-szolgáltatók, a turizmus, és ha nem jutnak kiszámítható vízmennyiséghez, az meglátszik majd a teljesítményükön.

Bardóczi a hőhullámok hatására megnövekvő emberi áldozatok számára hívná fel a figyelmet. A hőszigethatás miatt ez a nagyvárosokban még inkább érzékelhető probléma.

„A hőszigethatás ellen a zöldfelületek növelésével lehet leginkább tenni, de ez irdatlan pénzekbe kerül, a városok egyedül képtelenek az átállásra. A város függ a vidéktől is, ha például a Duna–Tisza közén nem lesz megtermelhető élelmiszer, az kihatással lesz az árakra, minden nagyon megdrágul” – mondta.

A konferencia résztvevői eljátszottak a gondolattal, hogy milyen intézkedéseket hoznának először, ha teljhatalmat kapnának. Csernus Dóra olyan irányba indulna el, ami a felszín alatti vizek szintjét növeli, olyan vizes élőhelyeket hozna létre, ahol megáll, lelassul a víz, így van ideje beszivárogni, ugyanezért szélesítené a folyómedreket, vagy tenné újra kanyargóssá őket. A városokban pedig azt érné el, hogy ne növekedjen a burkolt felületek aránya.

Bardóczi messzebbről indított, egyszerűen olyan jogszabályi rendszert hozna létre, ami a vízmegtartást szolgálja, és a dotációs rendszert is ennek a szolgálatába állítaná. Csak azok kaphatnak támogatást alanyi jogon, akik a gazdálkodási tevékenységükbe beiktatják a vízmegtartás lépéseit. Ő az ingatlanfejlesztő cégeknek is csak akkor adna kedvezményeket, ha a kék- és zöldinfrastruktúra-fejlesztéseket is beépítik a projektjeikbe.

Zlinszky szerint az az egyik gyengeségünk, hogy nincs elég adatunk, egységes adatbázisunk, ami alapján fel tudnánk mérni, hogy milyen állapotban van a víz mint közvagyon. Csernus is ráerősített erre, ő is úgy látja, hogy a különböző helyeken kezelt adatbázisok miatt nem mindig érnek össze például a víz- és klímamodellek.

A már a cikk elején is említett populáris kommunikációs fogásként Zlinszky János néhány tavaly tavasszal készített fotóját vetné be, amelyeken az látható, hogy az elsivatagosodó Homokhátságról a nyitott zsilipeken át dől ki a víz a Duna felé. „Ha csukva tartanánk ezeket a zsilipeket, már előrébb lennénk” – mondta.

Bardóczi a Mad Max-es disztópiát ki is fejtette. Szerinte 2022-ben a vízválsághoz közel volt a budapesti agglomeráció, amikor több településre lajtos kocsikban vitték a vizet. „Budapesten körülbelül 2,5 millió emberre méretezték a vízszolgáltatást, amíg működnek a parti szűrésű kutak, ezt biztosítani is tudják. Az agglomeráció települései eredetileg a mezőgazdaságra rendezkedtek be, nem arra, hogy úszómedencék legyenek ott, vagy öntözzék a műfüvet. Mivel nem volt kiépítve a rendszer, két napra voltak attól, hogy kitörjön a palotaforradalom. Nagyjából ennyi időt bírnak ki az emberek ivóvíz nélkül. De Paksra is gondolhatunk: ha nincs víz a Dunában, nem tudják mivel hűteni a reaktort. Akkor elmegy az áram, és a feje tetejére áll a város. Egyszer New Yorkban ez meg is történt, amikor a Niagara erőművei nem szolgáltattak áramot, egymást érték a balesetek, majdnem durvább volt, mint a Covid. Pengeélen táncolunk, és a penge egyre élesebb.”