Tudják, hogy szivárog? Persze, direkt csináljuk

A szeptember végi dunai árvíz újra felerősítette azokat a hangokat, amik szerint Magyarország nem bánik elég gondosan a vízkészletével. Valóban sok mindent lehetne még tenni, de azért vannak előremutató megoldások is. Az egyik ilyen a pár éve futó Ős-Dráva Program, ami egy 600 négyzetkilométeres területen biztosít jobb vízellátást. A természet már rövid idő alatt profitált a beavatkozásból, ami ha kiterebélyesedik, akkor az Ormánság településeinek is adhat egy fogódzót ahhoz, hogy kitörjenek a mélyszegénységből.

Az egykor szebb napokat látott, főként mezőgazdaságból élő Ormánság mára az ország egyik legszegényebb régiója lett. Évszázadokat átölelő folyamatok során néptelenedett el a Dráva-menti térség, több település látványosan lepusztult, járhatatlanok a közutak, a templomok düledeznek, romosak a házak, tapintható a szegénység, miközben maga a táj sokat ígér. Egyes vélemények szerint nagy mértékben múlik a vízen, hogy mi fog itt történni a következő évtizedekben.

Ami befolyik, az rögtön kifolyik

Udud Péter vízügyesként már a kilencvenes évek második felében kezdeni akart valamit a Dráva vízrendszerével, de akkor, ahogy ő fogalmazott, még eretnek gondolatnak számított a vízvisszatartás vagy a víz kivezetése a tájba. Az akkori szemlélet azt diktálta, hogy minél gyorsabban el kell vezetni a vizeket.

„Magyarországra másodpercenként 3600 köbméter víz folyik be, és ennél 180-nal több megy ki. Ez a természetes veszteség. Az elmúlt bő 150 év alatt kiegyenesítettük a folyókat, hogy minél rövidebb idő alatt távozzanak a vizek, de eközben megváltoztak az áramlási viszonyok is. Sokkal több üledéket visz magával a víz, ami miatt mélyül a meder, ez pedig leszívta a talajvizet” – magyarázta Udud Péter, az Aquaprofit Zrt. vezérigazgatója, hogyan szárítottak ki korábban nagy területeket a vízrendezési munkák.

A déli határon folyó Drávát is szabályozták, már az 1700-as évek végén épült mellé árvízvédelmi töltés, majd a 20. században vízi erőműveket telepítettek rá. A Magyarországot érintő meder is megváltozott, a folyóhoz kapcsolódó vízrendszert pedig a nagyüzemi szántóföldi gazdálkodás vélt érdekei mentén alakították át, belvízelvezetőket építettek, sok korábbi természetes medret beszántottak. Korábban ezeket a medreket maga a Dráva töltötte fel, amikor évente egyszer-kétszer levonult rajta az árhullám. Ezekre a háttérterületekre később már nem sok víz jutott, mert az erőművek miatt a Dráva is mélyebb medret vájt magának, nem tudott már annyira kiönteni, itt is megfigyelhető volt, hogy lesüllyedt a talajvíz.

Az Ős-Dráva területén roncsaiban maradt meg az egykori vízrendszer, megszűnt közöttük az összeköttetés, pedig Udud szerint olyannak kellett volna lennie, mint az érhálózatnak az emberi szervezetben. Az foglalkoztatta őt, hogyan lehetne újra összekötni ezeket az elemeket, és élővé tenni a rendszert. Az erre készült tervvel, a vízügyet már otthagyva, az Aquaprofit Zrt. egyik vezetőjeként közel két évtizeden át lobbizott pártokon és kormányokon átívelve a döntéshozóknál, hogy megvalósítsák a projektet. A kivitelezés végül 2017-ben kezdődhetett meg, öt évvel később pedig elindulhatott a próbaüzem.

„Korábban sok ötlet felmerült. A Dráva felső szakaszán lévő országok, Ausztria, Szlovénia és végül a horvátok egymás után telepítettek vízi erőműveket a Drávára, a dubravai erőmű gyakorlatilag a magyar határt is elérte. A nyolcvanas években nálunk is felvetődött, hogy erőművet lehetne építeni, de ezt az ötletet elvetették. Az persze tisztán látszott, hogy száradnak ki a területek, de más megközelítést kellett alkalmazni” – mondta Mosonyi Zoltán, a Dél-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság osztályvezetője.

A dugót vissza kell dugni a lavórba

„Az alapgondolatunk az volt, hogy ami csapadék lehullik, azt mind tartsuk itt. Szüntessük meg a gyors és szabályos vízelvezetést. Magyarország más területein is ez lenne az első lépés. Vagy tízezer zsilipet kéne még itthon építeni, és ahogy a szakma mondja, be kell azokat bögézni, hogy tele legyenek a vízfolyások, és csak akkor engedni tovább a vizet, ha muszáj. Az az alap, hogy a dugót vissza kell dugni a lavórba, mert most inkább szitához hasonlít” – mondta Udud.

Az Ős-Drávánál, miután helyrehozták a korábbi összeköttetéseket, néhol új meder kiásására is szükség volt, körülbelül száz műtárgyat építettek a vízfolyásokon. Önmagában ez a rendszer csak akkor működött volna, ha bőséges mennyiségű a csapadék. Erre viszont nem lehetett építeni.

„Megoldás lehetett volna, hogy a Drávát újra meandereztetjük – mondta a tervező, utalva arra a lehetőségre, hogy olyan folyókanyarulatokat hoznak létre, amik visszafordulnak, így egy kígyózó mederben folyhat a víz. – De az sok évtizedbe telt volna, annyi időnk pedig nincs, amikor benne vagyunk a klímaváltozásban. Így az volt a gondolatunk, hogy egy olyan helyen kell vizet tölteni a rendszerbe, ahonnan gravitációsan szét tud terülni, hogy ne szivattyúk sokaságával kelljen átemelni a vizet. A térségben a Dráva az, ahol van még vízkészlet.”

Ezt a pontot Drávagárdony közelében találták meg. Egy hatalmas, javarészt a földbe süllyesztett vízkiemelő művet építettek, ahonnan három szivattyúval táplálják be a vizet a rendszerbe. Egy bő másfél méter átmérőjű csőszakaszon nyomják fel, mielőtt a mederbe engedik. Onnantól már a terepviszonyok lehetővé teszik, hogy a víz gravitációsan haladjon tovább.

A Drávát az egyik legkiegyenlítettebb vízjárású folyónak tartották, de a klímaváltozás hatásai miatt már ez sem feltétlenül igaz. A vízgyűjtőn háromezer méter feletti csúcsok, például a Glossglockner, is vannak, nyáron az olvadó gleccserek látják el a folyót, de ahogy húzódnak vissza a gleccserek, ez is változhat.

„A csapadékmennyiség jelentősen nem változott az utóbbi időszakban, de az eloszlása már nagyon más, és ehhez társul az emelkedő hőmérséklet. Ezt figyelembe véve kell megfogni minden vizet” – mondta Mosonyi.

Arról, hogy hova és mennyi víz kerüljön, a Dél-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság dönt. A zsilipkapuk távvezérléssel működnek, könnyedén tudják így kormányozni a vizet a különböző mederszakaszokban. A rendszer fő célja az ökológiai vízpótlás, tavasztól őszig üzemel, az aszályos időszakokban kormányozzák ki a vizeket a kiszáradó területekre. A vízkiemelő mű maximális kapacitása 5 köbméter per másodperc, ami a csapadékok mértéke szerint szabályozható.

Mosonyi azt mondta, hogy kedvező volt a projekt fogadtatása, nem érzékeltek olyan ellenállást vele szemben, mint több vizes beruházásnál, mert a természetvédelem mellett a mezőgazdaság előtt is új lehetőségeket nyit meg.

Amikor október második felében a terepen jártunk, több üres mederszakasszal találkoztunk, pedig azt gondoltuk, hogy egy csapadékos ősz után van lehetőség feltölteni azokat, folyamatos is lehet a vízborítottság. A vízügy magyarázata szerint ez nem feltétlenül indokolt. „Azon múlik, hogy mikor üzemel a rendszer, hogy a célterületeken szükséges-e a vízpótlás. Az utóbbi időben a csapadékossá váló időjárás és a több ízben is – az árvízi készültséget megközelítő – magas árhullám kialakulása a Dráván nem indokolta a vízpótlás szükségességét” – magyarázták.

A senki földje mindenkinek a hasznára válhatna

A 600 négyzetkilométert behálózó rendszer harmadik fontos eleme az, hogy a vizet nemcsak a medrekben tartják vissza, hanem ahol lehet, ki is engedik vagy engednék. „Olyan mélyületekbe kerülhetne víz, amelyek most igazából senki földjének számítanak. Ezeket mi morotvának mondjuk, gyakorlatilag bozóttal benőtt területek, ahonnan a víz beszivárog a talajba, a talajnál úgysincs jobb víztározó” – mondta Udud. Ők úgy gondolják, hogy ahol lehet, el kell felejteni a klasszikus, kibetonozott, nagy vízmennyiséget befogadó, de ezzel együtt magas kivitelezési költséggel járó tározókat, inkább a természetes mélyületeket kell kihasználni. Vizet mederszélesítéssel is lehet tározni. Ahogy az egyik ilyennél láttuk, a nagyobb vízfelület rögtön sokszínű élőhellyé tud válni, madarak foglalták el táplálkozóhelyként, és burjánzó növényvilág is megjelent.

A projektterület medreiben nagyjából kétmillió köbméter vizet lehet betárazni, ez körülbelül egy tógazdaságnyi mennyiség, de Udud szerint az egyéb mélyületeket felhasználva akár 25 millió köbmétert is megtarthatnának. Éppen ezért van olyan sok műtárgy, ami oldalirányba képes kivezetni a nagyobb medrekből a vizet.

A senki földjében nagy potenciál van, de a hazai jogszabályok miatt csak akkor engedhet oda vizet a vízügy, ha minden tulajdonostól engedélyt kap rá. Ez pedig sok esetben lehetetlen feladatnak tűnik. Az ilyen, mezőgazdasági művelésre nem igazán alkalmas területeknek rengeteg gazdájuk van, még a kárpótláskor mértek ki nekik itt néhány száz vagy ezer négyzetméternyi földdarabot, amit aztán persze a legritkább esetben használnak.

„Mi három morotvaszakasz minden tulajdonosát megkerestük, beszereztük a hozzájárulásukat, de közel egy évbe telt, mire felderítettük a körülbelül ezerötszáz embert. Volt, aki azt sem tudta, hogy van ott földje, mások pedig inkább vissza is adnák az államnak, mert félnek attól, hogy megbüntetik őket, amiért nem gondozzák a területüket” – mondta Udud.

Még öntözni is lehetne belőle

A tervező felidézte, hogy voltak furcsa reakciók is, miután elindult a projekt. Az egyik mederszélesítésnél helyiek fordultak hozzájuk aggódva: „Tudják, hogy szivárog a víz?” – kérdezték. „Persze, direkt csináljuk” – jött az adekvát válasz.

A vízügyi szakemberek úgy számolnak, hogy az idő előrehaladtával egyre kedvezőbbek lesznek a vízháztartási viszonyok, és egyre kevesebb pótvizet kell majd betáplálni, ahogy regenerálódik a természet. A Drávát sem féltik, mert a kiemelt víz jó része végül visszaszivárog a folyóba. Az 5 köbméter per másodperces mennyiség egyébként sem olyan jelentős a Dráva vízhozamához képest.

„A kedvező hatás már 2022-ben, a nagy aszály alatt is látszott, a projektterületen belül lévő talajvízkutakban viszonylag stabil szint alakult ki, míg a hatásterületen kívüli mérőpontokon egyértelmű volt a mélyrepülés. Egy évvel később aztán a másik oldalát is teszteltük a rendszernek, nagy vizek voltak, és a levezetéssel is megbirkózott, a vízpótlás mértékét jól lehetett igazítani az adott helyzethez” – mondta Mosonyi.

Az Aquaprofit vezetője szerint a vízpótlórendszer még fejleszthető, és ahol azt az adottságok lehetővé teszik, nagyobb szántóföldi tábláknál, akár az öntözés is elképzelhető. Az Ormánság ismert dinnyetermelő vidék is volt, néhányan még ma is foglalkoznak ezzel, de a többletvíz növelhetné a termelői kapacitást is. Udud ismeretei szerint az idei nyáron a térségben csak a talaj megfelelő vízellátottsága miatt 9–10 tonna per hektáros kukoricahozam volt, miközben az Alföldön a 2 tonnát sem nagyon tudták elérni.

Az, hogy van víz, nem rossz kiindulóállapot, de önmagában nem elég a térség feltámasztásához. Az Ős-Dráva projektnek indulásakor része volt a műemlékek és közutak felújítása, kerékpárutak építése, a háztáji gazdálkodás és a falusi turizmus beindítása.

A projekt kormánybiztosa, Tiffán Zsolt egykori fideszes országgyűlési képviselő volt, de 2018-ban visszavonult a politikától. „Azóta úgy érzem, gazdátlan lett az Ormánság, jobban fel kéne karolni ezt az ügyet. Itt a közelben mindenünk megvan, műemlékként a siklósi vár, itt vannak a villányi pincék és a bor, természeti értékként pedig a Dráva. Ha az Ormánságban kiterjedt családi gazdaságok jönnének létre, ők lehetnének a helyi gasztronómia beszállítói” – mondta Tiffán.

Úgy látja, hogy körülbelül száz év alatt rongyolódott le az Ormánság, aminek gazdasági, szociológiai, sőt vallási okai is vannak, de szerinte megfordítható a folyamat, amihez kell a víz is, mert a gazdák nem tudnak létezni anélkül. Szerinte vízből is többet lehetne még megtartani, az őszi árvíznél nem emeltek ki annyit, amennyit lehetett volna, és Sellyénél megállt a víz.

A Homokhátság is megmenthető?

Udud Péterék azt vallják, hogy az ország bármelyik részén létrehozhatóak hatékony vízpótló és vízmegtartó rendszerek. Az Ős-Dráva projekt nem másolható egy az egyben, mert mindenhol mások az adottságok, de meg lehet találni a megoldásokat. Az Aquaprofit a már félsivatagként számon tartott Homokhátságra is kidolgozott egy tervet. Ők a Paksi Atomerőmű üzemi vizét táplálnák be a rendszerbe.

„A Duna–Tisza köze nagyon kevés csapadékot kap, ott már a csapadékvíz megfogása is kevés. Néhol már 40–50 méteren van a talajvíz, ott ezzel legfeljebb a további romlást lehetne megakadályozni ezzel az eszközzel. A nagy folyóinkban még van víz. Az, hogy a paksi hűtővizet beleengedik a Dunába, nem tesz jót az élővilágnak. De ha csöveken át vezetnénk, akkor lehűlhet. Ezt fel lehetne használni öntözővíznek, vagy akár felvezethetnénk egy magas pontra éjszakai árammal, ahonnan aztán gravitációsan szétterül” – mondta Udud.

Úgy számoltak, hogy másodpercenként 20 köbmétert kellene felpumpálni, és akkor körülbelül 15 év alatt rehabilitálódhat a Homokhátság. Szerintük az utolsó pillanatban vagyunk, és érdemes lenne ebbe az irányba menni. Már csak azért is, mert a Paks által szolgáltatott energia szinte ingyen van.