A vulkánok kevéssé ismert, de annál nagyobb veszélye: az iszapár

A vulkáni veszély hallatán sokaknak a mindent beborító lávafolyások, a robbanásos kitöréseket kísérő sűrű vulkáni hamuesők, a fulladást okozó vulkáni gázok, esetleg a sebesen lezúduló piroklasztárak jutnak eszükbe, és úgy gondolják, hogy akkor van vulkáni veszély, amikor a tűzhányó működik. Azonban ez nem mindig van így, és erre ismét az indonéziai Marapi vulkán tragikus esete figyelmeztetett.

Tavaly 23 turista halt meg a hegyen, amikor a veszélyjelzést figyelmen kívül hagyva felmásztak a nyugat-szumátrai vulkánra, ami december 4-én váratlanul kitört. A Marapi – ami nem tévesztendő össze a jóval ismertebb, szintén indonéziai, de Jáva szigetén lévő Merapi vulkánnal – az elmúlt hónapokban is folytatta vulkánihamu-kibocsátással járó kitöréseit. A tűzhányó oldalát szürke vulkáni üledék borította be. Május 11-én pedig egy több órán keresztül tartó, hatalmas monszuneső áztatta el Szumátra nyugati részét. Villámárvizek alakultak ki, amelyek mellett a laza vulkáni anyag is bekeveredett a Marapi lejtőjén lezúduló vízbe, és iszapárak jöttek létre. Az iszapos zagyár több falun gázolt át, eddig 43 áldozatról számoltak be a híradások, de több ember van még az eltűntek között, azaz ez a szomorú számadat még nőhet.

De mi valójában ez az iszapár, amit az indonéziaiak laharnak neveznek, a másik neve pedig fonetikusan fordítva „hideg láva”, és miért ilyen veszélyes?

A Jáván meghonosodott lahar elnevezés a földtudomány és vulkanológia szaknévtárába mintegy száz évvel ezelőtt került be. Fontos viszont megjegyezni, hogy a „hideg láva” kifejezést nem használjuk, ahogy a „forró láva” elnevezést sem, ami Indonéziában az izzófelhők vagy forró piroklasztárak neve, mert félrevezető lehet. Az iszapárnak ugyanis nincs köze a lávához: víz, változó nagyságú kőzetdarabok és aprószemcsés üledék keveréke, aminek sokkal nagyobb az ereje, mint a vízfolyamnak. Nagyobb tömege miatt sebesebben rohan le a meredek hegyoldalon, és akár több tíz kilométer távolságba is eljut úgy, hogy mindent, ami az útjába esik, elpusztít.

A lahar nem véletlenül kötődik a vulkánokhoz még akkor is, ha azok éppen nem működnek. A felszínüket ugyanis általában a korábbi robbanásos kitörések laza törmelékanyaga borítja, amit egy heves esőzés vagy a megolvadó jég- vagy hósapka vize könnyen fel tud kapni, és ehhez jön még a vulkánokra jellemző meredek hegyoldal, ahol ez a zagyáradat hihetetlen mértékben fel tud gyorsulni.

Lahar nem csak Indonéziában jellemző, máshol is okozott nagy katasztrófát. Ezek közül a legtragikusabb Kolumbiában történt 1985. november 13-án. A több mint 5300 méter magasba emelkedő Nevado del Ruiz vulkán csúcsát, a többi hasonló dél-amerikai vulkánéhoz hasonlóan, jég borítja. A tűzhányó akkoriban egyre több jelét mutatta annak, hogy kitörhet. Egy olasz vulkanológuscsapat felmérte a veszélyeket, és felhívta a figyelmet arra, hogy egy kitörés esetén komoly veszélyt jelenthetnek a vulkán oldalába mélyülő völgyekben lerohanó iszapárak. A megszerkesztett veszélytérképeken feltüntették a vulkántól keletre futó völgyeket és a vulkán előtti területen lévő folyómedreket, ahol kiemelten nagy kockázatot jeleztek, főleg mivel ezek mentén számos település volt. Köztük volt a több mint húszezer lakosú Armero is.

A városvezetők nem értették és nem fogadták el a szakértők által jelzett veszélyhelyzetet, mondván, hogy több mint negyven kilométer távolságban vannak a hegytől. November 13-án este kilenckor bekövetkezett a vulkánkitörés, aminek erőssége nem volt túl nagy, de megolvasztotta a jégsapkát. Iszapárak indultak el a meredek hegyoldalon, több mint 60 kilométer per óra sebességgel, majd a zagyár a keletre futó folyókba rohant, amelyek térfogata hirtelen a többszörösére duzzadt. Az iszapár éjjel fél tizenkettőkor csapott Armero városár,a és három hullámban óriási rombolást végzett, és mintegy 23 ezer ember, a lakosság háromnegyede esett áldozatul.

Az eset megdöbbentette nemcsak a világ közvéleményét, hanem a vulkanológus szakmát is. Az Egyesült Államok felállított a legnevesebb vulkanológus szakemberekből egy bárhol bevethető csapatot, aminek a célja az volt, hogy segítse a fejletlen országokban a vulkáni kitörés előrejelzését és veszélykezelését. Ezt a csoportot vetették be aztán 1991-ben a Fülöp-szigeteki Pinatubo vulkán területén is, ami több száz év nyugalom után úgy tűnt, hogy ébredezik. Egy hónapon belül elkészült egy veszélytérkép, amit ezúttal már komolyan vettek, és ennek alapján végezték el az emberek kitelepítését. A hatalmas kitörés nyomán teljes mértékben beigazolódott a vulkanológusok veszély-előrejelzése, és a kitelepítéssel több tízezer ember életét tudták megmenteni.

Lahar nem csak vulkánkitörés során képes kialakulni. 1953-ban az új-zélandi Ruapehu vulkán csúcsán lévő krátertó falát alkotó vulkáni üledék szakadt át, a lerohanó iszapár erősen megrongálta a Whangaehu folyó felett átvezető hidat. Nem sokkal később haladt át rajta a Wellingtonból Aucklandbe tartó, közel háromszáz utast szállító vonat. A megrongált híd összedőlt, és több szerelvény a folyóba zuhant. A katasztrófának 151 halálos áldozata lett. A későbbi kutatások fedték fel, hogy nem ez volt az első lahar a Ruapehu oldalában. A laharok kutatása a vulkanológiai vizsgálatok előterébe került, és számos, jelenleg szunnyadó vulkán esetében is kimutatták, hogy az első számú veszélyt az iszapárak jelentik.

Bár a Marapin az elmúlt hónapokban több lahar is lezúdult, a mostani különlegesen erőteljes volt, és rámutat arra, hogy nagy szükség van a korai veszélyfigyelmeztető rendszerek kialakítására, az iszapárakra való hatékonyabb felkészülésre, az előrejelzéstől az oktatáson keresztül a lakossági gyakorlatokig. A szakemberek arra figyelmeztetnek, hogy az iszapárak egyre gyakoribbakká válnak, a veszély több helyen is egyre nő.

A szerző geológus-vulkanológus, az MTA levelező tagja, egyetemi tanár, intézetigazgató (ELTE TTK Földrajz- és Földtudományi Intézet, Kőzettan-Geokémiai Tanszék), kutatócsoport-vezető (HUN-REN-ELTE Vulkanológiai Kutatócsoport), a Tűzhányó Blog szerzője.