Lesből támadó, pénzért bárkihez beálló zsoldosok és kémek voltak a nindzsák, akikre Orbán annyira hasonlítani akar

A korábban magát utcai harcosként is azonosító Orbán Viktor a Fidesz hétvégi tisztújító kongresszusán kijelentette, hogy a kormánya nindzsakormány. Azaz: „Mi úgy tervezzük, hogy a bevetés után nem mi, hanem az ellenség marad a földön. Mi pedig épen és egészségesen visszatérünk a bázisra.” A folyton békepártiságot emlegető, de egyébként valahogy mindig valami ellen háborúzó miniszterelnök aztán a TikTok-csatornáján a mesterséges intelligencia segítségével be is mutatta marcona nindzsakormányát.

De kik is voltak a nindzsák, akikkel Orbán most hasonlóságot vélt felfedezni?

A popkultúrába beszűrődött, idealizált nindzsakép erősen torzítja a történelmi valóságot, a szuper képességekkel felruházott japán harcosok valójában fizetett ügynökök voltak (szerencséjükre belföldről finanszírozták őket), akik főként szabotázsakciókat hajtottak végre, zűrzavart keltettek, kémkedtek és gyilkoltak. Egyszóval a piszkos munkát bízták rájuk.

Magyarországra valamikor az 1980-as évek elején szivárogtak be a nindzsák, leginkább hangalámondásos VHS-kazetták formájában, Michael Dudikoff és Só Kuszogi neve talán még ismerős lehet. A nindzsakultusznak később infantilizáltabb módon a Tini Nindzsa Teknőcök is befűtött, hogy aztán képregények és videójátékok formájában is bebetonozza magát a popkultúra mindennapjaiba.

A közhiedelem szerint tehát a pizsamaszerű cuccban mászkáló nindzsák tökéletes harcművészek, kiválóan bánnak a karddal, nuncsakuval, dobócsillaggal, képesek átjutni minden falon, az álcázás mesterei, és ha összekulcsolják az ujjaikat, akkor képesek eltűnni és más varázslatokat is végrehajtani.

Természetesen van valamennyi történelmi alapja ennek a képnek, de hogy ilyen misztikus kép alakult ki róluk, arról inkább a japán középkori történetírás fehér foltjai és a róluk szóló 17. századi színpadi művek tehetnek. Utóbbiakban vált sztereotípiává, hogy a nindzsák fekete, arcot elfedő csuklyás ruhát hordanak és a dobócsillag a speciális fegyverük. Ez Orbánig is elért, hiszen ezt mondta a beszédében: „A dobócsillagot jókor jó helyre kell hajítani, nincs második esély”

A nindzsák a virágkorukat az 1400-as, 1500-as években élték, de már a 11. században is létezhettek Japánban. A nindzsa vagy másik nevén sinobi nem egy kasztot jelölt, hanem foglalkozást. Az elnevezések láthatatlant és settenkedőt jelentenek, ami részben visszaadja, hogy mire is használták a főként paraszti sorból (ezért sem írtak róluk sokat a kortárs szerzők) kikerülő zsoldos katonákat. A nindzsák legtöbbször álcázva tevékenykedtek, kémkedéssel, felderítéssel bízták meg őket, gyakran hajtottak végre lesből támadásokat, bérgyilkosságokat. Általában gerilla módszerekkel dolgoztak, az ellenfél vonalai mögé beszivárogva zavart keltettek, megszokott volt, hogy felgyújtottak városokat, épületeket.

A másik japán harcművész-archetípusról, a rezzenéstelen arcú szamurájokról, és az ő becsületkódexükről is sok filmből képet kaphattunk, de a nindzsahadviseléstől távol állt az efféle etika: ők sosem finnyáskodtak, a hátbatámadás volt a lételemük, ritkán vettek részt nyílt ütközetekben. Nem csoda, hogy megvetéssel beszéltek róluk a szamurájok.

Nindzsának azokat nevezték, akik elsajátították a nindzsucut. Ez nem egy harcművészeti ág volt, hanem gyakorlatilag minden olyan tudnivalót magába foglalt, ami a túléléshez szükséges. Megtanultak rejtőzködni, észrevétlennek maradni, a betörést segítő eszközök (falbontók, kötelek, összecsukható létrák) és fegyverek használatát; de azt is, hogy hogyan kell dezinformálni az ellenséget, vagy hallgatózni és kutyákat elnémítani. A fennmaradt oktatókönyvek szerint a pusztakezes harc nem szerepelt a kiképzési programban. A védjegyükké vált fekete hacukát legfeljebb csak éjszaka viselhették, a nappali akciókban inkább papnak, szerzetesnek, kereskedőnek vagy földművesnek adták ki magukat, és eszükben sem volt hirdetni, hogy ők nindzsák.

A zsoldos katonákként értelmezhető nindzsák klánokba tömörülve működtek, ebből két nagyobb jött létre, az Iga és Kógo. A klánok földrajzi okokból nehezen megközelíthető helyeken működtek, így a nindzsák kiképzése is szinte teljes titokban zajlott a hegyes-völgyes, erdős vidéken. A profi klánok aztán korabeli Wagner-csoportokként árulták a szolgálataikat a különféle földesuraknak, hogy a megbízásukból rajtaütéseket, éjszakai támadásokat hajtsanak végre, vagy várostromokban vegyenek részt. Az üzlet jól mehetett, erre már a korszak nevéből, „hadakozó fejedelemségek kora” (szengoku dzsidai) is következtetni lehet. Közel 250 tartomány vett részt a több mint száz évig tartó háborúban, és a nindzsaklánok bárkihez hajlandók voltak elszegődni. Nem egyszer korábbi megbízóik ellen harcoltak.

Az 1637-38-as Simabara-lázadás után sokáig nem voltak olyan nagyobb ütközetek, amelyhez felbérelhették a nindzsákat, így a harcoló alakulatokból kikerülve gyakran főurak testőreivé vagy kémmé váltak. Sokan a Tokugava sógunátus testőrségébe kerültek be, mint például a Kill Billben emlegetett Hattori Hanzó is. A munkaerőpiaci helyzet megváltozása miatt voltak olyan nindzsák, akik a megszerzett tudásukat használva füvesemberré, gyógyítóvá váltak, de kereskedők és tűzijáték-gyártók is lettek közülük a források szerint. A nindzsák száma egyre fogyatkozott, de Japán nyitásáig, 1868-ig még, ha csak szórványosan is, létezett ez az állás.

Források: Tokyo Creative | Wikipedia | Way of Ninja