Belefáradtunk a háborús hírekbe, ez pedig az oroszok kezére játszik

Talán sokan emlékszünk, mit csináltunk tavaly február 24-én, amikor az első hírek megérkeztek arról, hogy Oroszország lerohanta Ukrajnát. Feszülten vártunk minden információt, újságíróként hírügynökségeket, webkamerákat, Twittert, TikTokot bújtunk, elemzőket kerestünk, bárkit, aki meg tudja nekünk mondani, hogy mi történik éppen, vagy mi fog történni a közeljövőben. A háború élménye hirtelen kényelmetlen közelségbe került.

Másfél évvel később azonban már alig éri el az ingerküszöbünket a hír, hogy lebombáznak néhány lakóházat Kijevben, vagy hogy mészárlást rendeznek valamelyik városban a frontvonalon. Kevesen ajánlják fel, hogy menekülteket fuvaroznak, kevesebb a segélyszállítmány. Ma nem gyűjt boldog-boldogtalan pelenkát, pokrócot és hideg élelmiszert.

Pedig a háború nem csitul, sőt, egyre hevesebb, mégis, mintha már kevésbé zaklatna fel minket. Ez egy pszichológiai védekezési mechanizmus része, amit az orosz vezetési stratégia igyekszik is minél jobban kihasználni.

Háborús fáradtságnak, Ukrajna-fáradtságnak és együttérzés-fáradtságnak is szokták nevezni a jelenséget, ami lassan egyre inkább körvonalazódik azokban a nyugati országokban, amelyek korábban teljes lelkesedéssel álltak ki az ukrán fél mellett a háborúban, és támogatták a megsegítésére irányuló törekvéseket. A háború másfél éve tart, nem látni a végét, elkerülhetetlen, hogy a figyelem lankad, az ingerküszöb emelkedik, ráadásul az Európát érő gazdasági válság is elvonja a figyelmet. Természetes, hogy a másfél éve ránk zúduló háborús hírekre egyre kevésbé kapjuk fel a fejünket.

Így védjük saját magunkat

Vajon ki lehet ennek az oka? Valóban egyszerűen kifáradásról lenne szó, vagy közönyről? Bokor László pszichoanalitikus szerint „a lélektani folyamatok szintjén kényszerű alkalmazkodás eredménye a jelenség. Ha újfajta és váratlan inger ér minket, eleinte nagy az ereje és a hatása. Amikor kitört az orosz–ukrán háború, rengeteg társasági beszélgetésben megjelent a fenyegetettség érzése például. Megjelent előttünk az orosz medve, ahogy elindul nyugat felé, és átgázolva rajtunk nem áll meg Berlinig. Olyan képek aktiválódtak a közös fantázia szintjén, amelyeket a történelemből és a második világháborús térképekről ismertünk, ahogy a vörös front nyomult előre. Még presztízskérdést is csináltunk belőle: az volt a legmagasabban, akinek Ausztráliába volt menekülési terve, aki csak Bécsig gondolkodott, az volt legalul. Rettegve olvastuk, mi történik. Aztán egyre ismétlődtek a hírek, a frontvonal sem úgy mozgott, ahogy eleinte tartottunk tőle, az egész háború távolabbi történéssé vált.”

Az információs társadalom korában nem csoda, hogy hamar belefásulunk az ilyen hírekbe: a cikk megírásakor csak a Telexen 13 947 alkalommal használtuk az „orosz–ukrán háború” címkét, az „orosz-ukrán válság”-ot pedig 12 575-ször. Másfél éve minden egyes nap folyamatosan frissülő cikkekkel számolunk be arról, mi történik éppen a fronton. Ez nyilvánvalóan alapvetően hasznos, hiszen az érdeklődő olvasó nagyjából az összes fontos eseményt nyomon tudja követni – mégiscsak háború zajlik a szomszédban, aminek a kimenetele a mi életünkre is hatással van –, ugyanakkor hozzájárul ehhez a hírfáradtsághoz is, ami viszont ahhoz vezet, hogy az embereket egyre kevésbé érdekli, megnyeri-e végül a háborút Ukrajna vagy sem.

„Én a hatvanas években voltam kisgyerek, és egy idő után már a könyökömön jött ki az a mondat, hogy az amerikai B–52-es bombázók megint támadták Észak-Vietnámot. Ezt olyan sokszor hallottam, minden híradó ezzel kezdődött, kisgyerekként már untam. Miközben persze szörnyű dologról volt szó, a lehulló bombák miatt ezrek haltak meg – mondta Bokor László. – De hozzászokunk az ilyenekhez, és az egyensúly fenntartása érdekében egy idő után akaratlanul is minél több fenyegető hír ér el bennünket, annál jobban kezdünk vágyni valami vidámabbra. A Facebookon a háborús híreket átgörgetjük, a szép természetfotóknál megállunk. Persze, olvassuk a híreket is, de már nem úgy, mint másfél évvel ezelőtt.”

Ez egyéni megküzdési mechanizmusként nem tekinthető károsnak, mivel megóv a túlterhelődéstől, megtanulunk védekezni vele szemben. „Ha azt észleljük, hogy belefáradtunk a háborús hírekbe, valójában a mentális egyensúlyunk fenntartása érdekében védekezünk. A mentális jólét szempontjából én azt mondom, hogy ha ezzel valaki az egyensúlyvesztéstől védi magát, és ezért alakul ki nála ez a fásultságnak tűnő állapot, azt nem oldanám fel. Persze ez egyben rengeteg lelkiismereti konfliktust is hoz, ami járhat szenvedéssel, mivel a morális és a lélektani rész nincs teljesen átfedésben egymással.

Tehát alapvetően ezt a háborús fáradtságot nem tartom gyógyítandónak.

A legjobb az, ha valaki úgy tud érdeklődni a történések iránt, hogy az érzelmi megterheléssel szemben nem elfásulással védekezik. Ez két egymást korlátozó folyamat persze, de lehet integrálni – tulajdonképpen a közéletben való részvételünknek is ez az alapja.”

Nemcsak a megtámadottakat, hanem a támadó félt is érinti a háborús fáradtság. „Ez egy régi kifejezés az első világháború idejéből, hadműveleti fáradtságnak, harci kimerültségnek, gránátsokknak is nevezték. A vietnámi háború óta a szakirodalom PTSD-nek, poszttraumás stressz betegségnek nevezi a tünetek említett csoportját” – mondta Bokor László.

A fáradtság annyiban találó név az állapotra, hogy traumatikus szintű túlterhelődés esetén depresszív, fáradtsággal, fásultsággal járó tünettek jelentkeznek. „Ezt nem nevezném depressziónak, mert az egy más betegségkategória, de örömtelenség, kilátástalanság, merengés, rágódás jellemezheti, ami külső szemlélő számára fáradtságnak, fásultságnak tűnhet.”

Harctéren is jelentkezik, csak máshogy

A harctéren persze mindez teljesen máshogy csapódik le, mint nálunk, akik csak a hírek miatt telítődünk túl stresszel. Az ottani élmények intenzív túlterhelődéshez vezethetnek, ami PTSD létrejötte esetén agitáltsággal is járhat, vagyis cselekvéssel, izgés-mozgással, türelmetlenséggel, ami elsőre a fásultság ellentétének tűnhet, de ennél az állapotnál ez csak az érem másik oldala. „Az agitáltságnak pedig van egy adaptív része, mert nagyon sok automatizmust rejt magában. Amikor nagy veszély van, nagy a megterhelés, akkor ezek az automatizmusok haszonasak, mert gyors és intenzív reakciókhoz vezetnek. Nincs mérlegelés, tervezés, hanem reflexszerűen, szinte azonnal alakul ki a válasz. Megjelenik például, amikor gyorsan kell menekülni – ennek evolúciós és neurobiológiai háttere is van. A harci fáradtság, vagyis a PTSD sem csata közben jelentkezik, hanem utána, amikor már elmúlt a veszély. Ilyenkor fennmarad a korábbi működési mód is, ami a menekülést, támadást, védekezést és harcot hasonló cselekvésekkel szabályozhatja.”

Az ilyen állapot akkor jön létre, ha akkora a lélektani terhelés, hogy azzal nem lehet a meglévő eszközök segítségével megbirkózni. Persze sok harctéri helyzetre előre fel lehet készülni, a katonai kiképzés során ez meg is történik, de ez mindig részleges, mert egy háborúra soha senki nem tud teljesen felkészülni. „Adott megterheléssel annál nehezebb megbirkózni, minél erősebb és váratlanabb a behatás. Erre jó példa a Covid-19, ami előzmény nélkül és váratlanul csapott le ránk, kisebbfajta társadalmi pánikot okozva. Ha a háborúban a tényezők úgy jönnek össze, hogy meghaladják az egyéni készségeket, amikkel az ember rendelkezik a stressz feldolgozásához, harci fáradtság, PTSD alakulhat ki.”

A nyugati világ háborús fásultságára az orosz propaganda régóta számít: eleinte azt gondolták, hogy viszonylag hamar érkezik majd az „Ukrajna-fáradtság”, de tévedtek, másfél évvel a háború kitörése után még mindig nem jelentkezik olyan mértékben, ami Oroszországnak kényelmes lenne. Ennek ellenére persze jelen van, az agresszor pedig ki is használja: az Információs Ellenállási Központ (Centre for Information Resilience, CIR) nevű brit nonprofit szervezet kutatása szerint a Kreml téli információs hadjáratot indított, aminek az egyértelmű célja az Ukrajnának nyújtott támogatások leállítása vagy legalábbis jelentős csökkentése volt.

Várják az oroszok, mikor éri el a Nyugatot

Az, hogy az oroszok ennyire reménykedtek a korai fásultságban, nem alaptalan: a Krím félsziget 2014-es inváziója nagyon hamar érdektelenné vált az átlagos nyugatinak, Oroszország pedig arra számított, hogy majd hasonló forgatókönyv szerint zajlanak most is az események. Ez nem így történt, vannak viszont arra utaló jelek, hogy másfél év után valóban jelentkeznek a fásultság tünetei az Ukrajnát támogató országokban: egyre gyakoribbak az ukrán menekültekkel szembeni tiltakozások, szaporodnak azok a narratívák, amelyek az Ukrajnában jelentkező korrupciót firtatják, és egyre erősebbek azok a hangok is, amelyek legitimálni próbálják Oroszország „biztonsági aggodalmait”.

A CIR megállapította, hogy sokrétű kérdésről van szó, amelynek legnagyobb, de semmiképpen sem egyetlen összetevője az „együttérzési fáradtság”. További hozzájáruló tényező lehet például az, hogy a megélhetési költségek növekedése miatt a legtöbb hétköznapi ember mindennapi nehézségei növekednek, illetve úgy tűnik, ez az első alkalom, hogy egy olyan (digitálisan) jól felszerelt ellenfél, mint a Kreml, megpróbálja kihasználni a jelenséget.

A CIR néhány fő narratívát is felfedezett ebben az információs hadviselésben:

• ukrán menekültek elleni uszítás,
• az ukrán kormány korruptságának hangsúlyozása,
• a háború következményeinek taglalása a nyugati országokra nézve,
• a NATO kritizálása,
• a nyugati országok és Ukrajna Oroszország elleni bűneinek sorolása.

Ha ezek közül sok ismerős, az nem véletlen: a magyar kormány is válogat ezen narratívák közül, és rendszeresen hangot is ad nekik. A NATO-t például rendre kritizálja, nem támogatja, hogy Ukrajna is a része legyen (bár 2008-ban még mást gondolt), és hátráltatja is a működését azzal, hogy most éppen Svédország csatlakozásával húzza az időt.

Bár az ukrán menekültekkel kapcsolatban a kommunikáció javarészt pozitív állami szinten, az ukrán kormánnyal több ponton is szembehelyezkedett a magyar kormány, többek között az ukrán nyelvtörvénnyel igazolva az álláspontját. Azt pedig nem kell bemutatnunk, hogy a „békepárti” kormányzati kommunikáció hogyan játszik az oroszok kezére, és azt sem, milyen jól beleillik ebbe az információs hadviselésbe az, hogy a kormány a háborúra fogja a magyarokat kiemelten és aránytalanul sújtó inflációt és megélhetési krízist.

Az Ukrajna-fáradtságot mindez elősegíti itthon is, de globálisan is látni már a jeleit, hogy elég magasan van az ingerküszöb, ha a háborúról van szó. Míg egyéni szinten ez nem feltétlenül probléma, társadalmi szinten alááshatja az Ukrajnát segítő intézkedések támogatottságát, ezzel pedig segítheti az oroszokat.