iPhone 14 Pro Max: a dinamikus szigeten töltöttem néhány borongós napot, és belopta magát a szívembe

Kezdjük a legnagyobb problémával: kinek kell ekkora telefon? Értem én, hogy elméletben tök jó, mert jobban lehet rajta látni a dolgokat, de az iPhone 14 Pro Max túl nagy, bumszli, és nehéz (240 g). Annyira, hogy egy sima iPhone 12 egészen játék telefonos érzetet kelt, olyan könnyű az új csúcsmodellhez képest.

Ez így elég hatékony volt, az első bekezdésben le is tudtuk a készülék egyik hátrányát. A másikat a cikk végére hagyom, nem akarok előre lelőni minden poént.

Az Apple idei bejelentős eseménye előtt egész sok minden kiszivárgott már a 14-es iPhone-sorozatról, és ezek szinte mind be is jöttek. Felmerült, hogy eltűnik az iPhone-okra jellemző notch, azaz a képernyő tetején található fekete csík, amiben az előlapi kamera és a Face ID lakik, és ez nagyjából így is történt, de az Apple azért csavart egyet a dolgon: bemutatták a dinamikus sziget nevű, kicsit szoftveres, kicsit hardveres funkciót, ami használhatóvá teszi az eddig kihasználatlan, fekete foltot.

Talán ez az első érdekesség, amivel a felhasználók találkozhatnak, ugyanis a telefon szinte minden más tekintetben ugyanúgy néz ki, mint a 13-as Pro Max. Két apró különbség van még: a hátlap nem sima, fényes, hanem csiszolt, matt üvegből készült, és a három lencse is nagyobbnak tűnik, mint a tavalyi modellen lévők voltak. Az előbbi miatt egyébként sokkal kényelmesebb fogni a telefont, stabilabbnak éreztem, de az emberek többsége – remélhetőleg – úgyis használ valamilyen tokot.

Vissza a dinamikus szigethez: lehet utálni (de minek, az ember vagy nem vesz iPhone-t, és akkor nem találkozik vele, vagy vesz iPhone-t, és kénytelen megszokni) vagy szeretni, de szerintem mindenképp érdekes megközelítés. A gyártók évek óta azon dolgoznak, hogy ne legyen notch, és a korábbi iPhone-ok használata közben nagyjából két másodperc után már észre se veszi az ember, de a dinamikus sziget célja most pont az, hogy látványos legyen.

Egyelőre azonban nem érdemes semmi forradalmiban reménykedni: a dinamikus sziget szerintem egyelőre egy jópofa, minimális kényelmet nyújtó funkció, ami majd később válhat igazán érdekessé. Ez a valóságban annyit jelent, hogy egy lépéssel könnyebb kezelni néhány alkalmazást. Zenét hallgat a háttérben, miközben a Telex alkalmazásában egy érdekes Észkombájnt olvas? A hallgatott zene megjelenik a dinamikus szigeten, és egy rövid koppintással át is ugorhatunk az adott zenés alkalmazásba. De ha, mondjuk, nem akarunk appot váltani, akkor ha nyomva tartjuk a szigetet, feljön egy minikezelőpanel, amelyen irányíthatjuk a hallgatott zenét. Emellett, ha beállítottunk például egy időzítőt, az is megjelenik ott fent, és hasonló érintésekkel tudjuk igazgatni. Ha GPS-t használunk, akkor láthatjuk, hogy merre és mennyit menjünk anélkül, hogy a térkép elfoglalná a képernyő egy jelentős részét.

A fekete mágiától nagyon messze van ez, de egy jópofa újdonság, ami egyesek szerint ugyan csak egy szokásos Apple-marketingfogás, szerintem viszont valami újdonság első, kissé csiszolatlan lépcsője.

Az androidos körökben körberöhögött sziget egyébként már az iOS-en kívül is elérhető, egy Androidra fejlesztett verzió már több mint 500 ezer letöltésnél jár.

A kijelző, amely fogva tart

A másik, szembetűnő újdonság az Always-On display, azaz a kicsit mindig működő kijelző, ami lezárva is világít. Igen, ez egy olyan funkció, ami valamilyen formában már több mint tíz éve létezik. Igen, az Apple megint úgy ad elő valamit, ami az androidos telefonokban évek óta megvan, mintha forradalmi újdonság lenne. Azzal viszont nem lehet megvádolni a techóriást, hogy egy az egyben ellopja más gyártók ötleteit, valamennyit azért csavar rajtuk. Ez az Always-On displayre is igaz.

Valójában annyi történik, hogy a lezárt kijelző kicsit sötétebb lesz, de csak annyira, hogy az idő és a kirakott widgetek még jól láthatók legyenek. Ezeket ugyan mindenki kirakhatja a zárolt képernyőre, akinek iOS 16 van a telefonján, a Próknál elég a telefonra pillantani, nem kell kopogtatni. Az iOS 16 másik előnye ezen a téren, hogy a zárolt képernyő alakításához nem kell a beállításokban bajlódni, elég, ha az ember hosszan nyomja a kijelzőt.

A funkció egyik nagy hátulütője viszont, hogy sokkal nehezebb elszakadni a képernyőtől. Ha valaki hajlamos elveszni a telefonozásban, amikor csak az emailjeit akarta megnézni, akkor érdemes kikapcsolni a mindig aktív kijelzőt, mert a sok értesítés könnyen beszippantja az embert.

Az is jópofa, hogy a lezárt, de aktív képernyőn a háttérképhez igazíthatjuk az órát, így egész jó térhatásérzetet kelt, és ha kikapcsoljuk az Always-On displayt, akkor a térhatás sorrendjében sötétedik el. Ezek persze mind olyan dolgok, amik nélkül el lehet ketyegni a sivár mindennapokban, de ha csak emiatt ódzkodnánk az új dolgoktól, talán még ma is barlangokban próbálnánk meg átvészelni az energiaválságot.

Két dolog tetszett még nagyon a Pro Maxban: egyrészt az, hogy nagyon sokáig bírta egy töltéssel, annak ellenére, hogy a kijelző egy kicsit mindig látható volt. Egy nap közepesen aktív játék és videónézés után is 30-40 százalékra esett vissza, és egy 20 wattos adapterrel kb. fél óra után már 50 százalék körül volt. Ennél persze vannak hatékonyabban töltő telefonok, de azért nem rossz teljesítmény.

Főleg, ha belegondolunk a másik dologba, ami nagyon tetszett: az A16-os csipnek hála nagyon gyors. Ez persze minden új csúcstelefonra igaz, a 12-esnél és a 13-asnál is leírtuk. A különbség szinte nem is érezhető, csak egy alkalmazásnál vettem észre. A New York Times keresztrejtvényes appjában van egy Spelling Bee nevű szókereső, ami a sima 12-esemen néha akár 5-6 másodpercig is tölt. A 14 Pro Maxon viszont szinte semmit nem kell várnom, hogy elinduljon a játék. Gyakorlatilag ez volt a leglátványosabb minibenchmark. Persze az új csip miatt a 14 Prók valószínűleg tovább őrzik majd meg ezt a sebességet, mint az elődeik, de a következő egy-két évben szerintem nem lesz feltűnő a különbség, főleg a 13-as és 14-es csúcstelefonok között.

A 6,7 hüvelykes, 1-120 Hz-es adaptív frissítésű OLED-kijelző szuper, színes, és ha kell, nagyon fényes. Az Always-On display erre megint egy jó megoldás, mert éjszaka nem kell attól félnünk, hogy ha félálomban csak rá akarunk nézni az órára, a telefon fénye kiüti a szemünket. HDR-tartalmaknál 1600 nit a maximum, szabadban pedig 2000. Ez a valóságban annyit jelent, hogy verőfényes napsütésben is tökéletes képet kapunk.

És ha már tökéletes kép. Az Apple idén szakított a hagyományokkal, és megemelte a pixelek számát. Bár a 48 megapixel eltörpül a kínai telefonok 100 fölötti számaihoz képest, a telefonoknál nagyon sok múlik a szoftveres megoldásokon, és ebben az Apple mindig is erős volt.

A 14 Prókkal bemutatták a Photonic Engine nevű fejlesztésüket, amivel leginkább a rossz fényviszonyok között készült képeken javítanak. Nem fogok úgy tenni, mintha a telefonos fotózás szoftveres megoldásainak szakértője lennék, így annyit tudok mondani, hogy a sötétben lőtt képek érezhetően gyorsabban elkészültek, és élesebbek, mint a korábbi telefonokon. A normál fények között viszont nem éreztem azt, hogy a 14 Pro Max sokkal jobb lenne, mint a 13 Pro Max volt, de szerencsére átadom a telefont egy fotós kollégának, aki hamarosan egy külön cikkben számol majd be arról, hogy mit is jelent a valóságban a több megapixel, van-e igazi különbség a telefonok fényképezési teljesítménye között.

Ahogy írtam, a dinamikus sziget remek kiindulópontnak tűnik, de még nem érzem teljesen kiaknázottnak. Ez lehetne a 14 Pro-széria mottója is. Bivalyerős, szuper a kamerája, de azt érzem, hogy csak kicsit később derül ki, mi mindent tud. Erre remek példa a műholdas segélyhívó, ami majd valamikor ősszel lesz elérhető, először csak Észak-Amerikában, és csak két évig lesz ingyenes. A 14 Prók mindezek miatt elég jó belépési pontok azoknak, akik generációk óta nem újítottak, vagy esetleg androidos telefonról váltanának.

Oké, de kinek, és egyáltalán minek?

A telefon mérete tényleg bosszantó: az első bekezdések megírása óta legalább kétszer majdnem kiesett a kezemből a telefon, mert alul nem támasztottam meg a kisujjammal. Pedig egyáltalán nem rövidek az ujjaim, de ez nevetséges. A sarka épp hogy nem lóg ki a nadrágzsebemből.

Most pedig jöjjön a lelkes olvasóknak beígért jutalom, azaz a másik probléma: az ár. Az Egyesült Államokban minden tök jó, ugyanannyiba kerül, mint tavaly, csak az infláció jelenthet némi különbséget. Itthon viszont elég nagy az eltérés.

Az Apple magyar oldala szerinti indulóárak:

• iPhone 14: 450 ezer forint,
• iPhone 14 Plus: 500 ezer forint,
• iPhone 14 Pro: 570 ezer forint,
• iPhone Pro 14 Max: 630 ezer forint (a legdrágább, 1 TB-os verzió 930 ezer forint).

Tavaly a felsorolás úgy nézett ki, hogy

• az 5,4 hüvelykes iPhone 13 Mini 294 990 forintról;
• a 6,1 hüvelykes iPhone 13 készülék 334 990 forintról;
• a 6,1 hüvelykes iPhone 13 Pro 424 990 forintról;
• a 6,7 hüvelykes Pro Max pedig 464 990 forintról indult.

Ha ez nem lenne elég, az Apple itthon egy másik hagyománnyal is szakított: egy új modell bejelentésekor általában az előző árát megvágják. Ehhez képest a bejelentés estéjén az iPhone 13 54 ezer forinttal drágább lett.

Az ártól függetlenül sem tudom, hogy miért venne bárki Pro Maxot, ha ott az emberi méretű Pro. Ha a tavalyi áron adnák, akkor szerintem lecsapnék a sima Próra, de ilyen árak mellett ez teljesen esélytelen. Egy 12-es/13-as Próról vagy Pro Maxról én az idén nem váltanék, mert nem akkora a különbség, de az ezeknél régebbi modelleknél az idei iPhone-ok már jelentősen jobbak. Ha esetleg azon morfondírozna, hogy melyiket válassza, akkor talán segíthet a sima 14-esről szóló cikkünk.

(A tesztkészüléket a cikkhez az iStyle-tól kaptuk kölcsön.)