2022. november 25. – 04:59
Az ősz második felében bemutatott, presztízsalkotókat felvonultató Netflix-filmeknél mindig kérdés, mennyire rúghatnak majd labdába a díjszezonban. Könnyen lehet, hogy A csoda is el fog sikkadni a nagy hátszéllel érkező versenyzők mögött, pedig érdemes vetni egy pillantást erre a komótos sodrással nyomasztó kosztümös pszichodrámára, amelyben Florence Pugh-nak most nem matyóhímzéses pogányokkal, hanem vakbuzgó katolikusokkal gyűlik meg a baja.
A vallási fanatizmus témája, az előítéletességből fakadó meghurcolások, tragédiák rendszerint kiélezett konfliktusokon keresztül, gyakran a horror zsánerében kapnak teret a filmvásznon. Az ismert példák szektákat alkalmaznak (A vesszőből font ember), szigorú egyházi keretrendszerekbe helyeznek megszállott szereplőket (Paul Verhoeven Benedettája), áthallásos módon utalnak másféle elnyomó mechanizmusokra (a koncepciós perek hisztériáját 17. századi közegbe csomagoló A salemi boszorkányok). De ugyanilyen gyakori, hogy a világtól elszigetelt helyen, maradi kis közösségekben játszódik a cselekmény, ahol hőseinket felemészti a bigottság (Dombokon túl, A boszorkány).
A chilei Sebastián Lelio filmje inkább ez utóbbi irányt követi A csodában. A múltba helyezi a történetet, azon belül is egy isten háta mögötti 19. századi ír falucskában járunk, sőt, annak is a határán, egy családi házban. Ide érkezik Lib (Florence Pugh), az angol nővér, akit a falu elöljárói hívtak meg, hogy figyelje meg az O’Donnell család legifjabb tagját, a tizenéves Annát, aki állítása szerint immár négy hónapja egy falatot sem evett, mégis jó egészségben él.
A film gyakorlatilag erre az egy helyszínre, a házra és környékére korlátozódik, és alig néhány szereplővel dolgozik – az elhivatott, konok, de saját traumái által megbolygatott nővér mellett színre lép egy újságíró (Tom Burke), a családtagok, az elöljárók, akik vagy egy szentet látnak Annában, vagy a tudományos haladás eszközét, de a legkevésbé sem izgatja őket a lány sorsa. És persze maga Anna (Kíla Lord Cassidy) válik a kulcsfigurává, a rá vonatkozó kétségeinkkel.
Anna ugyanis váltig állítja, hogy ő valóban nem eszik semmit, csak a mennyei mannát, és minden szabadidejében Jézushoz imádkozik. Szülei szűkszavúak, a nővér mellé kirendelt apáca, aki szintén a család történetét hivatott ellenőrizni, nem is kommunikálhat vele. A lassú tempóban kibontakozó sztori sokáig egy feladvány, amit Libbel együtt próbálunk meg kinyomozni: mi a csuda lehet e mögött a csodának tekintett eset mögött? Természetfeletti magyarázat áll mögötte, vagy másféle, alattomosabb indok? Az sem világos, hogy milyen műfajú filmet látunk – az elektronikus zenéből érkező Matthew Herbert idegborzoló kísérete, illetve a lapos, jellegtelen Netflixes vizuális megoldások helyett sokkal inkább az A24-os horrorok atmoszférikus hangulatát idéző képi megvalósítás legalábbis pszichothrillert sejtet, de jó darabig nem voltam biztos benne, nem jelenik-e meg mindjárt valamiféle démoni entitás.
Hogy a film végül milyen utat választ, azt itt nem lőném le, bár aki olvasta az alapjául szolgáló regényt A szoba című könyv szerzőjétől, Emma Donoghue-tól, annak már lehet válasza. Lib mindenesetre nem csupán egyes emberek csökönyös világnézeteivel kénytelen szembeszegülni a megfigyelés ideje alatt váratlanul egyre rosszabb állapotba kerülő Annáért aggódva. Lelio, Donoghue és Alice Birch forgatókönyve tágabb kérdéseket feszeget, nem is csak a vallás vagy a hit természetéről, hanem arról is, miért van égető szükségünk az életünkben narratívákra, és ezek hogyan tudják szavatolni a túlélésünket vagy épp döntenek pusztulásba.
A film hamar aláhúzza, hogy érdemes lesz arra a kérdésre keresnünk a választ, hogy milyen történetekbe, narratívákba kapaszkodunk: szokatlan, posztmodern eszközzel élve már a legelső jelenet sem azon a hajón indul, amellyel Lib Írországba érkezik,
hanem egy modern filmstúdiós műteremben svenkel végig a kamera, mielőtt bekocsizna a hajó fedélközének díszletébe.
Mindeközben a narráció – először Florence Pugh, később egy másik karaktert játszó színésznő hangján – is felhívja a figyelmet, hogy fikciót nézünk. Ez a rendezői eszköz példázatos jelleget kölcsönöz a történetnek, viszont Lelio nem távolít el annyira a szereplőitől, hogy kívülről szemléljük őket és ne tudjunk szurkolni nekik, bevonódni a drámájukba.
Ehhez persze az is kell, hogy Pugh a tőle megszokott formáját hozza. Lib rokonítható ugyan a színésznő előző emlékezetes szerepeivel – van benne valami a Kisasszonyok konvenciókkal hadakozó Amyjének konok öntudatosságából, a zord tájak a Lady Macbethet, a rituális parák a Fehér éjszakákat juttathatják eszünkbe –, és talán nem annyira egyedi figura, de könnyű menni vele, főleg a film utolsó harmadában, amikor már nincsenek kérdőjeleink, csak sürgős, feszült teendők.
Cassidy szintén meggyőző, egyszerre ijesztő és esendő a sorvadó lányként, bár Anna és Lib nehezen szövődő barátsága nem kap olyan mélységet a párbeszédektől, mint amennyire a film ezt gondolja magáról. Mire eljutunk a kerettörténet lezárásáig, mire fény derül Anna valódi történetére, és becsukjuk ezt a példázatot, nem kell majd felmosni velünk a padlót, talán rémálmaink sem lesznek, de jólesően kellemetlen, nyomasztó érzéssel fogunk majd rágódni a mélyen beivódott – vallási, társadalmi, családi – történeteken, narratívákon.
A csoda a Netflixen látható.