2022. október 8. – 22:00
Az Esemény hazai szeptember végi mozis premierje egyszerre örömtelien és fájóan aktuális. Örömteli, mert a friss irodalmi Nobel-díjas Annie Ernaux önéletrajzi regényéből készült; és fájó, mert a nemrég módosított, némileg szigorított abortuszt érintő szabályozás fényében még inkább húsba vágó a főhősnő terhességmegszakító kálváriáját nézni. De a tavalyi velencei filmfesztiválon Arany Oroszlánnal díjazott mű ezek nélkül az aktualitások nélkül is erős filmélmény lenne.
Anne (Annamaria Vartolomei) húszéves, az egyetemi előkészítő padjait koptatja, okos és tehetséges. Tanárnak készül, tudja, mit akar, határozottan halad előre a kijelölt pályáján, közben persze néha elmegy bulizni a kolis barátnőivel, meg hazajár vidéki kisvendéglőt üzemeltető szüleihez. Ebbe a hétköznapi életbe üt be a mennykő, amikor Anne megtudja, hogy egy futó kalandja folytán teherbe esett. Az első perctől tudja, hogy nem akarja megtartani a gyereket, abortuszról azonban beszélni sem hajlandó senki körülötte, nem hogy bármilyen módon segíteni neki.
Elsőre talán nem is esik le, nekem legalábbis csak tíz perc után, Anne születési évszámának elhangzásakor lett világos, hogy a hatvanas évek elejének Franciaországában járunk – oké, hogy nincsenek mobiltelefonok, de a szereplők öltözködése és a helyszínek is inkább afféle kortalanságot jeleznek, mintsem egy határozott időpillanatot. Így viszont máris egyértelművé válik, miért ilyen tabusított téma az abortusz Anne környezetében: ebben a korban, aki abortuszt hajt végre, azt börtönbüntetéssel fenyegeti az állami szabályozás. Így aztán Anne tökéletesen magára marad a problémájával. Bárkinek próbálja felhozni a témát, egyből rávágják, hogy erről egy szót se, vagy még meg is fenyegetik, és még a viszonylag empatikus nőgyógyásztól is csak annyira telik, hogy szomorkásan közölje, most már ez van, el kell fogadni, nincs mit tenni.
Anne azonban nem törődik bele a nincs mit tennibe, és elszigetelten, de konokul keresi az abortusz lehetőségét. Vartolomei nagyszerű a főszerepben, összeszorított szájjal, egyszerre lángolóan hajthatatlan és elkeseredett tekintettel megy előre, kihívóan dacol azzal, ahogy ráomlik az élete. Audrey Diwan rendező-társíró közelről, szubjektív nézőpontból követi kézikamerájával, és még a képarányt is leszűkíti körülötte, hogy átadja a bezártság érzetét. Minden egyes párbeszéd, minden visszautasítás, lekezelő vagy elítélő megjegyzés egyre feszültebbé teszi a nézőt is, és
mire eljutunk a film sokkoló jeleneteiig, a házilag elvégezni próbált abortuszkísérletekig, már eleve kiidegelt minket, mennyire nincs hová fordulnia.
Diwan alapvetően nem alkalmaz egyedibb vagy virtuózabb megoldásokat, mint elődei ebben a témában, és/vagy szikár, de együttérző realista megközelítésében: adja magát az összevetés a román újhullámos 4 hónap, 3 hét, 2 nappal vagy az amerikai indie Soha, néha, mindiggel, de Sandrine Bonnaire szerepeltetése is főhajtás lehet Agnés Varda életműve és a Sem fedél, sem törvény öntörvényű főszereplője előtt. A feszültségkeltő, disszonáns zenéből lehetne néha talán kicsit kevesebb, de az eszközök működnek: ha nem is érezzük, hogy olyat látunk, amilyet még sosem, a céltudatos dramaturgia, a sallangmentes jellemábrázolás, a kíméletlen, de nem öncélúan provokatív kompozíciók mind a kívánt hatást erősítik meg.
Mert összességében az a cél, hogy a bőrünkön érezzük, milyen az a kiszolgáltatottság, amikor nem rendelkezhetünk a saját testünk, a saját életünk, a saját sorsunk felett; amikor a legjobb barátaink is elfordulnak tőlünk; amikor a hallgatás és az illegalitás fullasztó légkörében az életünket kell kockáztatni. Csak azért, hogy aztán úgy élhessünk az életünket, ahogy akarjuk.
Az utolsó pár jelenet után, amikor kijövünk az Eseményről, nehéz lesz nem arra gondolnunk, hogy bárcsak egyetlen jelenettel meg lehetett volna oldani a film alapkonfliktusát, bárcsak megkíméltek volna minket az előző másfél órától. Ez pedig most nem hiba, hanem érdem.
Az Esemény már látható a magyar mozikban.
