A Hatalom Gyűrűi elkezdte feltekerni a tempót, és ez nagyon jól áll neki

Pont egy hét telt el azóta, hogy elindult az Amazon példátlanul drága A Gyűrűk Ura-sorozata, A Hatalom Gyűrűi, annak ellenére pedig, hogy a premiert 25 millióan nézték meg (a Prime Videón, a nem hivatalos forrásokkal együtt alighanem sokkal többen), a megjelenés előtti kritikus hangok nem igazán csitultak. Többek közt az amúgy kiemelkedő nézőszámra is azonnal ráugrottak a fanyalgók, hogy jó, de majd nézzük meg a végén, a Rotten Tomatoeson a 84 százalékban pozitív kritikusok mellett 2,4-es nézői pontszámon áll. IMDb-n a 6,7-es értékelés nem tűnik rossznak, de nem kell sokat kutakodni az olyan bejegyzésekért, amelyek szerint a sorozat egy unciányi Tolkient sem tartalmaz és meggyalázza a legendás író munkásságát,

a dicsérő posztokon pedig általában háromszor-négyszer annyi a negatív visszajelzés, mint a pozitív.

A buliba a magukat különlegesnek gondoló redditezők kedvence, az örök ellentmondó, a már korábban is woke-vírusról beszélő Elon Musk is beszállt, ő azt írta, hogy „Tolkien forog a sírjában”. Aztán jött a sorozatról korábban is pozitívan nyilatkozó Neil Gaiman (az épp nemrég megfilmesített kultikus képregény, a Sandman, az Amerikai Istenek és egy rakás más könyv szerzője), és mikor erről kérdezték Twitteren, annyit válaszolt, hogy „Elon Musk nem jön hozzám tanácsot kérni, hogy hogy valljon kudarcot a Twitter megvásárlásában, és én se megyek hozzá ha film-, sorozat- vagy irodalomkritikát akarok hallani”. És akkor most térjünk is át a pénteken debütált harmadik rész boncolgatására, mert amúgy van miről beszélni.

Ahogy azt egy hete írtuk, az első két részben meglehetősen lassan csordogált a cselekmény, láthatóan inkább az alapokat fektette le a két showrunner a sztorihoz, ami persze nem is volt meglepő, elvégre elég sok mindent kellett bemutatni és elhelyezni, olyannyira, hogy az előzetesen leleplezett negyedik sztoriszálnak csak az előzményeire maradt idő. Ha ezt a cikket olvassa, akkor nyilván megnézte már az első két részt, de ha esetleg nem, akkor zárja be a cikket, és pótolja be őket, mert ezekből pár dolgot el kell spoilerezni, hogy érdemben írhassunk a harmadik részről. Ami főként a Valinorba elutazó, majd az utolsó pillanatban inkább az óceánátúszást választó Galadrielre, és a vele menet közben megismerkedő délvidéki fickóra, Halbrandra koncentrál, de két másik szálon is folytatódott a történet.

A második rész végén Halbrand felhúzta a víz alól a Galadrielt, és az is látszott még, hogy az összetákolt tutajon hánykolódó, eszméletlen párost valaki végül megmenti, de azt csak sejteni lehetett, hogy ki volt ez. Ha valaki a númenoriakat sejtette – ami elég kézenfekvő volt –, akkor igaza lett, valóban egy númenori hajó vette fel Galadrieléket, ez pedig túlzás nélkül a sorozat eddigi leggyönyörűbb jeleneteihez vezetett. A Númenorba való behajózás vizuálisan egyértelűen A Gyűrű Szövetségének ikonikus jelenetét idézte, amikor Frodóék elhajóznak Isildur és Anárion hatalmas szobrai mellett, csak még annál is sokkal látványosabb volt, a végén pedig nem a Nen Hithoel partján kötöttek ki, hanem az edánok ereje teljében lévő királyságában.

A Hatalom Gyűrűi eddig is akkor volt a leginkább meggyőző, amikor olyan ikonikus helyszíneket mutogattak benne, mint Lindon vagy Eregion, de Númenorból minden eddiginél többet láttunk – madártávlatból és testközelből is –, ettől pedig megint úgy éreztem magam, mint amikor tizenpár éve a Harc Középföldéért II nevű videójátékban építgettem hatalmas erődítményeket. Galadriel és Halbrand (Charlie Vickers) esetében sem volt feszültségektől mentes az, hogy itt kötöttek ki, ez azonban végül valamivel közelebb hozta őket egymáshoz, Halbrandnál pedig még erősebb lett az aragornos párhuzam, amit eddig csak a habitusa és a kinézete miatt éreztem. Azt nem tudom, hogy ez szándékos sugalmazás vagy csak én képzelődök, de akárhogy is, Halbrand ettől függetlenül is remek karakter, a harmadik rész alapján simán az egyik legizgalmasabb szereplő lehet a sorozatban. Az is kiderült, hogy Galadriellel együtt is jól működnek, ő pedig fontos, mindkettejüket érintő felfedezéseket tett most, szóval ez a szál nagyon ígéretesnek tűnik.

Númenorban egyébként más, nagyon fontos szereplőket is bemutatott, sőt, árnyalt a harmadik rész, közülük legalább kettő pedig a legtöbbek számára biztosan ismerős lesz majd, a későbbiek fényében rájuk biztosan érdemes lesz majd figyelni. Cserébe viszont ide is jutott egy hihetetlenül bugyuta jelenet, három rész után kicsit olyan, mintha a két showrunner parancsba adta volna a rendezőknek, hogy mindig legyen egy teljesen indokolatlanul lelassított szegmens, ahol az egyik szereplő karikatúrába hajló arcmimikával fejezi ki az érzelmeit. Númenor viszont ezzel együtt is annyira élettel teli, annyira hihető volt, még a korábban bemutatott Khazad-dûmhoz, vagy ismertebb nevén Móriához képest is, hogy ha innentől csak itt zajlana az egész sorozat, akkor sem tudnék haragudni. De hát nyilván nem fog, elvégre máshol is zajlottak az események.

A Délvidéken állomásozó erdőtünde, Arondir és az emberi füvesasszony Bronwyn bimbózó románcát orkok szakították félbe, miközben a nő fia egy titokzatos, törött karddal van elfoglalva, ami vért akart, Szauron jelét viselte és gonoszan suttogott. Utóbbiról egyelőre nem derült ki semmi, és a figyelmeztetését levágott orkfejjel alátámasztó Bronwyn sem jelent meg, a korábban elfogott Arondir viszont igen, és ahogy arra számítani lehetett, rögtön kemény helyzetben találta magát. Hogy pontosan mi történt, azt nem fogjuk lelőni, de Arondir kapott pár elég menő akciójelenetet, az eddig többnyire bujkáló orkok sokkal prominensebb szerepet játszottak, a legérdekesebb pedig az volt, hogy úgy sikerült több morális problémát is beleszőni ebbe a szálba, hogy azok egyáltalán nem voltak erőltetettek.

Ezen a ponton Galadriel mellett szerintem Arondir a leghitelesebb tünde, azért is, mert remekül kontrasztja a lindoni testvéreinek, ez pedig nem kis szó úgy, hogy a karaktert a sorozathoz találták ki.

Végezetül pedig a gyapjaslábú Nori Brandyfoot (akit nem fogok Nori Borlábnak hívni, sajnálom) és az általa megmentett titokzatos öregember sztorija is folytatódott, és bár ahhoz nem jutottunk közelebb, hogy ki lehet az üstökössel érkezett, láthatóan nagy hatalmú, de nagyon elveszett idegen, a gyapjaslábúakat is sikerült valamivel összetettebben bemutatni, mint eddig. A harmadik rész alapján nekem még mindig ez tűnik a leggyengébb láncszemnek a sorozatban, de bizonyos szokások bemutatása után most már egy kicsit kezdem elhinni, hogy nem csak azért kerültek be a sorozatba, mert a hobbitokat mindenki ismeri, hanem valami eredetit is fognak tudni nyújtani. Igazán izgalmas nyilván akkor lenne az egész, ha az alkotók elszakadnának a hobbitok fel sem fogják, de megint a világot alapjaiban átformáló eseményekben vesznek részt toposztól, de ez vegytiszta Tolkien (elég csak Zsákos Bilbóra, Trufára és Pippinre vagy Frodóra és Samura gondolni), szóval nehezen lehet belekötni. Még ha kicsit erőltetett is a Másodkori hobbitok koncepciója.

A most debütált rész érzésre egyértelmű előrelépés volt az előző kettőhöz képest, a fent emlegetett jeleneten túl csak azt lehet igazán felróni neki, hogy míg eddig nagyjából mindenhol tökéletesen eltalálták a CGI-t, nemcsak technikai szempontból, hanem stílusát tekintve is, addig itt az egyik, korábban már a filmekben is látott lény kicsit hülyén nézett ki. Persze több mint valószínű, hogy később fogunk még pár ilyet látni, és azok lehet, hogy jobban fognak kinézni, úgyhogy ezen a ponton még nem kell leírni ezeket sem. Azt nem mondanám, hogy az összes fenntartásom elillant, de három rész után ott tartok, hogy lelkesen várom a negyediket, miután pedig most már tényleg minden szálon beindult a történet, jövő héten valószínűleg még nagyobb izgalmakra lehet majd számítani – ami a gigantikus cliffhangerből is jól látszott.