2022. augusztus 13. – 23:30
frissítve
A Sandman hatodik epizódja egészen eseménytelen egy természetfölötti elemekre épített sorozathoz képest. A szereplők leginkább csak beszélgetnek benne, 45 percen keresztül. Néha banalitásokról, néha a halálról (sőt, Halállal), néha a világ elmúlásáról. Nincs benne ölés, szex, véres kardok vagy ijesztgetés hirtelen képvágással, mégis végig feszült és érdekes, és menthetetlenül beránt egy kivételes író fantáziavilágába. Ezekre a beszélgetésekre vártam közel húsz (én csak húsz) éve, illetve ettől rettegtem, mert lehetetlennek tűnt visszaadni képernyőn azt, ami papíron működött.
A teljes Sandman-sorozatot még első közös karácsonyunkra kaptam a feleségemtől. Úgy emlékszem, a tíz kötet egy hónapig sem tartott ki, aztán elkezdtem lassabban újraolvasni az egészet, jobban figyelve a rejtett utalásokra és egyéb finomságokra. Szóval mondhatni, hogy rajongó vagyok, mégpedig olyan rajongó, akit nem lehet akármivel lekenyerezni, ha adaptációról van szó. (A Gaiman leghíresebb regényéből készült Amerikai isteneket például őszintén utálom, szerintem egy giccses szutyok lett.)
Már azt is nehéz elmagyarázni, miről szól a Sandman (ami a magyar fordításban még megkapta „Az álmok fejedelme” alcímet), mert annyi mindenről szól, és annyiféleképpen. Gaiman 1989 és 1996 között írta meg a központi történetívet (később persze született még jó pár spinoff hozzá), abban az időben, amikor a képregény kezdett „felnőni”. Akkortájt sorra jelentek meg az izgalmas, nem feltétlenül gyerekeknek szóló, műfaji kereteket feszegető kiadványok, az addig a szuperhőseiről ismert DC elindította a Vertigo márkanevet, és feltörtek a független kiadók. A képregények talán legkreatívabb időszaka volt ez, amihez Gaiman is hozzátette a magáét: a Sandmanben megteremtett egy saját mitológiát, ami annyi mindenre hasonlít, mégis egyedi.
Gaiman nagy trükkje, hogy az unásig ismert történeteket eredeti módon értelmezi újra. A Sandmanben megfér egymás mellett Lucifer, Titánia, Kalliopé, Loki (upsz, spoiler) és gyakorlatilag az emberiség bármelyik meséjének bármelyik szereplője. A panteon csúcsán viszont Gaiman saját teremtményei tanyáznak, a Végtelenek, akik az angol eredetiben mind D-betűs nevet kaptak (ma már modorosnak hathat, de a kilencvenes években nagyon menő volt, ha valaki fejből fel tudta sorolni Dream, Death, Desire, Destiny, Despair, Destruction és Delirium – született Delight – nevét). A Végtelenek nagyjából úgy működnek, mint bármelyik mitológia istenei: folyton a halandókat csesztetik, őket használják fel egymás elleni játszmáikban, miközben ők maguk is esendők, mint az emberek. A Sandman főszereplője, Álom (Dream), más nevén Morpheus a szunnyadó képzelet uraként különösen sokszínű alak, aki tud félelmetes, kegyetlen hatalom lenni, de szánnivaló érzelmi sérült is, akivel nem lehet nem empatizálni. Ráadásul mindez nem egy lineáris sztoriban derül ki, hanem térben és időben ugráló történetekből, antológiaszerűen bontakozik ki. Hát hogyan lehetne visszaadni egy ilyen koktélt mozgóképen?
Sokáig Gaiman is azt gondolta, hogy sehogy. Már a kilencvenes években felmerült egy filmadaptáció lehetősége (a Ponyvaregény sztoriját részben megalkotó Roger Avary rendezte volna), aztán a producerrel való kreatív nézeteltérések miatt ez befuccsolt. Akárcsak William Farmer 1998-as forgatókönyve, amit Gaiman hevesen gyalázott (Álom gonosz karakter lett volna benne). Az első reménysugár David S. Goyerrel jelent meg, akinek a Sötét Lovag-trilógia cselekményét – és így egy épkézláb filmes Batman-sztorivonalat – köszönhetünk. Goyer 2013-ban dobta be a jogtulajdonos Warnernek egy Sandman-film ötletét, Joseph Gordon-Levitt lett volna benne Álom, de végül ez is megfeneklett még a tervezési szakaszban. Addigra megérkezett a streamingforradalom, és a Sandman nagy ívű történetét egyre inkább tévésorozatban képzelték el. De ezután is kellett pár zsákutca és kunkor ahhoz, hogy összeálljon a nyerő kombináció: 2019-ben a Netflix leboltolt a Warnerrel egy tízrészes sorozatot, ami Goyer és egy Sandman-rajongó író-producer, Allan Heinberg irányításával készült el. És persze Neil Gaimannel, akinek minden fontosabb kreatív döntésnél kikérték a véleményét – és olykor megkapták a vétóját.
A múlt pénteken debütált eredmény egy minden szempontból modernizált Sandman lett, ami már az első előzetesével felzúdulást keltett: bizonyos karakterek változásait látva népszerű fórumtéma lett, hogy a woke-vírus megfertőzte a Sandmant. És hát muszáj kicsit erről beszélni, amikor kritikát írok a sorozatról, miközben nagyon nehéz erről beszélni, mert a woke-antiwoke kérdésben valahogy nem lehet középen lenni, pedig én most oda húzódnék. Szóval a Sandman-sorozatban elég sok karakter neme és/vagy bőrszíne változott meg a képregényhez képest. Ideológiailag semmi bajom ezzel – magam is azokat az értékeket vallom, amik mentén például maga Gaiman magyarázza a változásokat –, viszont ennek a kreatív iránynak egyenes következménye, hogy megnehezíti az immerziót, a bevonódást a Sandman világába.
A képregény olyan műfaj, hogy jóval kevesebbet hagy a képzeletre, mint egy könyv. Ha mondjuk a Sandman nyolcadik füzetében Neil Gaiman szkriptje alapján Mike Dringenberg egy parki jelenetben fehér bőrű, gót nőként rajzolja meg nekem Halált (és ehhez az alap Halál-képhez aztán a képregény mindvégig visszatér), akkor kicsit kizökkenek a műélvezetből, ha egyszer csak a sorozatban ugyanabban a parki jelenetben fekete színésznő alakítja a karaktert. A Sandmanben rengeteg ilyen változás van, kulcsszereplőktől egészen jelentéktelen mellékalakokig – megannyi apró kizökkenés annak, aki jól ismeri a képregényeket. Őszintén megmondom, nekem kellett két rész, amíg ezt megszoktam. Bizonyára vannak olyanok, akiknek ez azonnal megy (akik nem olvasták a képregényeket, azokat meg egyáltalán nem is érinti), de olyanok is, akik esetleg emiatt adják fel a sorozatnézést, és ezt kicsit meg lehet érteni. A Sandman egyszerűen annyira jó, hogy nem megy mindenkinek kapásból átállni egy látszólag másfajta Sandmanre.
Igen, csak „látszólag”, mert mint azt Gaiman is lenyilatkozta, valójában a Sandman mindig is woke volt: a Végtelenek többféle alakban felbukkannak a képregényben, Álom az egyik történetben konkrétan egy macska, Vágy eleve meghatározatlan nemű entitás, és nem sűrűn, de Lucifer is megjelenik nőként. Innen nézve a Sandman modernizálásának szinte törvényszerű következménye néhány megváltozott nem és bőrszín. Ha a bevonódási akadálytól eltekintünk, nem sokkal jelent ez többet annál, mint hogy a sorozatban teljes természetességgel mobiloznak a szereplők (az eredeti képregény születésekor még nem voltak elterjedtek a mobiltelefonok). Gaiman zsenije így is átjön, mert nem a karakterek kinézetén múlik a dolog, hanem azon, hogy a forgatókönyv mit kezd velük.
A tíz epizód az eredeti tíz kötetből rögtön kettőt is feldolgoz (Prelűdök és noktürnök, A babaház), amitől elég feszes lesz a narratíva, viszont kevesebb lehetőség nyílik elmagyarázni a nyersanyagot nem ismerő nézőnek, hogy mi is az a Sandman. A sorozat érezhetően sokkal többet nyújt a képregény rajongóinak, ami nem hiba, persze, de érdemes vele tisztában lenni. A sztoriszálak ettől még érthetők. Az első öt epizód a Sandman-képregények nyitányát dolgozza fel: egy félresikerült szertartás eredményeként Álom egy évszázadra egy mágus foglya lesz, és amikor kiszabadul, birodalmát lerongyolva találja, ráadásul a hatalmát rejtő három tárgyat is vissza kell szereznie. Aztán jön az átvezető hatodik rész (szerintem a csúcspont), az utolsó négy epizód pedig rögtön behoz egy mindenki számára halálos veszélyt, és a helyzet megoldása a világ legfurcsább konferenciáján kulminálódik.
Gaiman és a többi alkotó nagyon ügyesen szőtték újra a két kötet történetét. Kitaláltak új sztoriszálakat, amik erősítik a Sandman-univerzum koherenciáját (a még hangját kereső első kötetre ez rá is fért), és függetlenítették a Sandman világát a DC univerzumtól. Ez utóbbi kreatív és jogi szempontból is szuper fejlemény, Batman és a többi jelmezes DC-hős legfeljebb pár easter egget kap, a sztorihoz semmi közük, szabadon szárnyalhat a képzelet. Ennek egyetlen komoly áldozata van: John Constantine karaktere, mert a folyton bagózó, ballonkabátos okkultista személyiségéből szinte semmi nem maradt. Joanna lett belőle, aki a biztonság kedvéért még biszexuális is, de nem ez a gond vele, hanem a megformálója, Jenna Coleman, aki a sorozat egyetlen kiugróan rossz színészi teljesítményét hozza. John Constantine-t egy démon sem tudta legyőzni, végül a casting végzett vele.
Ezt leszámítva egyébként a színészválasztás többnyire telitalálat. Tom Sturridge tökéletes Álom szerepére, nagyon jól áll neki a gyarló isten gúnyája, álmatag (!) hangja pedig illik egy Végtelenhez. Arról nem is beszélve, hogy kifogástalanul hozza a képregény Morpheusának gyakori arckifejezését, azaz remekül tud úgy nézni, mint egy másnapos Cure-rajongó, aki éppen százlábút talált a reggeli müzlijében. De legalább ennyire jó és szerethető Gwendoline Christie Luciferje, Kirby Howell-Baptiste Halálja vagy éppen David Thewlis visszafogott játéka egy őrült szerepében. És a hab tetején a meggy az eddig többnyire pozitív figurákat játszó Boyd Holbrook, aki hátborzongató jelenléttel alakítja a Corinthian nevű rémálmot.
Aztán a megfilmesíthetetlenség csak előjön a sorozat vége felé, mert a jó színészgárda ellenére a Sandman leül a befejezésre. Az első kötet feldolgozása parádés, de A babaházé már ellaposodik, elmászik a fókusz (az említett konferencia szerintem több figyelmet és feszültséget érdemelt volna), és felbukkannak a töltelékjelenetek. Az sem segít, hogy Kyo Ra játssza a sztori motorját jelentő karaktert (Coleman mellett ő a másik rossz színészválasztás), és valahogy a második etapra a béna CGI-trükkök száma is megszaporodik. De mégis, egy-egy jól eltalált dialógusnak, szép mondatnak vagy gesztusnak, vagy a mindvégig ötletes fényképezésnek köszönhetően működik a sorozat, és a végére érve máris nézném tovább Álom kalandjait. Én legalábbis így jártam, és Sandman-rajongóként nagyobb dicséretet nem tudok írni.
A Sandman nekem az év meglepetéssorozata lett. Nem az a meglepő benne, hogy jó a sztorija és a karakterei, hanem az, hogy egyáltalán sikerült valamennyire reprodukálni képernyőn egy nem lineárisan mesélt, a klasszikus műveltségre és a popkultúrára egyaránt sűrűn utaló, nagyon összetett képregényt. Tökéletlenségeivel együtt is szerethető, Gaiman kreatív felügyelete pedig feltétlenül érezhető – nemcsak a feldolgozás merészebb húzásaiban, hanem abban is, hogy a lehetőségekhez képest mennyire hű tudott maradni a több mint 30 évvel ezelőtt írtakhoz. Remélem, lesz még pár hasonló évad, mielőtt felébredek belőle.
