Az új Gyűrűk Ura-sorozat lenyűgöző, de egyelőre hiányzik belőle a lélek

2022. szeptember 02. – 19:50

frissítve

Az új Gyűrűk Ura-sorozat lenyűgöző, de egyelőre hiányzik belőle a lélek
Fotó: Amazon Fotó: Amazon

Másolás

Vágólapra másolva

„Miután kiderült, hogy az Amazon sorozatot csinál A Gyűrűk Urából, a fiam odajött hozzám, a szemembe nézett, és nagyon őszintén annyit kért: »Apa, légyszi, ne baszd el«” – mondta Jeff Bezos Amazon-alapító A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűinek angliai premierjén kedd este, de az biztos, hogy a milliárdosnak – pontosabban a sorozat alkotóinak, akik Bezos elmondása szerint általában nagyon helyesen ignorálták a meglátásait – nem volt könnyű dolguk. J. R. R. Tolkien műveinek a mai napig óriási kultuszuk van, a keményvonalas rajongók a szokásosnál is kritikusabban viszonyulnak mindenhez, ami nem egyenesen tőle származik,

a legutóbbi mozgóképes adaptáció pedig a Peter Jackson-féle trilógia volt, amelynek a részeit minden idők legjobb filmjei között tartják számon, és még a legnagyobb fanatikusok szívében is különleges helyet foglalnak el.

Így aztán nem volt meglepő, hogy az elképesztően drága A Hatalom Gyűrűi már a kezdetektől fogva kiemelt figyelmet élvezett, miután pedig idén elkezdtek érkezni az előzetesek is hozzá, egyre komolyabb össztűz alá került a sorozat a mainstreamben is. Sokan kifogásolták például a színes bőrű karaktereket és/vagy a nők látványosabb szerepeltetését (amiről a premier előtt itt írtunk bővebben), de a szereposztástól a jelmezeken és a díszleteken át a párbeszédekig tényleg mindent kritizáltak már a megjelenés előtt. Amikor pedig befutottak az első (döntően pozitív) kritikák, előkerültek a hát persze, mindet lefizették szólamok is. Péntektől viszont végre mindenki megnézheti magának a sorozatot, ami az eddig kiadott első két rész alapján hihetetlenül látványos, nézni is jó, de egyelőre kicsit hiányzik belőle a lélek.

Vissza a Másodkorba

Mielőtt bármit írnék a sorozatról, muszáj leszögeznem, hogy ugyan nagy rajongója vagyok a Tolkien által alkotott világnak, többször is olvastam A Gyűrűk Ura-trilógiát és a Hobbitot, egyszer pedig a Szilmarilokon is végigrágtam magam, a tudásom azért elég felszínes. Így aztán nem is igazán tudok azon elmélkedni, hogy a sorozat mennyire hű a Tolkien által leírtakhoz (ha valaki ilyesmire vágyik, az hallgassa majd Füzessy Tamás Tolkien-kutató kéthetente érkező elemzéseit a sorozatról), azon viszont igen, hogy egy átlagos vagy annál kicsivel avatottabb rajongónak – ami valószínűleg a potenciális nézők túlnyomó részét lefedi –, mit tud nyújtani A Hatalom Gyűrűi.

Ahogy azt előzetesen is tudni lehetett, az Amazon gigasorozata több ezer évvel A Gyűrűk Ura történései előtt, a Másodkorban játszódik, amelyről a legtöbb embernek alighanem az ugorhat be, amikor Elrond A Gyűrű Szövetségében felidézi Gandalfnak, hogy ott volt háromezer éve, amikor a Szauront legyőző Isildur nem pusztította el az Egy Gyűrűt. Ez viszont már tényleg a legvége volt ennek az időszaknak, előtte jó sok minden történt még – ekkor kapott ismét erőre Szauron, ekkor emelkedett fel (és bukott el) Númenor, és természetesen ekkor kovácsolták a sorozat címét adó gyűrűket is. Tolkien sosem írt túl részletesen a Másodkorról, a sorozatot készítő Patrick McKay–John D. Payne páros viszont még ennél is kevesebb anyagból dolgozhatott, ugyanis

a sorozathoz kizárólag A Gyűrűk Urát, A hobbitot, illetve azok függelékeit használhatták, a Másodkorról szóló konkrét történeteket tartalmazó Szilmarilokat és a Befejezetlen regék Númenorról és Középföldérőlt nem.

Ez elsőre ijesztően hangzik, valójában viszont egy remek lehetőség volt az alkotók előtt, mert így Tolkient alapul véve, de lényegében saját kútfőből próbálhattak meg befoltozni olyan lyukakat, amelyeket a szerző üresen hagyott. Persze ahogy a tavalyi Alapítvány-sorozat esetében, úgy itt is muszáj volt valahogy tömöríteni az alapjáraton több mint háromezer évig tartó Másodkor eseményeit, de az első két rész alapján úgy tűnik, hogy ez itt valamivel jobban is sikerült, mint Asimov klasszikusánál. Az időben nehezen elhelyezhető sorozat egy Első korra utaló visszaemlékezéssel indít, ami egyben a fő cselekményszál alapjául is szolgál: miután Morgoth elpusztította Valinor Két Fáját, a tündék elmentek Középföldére harcolni ellene, a katasztrófába torkolló háború után pedig a testvérét, Finrodot elveszítő Galadriel (Morfydd Clark) megesküdött, hogy folytatja fivére harcát Szauron ellen.

Az amazonszerep még A Gyűrűk Ura-filmekhez képest is elég nagy váltás Galadrielnek, pláne úgy, hogy ekkoriban papíron már rég Celeborn házastársa volt, akiről még említés szintjén sem esett szó, de az első két rész alapján igazából én simán elhittem, hogy Lothlórien nagy hatalmú, titokzatos úrnője pár ezer évvel korábban még sokkal forrófejűbb volt. Szauron levadászása ráadásul legalább olyan egyértelmű cél, mint Frodóé volt, és azt is érdekes lesz majd végigkövetni, hogy milyen szerepe lesz Galadrielnek a már ismert végkifejlet elérésében. A többi sztoriszál ennyire egyelőre nem egyértelmű, de az például már most látszik, hogy a protohobbitoknak is tekinthető gyapjaslábúaknak (harfootok) legalább egyike jó hobbithoz méltóan olyan eseményekben lesz kulcsszereplő, amelyeknek a jelentőségéről fogalma sincs.

Fotó: Amazon
Fotó: Amazon

Az emberek lakta Délvidékre és az ott állomásozó erdőtündékre több okból is érdemes lesz majd figyelni, és a Galadriel melletti másik nagy visszatérő, Elrond (Robert Aramayo) is elég hamar a dolgok sűrűjébe került, de hogy ezek hova fognak kifutni, azt egyelőre nehéz megmondani. Elrond és Galadriel mellett egyébként a kor más kulcsszereplői is feltűntek már az első két részben is, akiket eddig képernyőn csak rövid időre vagy egyáltalán nem lehetett látni, szóval ikonikus nevekkel dobálózásból nincs hiány A Hatalom Gyűrűiben, még a szilmarilokat kovácsoló Fëanor kalapácsát is látjuk. Az mondjuk más kérdés, hogy ennek pontosan mi értelme: az egyszeri nézőnek ezek a nevek aligha mondanak bármit, a keményvonalas rajongóknak viszont néha égnek állhat a hajuk attól, hogy miért olyanok, amilyenek. Hogy mást ne mondjunk, a törpökkel Elrond megy bizniszelni, akinek a sorozat előtt szinte semmi köze nem volt hozzájuk, miközben ott egy másik tünde, akiről maga Tolkien írta azt, hogy jó viszonyt ápol ugyanezekkel a törpökkel.

Ígéretes, de vannak vele problémák

Persze ebbe felesleges belemenni, mert a legtöbb nézőt nem fogja zavarni a dolog, annak függvényében pedig, hogy merre halad tovább a történet, akár még logikus is lehet a változtatás, ez pedig az összes többi hasonló húzásra is igaz. A sorozathoz megalkotott (vagy legalábbis megváltoztatott) karakterek többsége nekem nem érződött túlságosan idegennek, azért pedig tényleg kár lenne temetni a sorozatot, mert szabadon értelmezte a Tolkien által leírtakat, vagy úgy költött hozzá, hogy az nem teljesen konzisztens a könyvekkel. Többek közt azért is, mert annak idején Peter Jackson is rengeteget változtatott az ennél jóval kötöttebb alapanyagon, és bár a közvélekedés szerint többnyire így is hű maradt Tolkienhez, nem kell sokat keresgélni, hogy utálkozó rajongókat találjunk, akik a mai napig gyűlölik a filmjeit.

Fotó: Amazon
Fotó: Amazon

Az adaptációk már csak ilyenek, egy olyan helyzetben pedig, amikor egy, még a szerző által is kevéssé részletezett időszakot kell bemutatni, akkor pláne nem érdemes a változtatásokon siránkozni, ha a végeredmény amúgy jó. Ez utóbbi viszont nagyon fontos ha, a Hatalom Gyűrűi pedig két rész után nem győzött meg maradéktalanul arról, hogy ez a helyzet.

A sorozat helyenként fantasztikusan idézi meg Tolkien világát vagy legalábbis a filmtrilógiát, főleg a látvánnyal, amire tényleg egy rossz szava nem lehet senkinek. Akár a törpök ezen a ponton még nagyon is élénk tárnáiról, akár a tündék mesés városairól, akár a Valinorba átkelő tündék láthatóan transzcendens élményeiről van szó, mindig talál valamit az ember, amin ámuldozhat. Ráadásul annak ellenére, hogy a hátterek túlnyomó része tutira CGI, nekem néha kicsit túlságosan valódinak tűnt az egész, mintha egy természetfilmet néztem volna, szóval itt tényleg látszik az óriási költségvetés.

A sorozat zenéje is kifejezetten jól sikerült, pedig a többek közt a God of War-videójáték rebootjának zenéjét is szerző Bear McCrearynek az ezúttal csak a főcímdalt bevállaló Howard Shore nyomdokain járva kellett alkotnia. Azt a szintet egyébként nem is sikerült megközelítenie, és valószínűleg nem is fogom csak úgy hallgatni A Hatalom Gyűrűinek a zenéjét, de sorozatnézés közben azért párszor kirázott tőle a hideg – és ez valószínűleg mindenkivel így lesz, aki szerette a trilógiát.

Máshol viszont már nem ennyire pozitív a helyzet. A megjelenés előtt például sokan kifogásolták, hogy a tündék nem tűnnek tündéknek, amiről lehet vitatkozni, de az biztos, hogy ránézésre közelebb állnak az emberekhez, mint korábban bármikor. Az első két rész alapján ez tudatos döntés, egyértelmű, hogy komplexebben akarják bemutatni a két nép viszonyát, ebben pedig fontos szerepe van annak, hogy külsőre hasonlóak. Ez viszont azzal együtt, hogy a tündéknél itt nincs meg A Gyűrűk Ura-filmek álomszerű, természetfeletti látványvilága sem, kicsit túl hétköznapivá teszi őket, ami nem feltétlenül baj, de nekem kicsit kiábrándító volt.

Ezen az sem segít, hogy a tündék ruhái és páncéljai tényleg kicsit gagyin néznek ki, és igazából az egész megjelenésük furcsa – Galadrielről elhiszem, hogy tünde, Elrondról már nem annyira, és nálam egy csomó más tünde is ugyanebben a cipőben jár. A színészek közül eddig egyértelműen Clark viszi a prímet, még ha volt is pár furcsább megmozdulása, de két viszonylag lassú, alapozó részből azért messzemenő következtetéseket nem érdemes levonni. Az sem zavart, hogy hirtelen minden népben megjelentek a színes bőrű karakterek, egyrészt mert itt nem a mitológiában ismert szereplőket változtattak meg bármiféle ok nélkül – mint például a fentebb már emlegetett Alapítványban –, másrészt pedig mert az égvilágon semmit nem befolyásolt a bőrszínük. Pláne nem a színészi játékukat.

Ami viszont kivétel nélkül minden szereplőre hatással volt, az a helyenként bugyuta forgatókönyv, ami olyan jelenetekbe helyezte őket, és olyan dialógusokat adott a szájukba, amik minimum megkérdőjelezhetőek voltak.

Az utolsó előzetesben már lelőtték, úgyhogy nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy egy ponton egy üstökös száll az égen, amit nem elég, hogy majdnem az összes fontos szereplő aggodalmaskodva néz, hanem még a fejükkel követik is a röptét, ami hihetetlenül ostobán néz ki. És ezzel párhuzamosan át kellene éreznünk Galadriel önmagával való viaskodását is, ami végül egy hasonlóan értelmetlen jelenetben csúcsosodik ki. A párbeszédeknél is megvan ugyanez, az első rész végén van egy beszélgetés két tünde között, ahol egyikük üveges szemmel bámul maga elé, és olyan monoton hangszínnel puffogtat Tolkien szövegeihez képest béna közhelyeket, mintha egy egyetemi professzor már rohadtul unná a saját előadását.

Fotó: Amazon
Fotó: Amazon

Mindezek ellenére A Hatalom Gyűrűi két rész után szerintem egy ígéretes sorozat, sőt, nekem már most sokkal jobban tetszik, mint az ugyancsak Peter Jackson nevével fémjelzett A hobbit-trilógia. Igen, az alkotók elég szabadon használták fel az alapanyagokat, ami sok esetben tényleg szembetűnő eltérésekhez vezetett, de az Amazon öt évadra tervez (már ha az első nem lesz óriási kudarc), szóval ha valakit ez zavar, az nyugodjon meg, biztos lesz még idő kibontani az olyan dolgokat, mint például Celeborn hiánya.

A sorozatnak láthatóan megvannak a maga problémái, amiktől rosszabb pillanataiban olyan, mintha nem is lenne köze Tolkien munkásságához, de az alapokat lefektette ahhoz, hogy a hátralévő hat részben olyasmivé váljon, ami talán a szőrösszívű rajongókat is meg tudja hódítani. Ha pedig ez nem is jön össze neki, még mindig lehet a mostani generáció Peter Jackson-trilógiája, ami miatt nemcsak Középföldét, hanem Tolkien könyveit is megismerhetik. Ennek pedig tényleg csak örülni lehet.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!