Egész jó sorozatnak tűnik az Alapítvány, csak nem kéne Alapítványnak nevezni

2021. szeptember 25. – 06:58

Egész jó sorozatnak tűnik az Alapítvány, csak nem kéne Alapítványnak nevezni
Fotó: Apple TV+

Másolás

Vágólapra másolva

Az Alapítvány-sorozat mai napig az egyik legfontosabb regényciklus a sci-fi műfajában, Frank Herbert Dűnéjéhez mérhető, és okkal számít még mindig kötelező olvasmánynak. Hari Seldon nagy tervének korokon átívelő realizálódása, illetve a háttérben megbúvó dilemmák teljesen be tudják szippantani az olvasót, de persze emellett az is érthető, hogy sokan száraznak tartják Isaac Asimov klasszikusát, mert mikrosztorik helyett inkább azon elmélkedik, hogy mire van szükség a civilizáció működéséhez, és hogy az emberek viselkedése hogyan befolyásolja a civilizált társadalmakat.

Én a magam részéről rettenetesen élveztem az Alapítvány-trilógiát, de voltak kétségeim afelől, hogy az utóbbi időszakban kifejezetten erős felhozatallal támadó Apple TV+-on debütáló sorozatot is szeretni fogom.

Az Alapítvány tele van izgalmas történetekkel, de a több száz évet felölelő sztoriban a karakterek csak a cselekményt előremozdító fogaskerekek, ami egy sorozatban egyszerűen nem működik. Az augusztusi előzetes, illetve az abban mutatott robbanások és akciójelenetek alapján úgy tűnt, hogy ezt a problémát úgy oldják majd meg, hogy a lehető leglazábban kezelik az Alapítvány kereteit. Az első két rész alapján egyelőre úgy néz ki, hogy ez tényleg így is lett.

Az alapfelállás a sorozatban is pontosan ugyanaz, mint Asimov könyveiben. A tizenkétezer éve fennálló Galaktikus Birodalom ránézésre virágzik, a matematikus Hari Seldon azonban rámutat arra, hogy a felszín alatt már elkezdődött a rothadás, a birodalomnak csak évszázadai vannak hátra. Seldon minderre az embertömegek viselkedését kutató tudomány, a pszichohistória segítségével jön rá, és ennek segítségével kínál megoldást is a helyzetre a Seldon-terv képében. Ha a birodalom hagyja őt és csapatát nyugodtan dolgozni az emberiség összes tudását egybegyűjtő Galaktikus Enciklopédián, az elkerülhetetlen összeomlás utáni sötét kort harmincezer évről mindössze ezerre lehet csökkenteni.

A projekten dolgozó csapat nem más, mint az Első Alapítvány, amelynek sorsát aztán az egész regényciklus végigköveti. Papíron ez kiválóan működik, egy sorozatban azonban hihetetlenül nehéz hűnek maradni az alapanyaghoz. Már a trilógia első része is öt, egymástól teljesen elkülönülő részre van bontva, amelyek több mint 150 évet ölelnek fel. Az elmúlt évek egyik legnépszerűbb sci-fi sorozata, A Térség esetében is kérdéses, hogy hogy fogják áthidalni az alapul szolgáló könyvsorozat hetedik részének, a Perszepolisz felemelkedésének harminc éves ugrását – már ha egyáltalán valaha folytatódik majd a sorozat, mert erről egyelőre csak pletykák vannak.

Az Alapítványnál viszont nem egy, hanem több ilyen ugrást kellene menedzselni úgy, hogy közben teljesen kicserélődnek a szereplők, akiknek bemutatására a könyv általában nem is pazarol túl sok energiát.

Ezt az első két rész alapján nem is vállalta be a sorozat showrunnere, David S. Goyer (aki többek közt a Nolan-féle Batman-filmek sztorijáért is felelős), inkább megpróbálta megtölteni azokat a réseket, amelyeket Asimov üresen hagyott. Ennek legfontosabb eleme az, hogy a sorozat látványosan megpróbál háttérsztorit kanyarítani a főbb szereplők mögé. Hari Seldon (Jared Harris) kicsit emberibb mint a könyvben, a matematikus csapatához az Alapítvány elején csatlakozó Gaal Dornick (Lou Llobell) pedig a sorozatban fehér férfi helyett fekete nő – csakúgy mint az Alapítvány rögtön az első részben bemutatkozó legendás polgármestere, Salvor Hardin –, akinek otthonán, a Synnax bolygón a sorozat szerint a matematikát eretnekségnek tartja a mélyen vallásos lakosság.

A könyvben nem sok vizet zavaró Cleon császár is hasonlóan nagy változáson ment át – ő a sorozatban konkrétan nem is egy ember, hanem ugyanannak az uralkodónak egy fiatal, egy középkorú és egy idős klónja, akik a végtelenségig uralkodnak ebben a felállásban. Ez a változtatás elsőre értelmetlennek tűnik, de az elkerülhetetlen időugrások miatt arra tökéletes megoldás lehet, hogy legalább egy karakter állandó legyen. Ráadásul pont az, akit láthatóan a Seldon-terv főellenségeként akarnak pozicionálni. A középső, Nap testvér (Brother Day) névre hallgató klónt alakító Lee Pace ráadásul egészen szenzációs a pragmatikus, kegyetlen császár szerepében, már csak miatta érdemes belenézni a sorozatba.

Fotó: Apple TV+
Fotó: Apple TV+

Az élettel megtöltött karakterek mellett olyanok is feltűnnek a színen, akik az eredeti trilógiában nem, csak az előzménykönyvekben szerepeltek: Seldon fogadott fia, Raych (Alfred Enoch) és az először a Robot-sorozatban feltűnő robot, R. Daneel Olivaw egyik alteregója, Eto Demerzel (Laura Birn) is szerepet kaptak a sorozatban, méghozzá az első két epizód alapján nem is kicsit. Az ő szerepeltetésüknek ránézésre nem sok értelme van, elvégre csak az Alapítvány-trilógiában is bőven elegendő karakter lenne ahhoz, hogy ne kelljen újakat behozni, de itt jön be a képbe Goyerék másik nagy varázslata, a végtelen időhúzás.

Az Alapítvány részei egyórásak, amivel alapvetően nem lenne baj, pont azért csináltak sorozatot belőle, mert egy filmben egyszerűen lehetetlen lenne kibontani Asimov klasszikusát. A gond csak az, hogy az eddigi két rész sem tett semmit ezért, inkább egyelőre sehova sem tartó, feleslegesnek tűnő új szálakkal töltötte ki az időt. Az első rész a trilógia első kötetének 43 oldalát öleli fel, aztán a második ugyanitt toporog tovább, és közben belekap egy rakás olyan, tisztán a sorozat írói által kitalált történetszálba, amiknek egyelőre nincs semmi értelme. Röviden összefoglalva az már most felsejlik, hogy az alkotók elengedték a könyvhűséget,

ebben az esetben viszont felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is hívják Alapítványnak ezt a sorozatot, ha az alapkoncepciótól és az azonos nevű szereplőktől eltekintve semmiben nem akarja követni az inspirációjául szolgáló művet.

Ugyanezt el lehet mondani a látványvilágról is, annak ellenére, hogy tényleg lenyűgözően néz ki a sorozat. Dornick utazása a Trantorra valóságos látványorgia a térugrástól egészen odáig, amikor vele együtt pillantjuk meg a bolygót. A császári palota és a bolygó látképe is gyönyörű, mindenből süt, hogy az Apple rengeteg pénzt költött arra, hogy az Alapítvány a lehető leglátványosabb lehessen. Ebben viszont semmi olyan nincs, ami megkülönböztetné bármelyik másik nagy költségvetésű sci-fitől, így végül kicsit felszínesnek, öncélúnak érződik az egész.

Fotó: Apple TV+
Fotó: Apple TV+

Az első két rész után az Alapítvány egyáltalán nem tűnik rossz sorozatnak, pláne, ha valaki úgy kezd neki, hogy nem ismeri Asimov könyveit – bár a cselekmény kínzó, ok nélküli lassúsága talán még így is feltűnő lehet. Ha viszont ismeri az eredetit, akkor valószínűleg nem lesz vele maradéktalanul kibékülve, mert ez a sorozat látszólag mindent akar az akciózástól a politikai játszmázáson át a morális kérdések feszegetéséig, csak éppen az Alapítványt nem nagyon sikerül felidéznie ezekkel. Ha valaki egy grandiózus, nagyon látványos sci-fi sorozatot akar nézni, annak biztos tetszeni fog az Alapítvány, és simán lehet, hogy később összeáll majd a nagy kirakós, de egyelőre leginkább annyit lehet róla mondani, hogy ha már ennyit foglalkoztak vele, és ennyi pénzt költöttek rá, ennél azért jóval feljebb is lehetett volna lőni.

(Az Alapítványt a Magyarországról is elérhető Apple TV+-on lehet nézni. Szeptember 24-én két részt adtak ki, a maradék nyolc péntekenként, egyesével jelenik majd meg. A szezon végén jelentkezünk majd kritikával a teljes évadról is.)