A szürke ember olyan, mint egy nagyon gazdag magyar vállalkozó és egy nagyon híres tévés személyiség esküvőjén a menü: látszik, hogy pénz volt rá, de mérték, ízlés, koncepció már annyira nem jutott rá. Tele van híres emberekkel, Ryan Goslingot ez rántotta vissza több év szünet után a színészi pályára – bár a film sajtókörútját inkább azzal tölti, hogy a jövőre érkező Barbie-t hájpolja, amiben ő fogja játszani a ruppótlan, szerencsétlen Kent. Benne van Chris Evans, aki Amerika kapitányként a világ egyik legnagyobb sztárja volt, és amióta letette a vibrániumpajzsot, azóta keresi a helyét. Van, ahol megtalálta (Tőrbe ejtve), A szürke emberben speciel nem. Itt van Ana De Armas is, aki a legutóbbi James Bond-film egyik üde színfoltja volt, és egészen biztos vagyok benne, hogy amikor kijön a Blonde című Marilyn Monroe-filmje, megkerülhetetlen lesz.
Ez három többé-kevésbé sztár neve, és csak az ő jelenlétük magyarázhatja azt meg, hogy miért lett ez a Netflix eddigi állítólag legdrágább nagyjátékfilmje: valamivel ki kell engesztelni a színészeket, ha már a modell miatt egy héttel később senki sem fog emlékezni a filmjükre.
Tudják, mi volt az előző legdrágább film ott? A Különösen veszélyes bűnözők. Annál egy picivel, de tényleg csak egy picivel jobb A szürke ember, ami legalább egy regényből készült, szóval valamikor valaki belefektetett valamennyi energiát a kigondolásába. Mark Greaney azonos című titkosszolgálati thrillere sem éppen a csavarjai miatt izgalmas, hanem azért, mert izomból megy fejjel előre a menekülő szuperügynök kliséibe, és a nyaktörő tempója miatt ő kerül ki győztesen.
Főszereplője, a Szürke ember, azaz Court Gentry egy titokzatos orgyilkos, aki egy biztonsági cég megbízásából bárkit szívesen lelő, de eljön az a pont, amikor geopolitikai okból őt kell lelőni, és ráküldik a világ összes magánhadseregét. Gentry pedig kíméletlenül halad előre, hogy inkább ő lőjön, robbantson, késeljen, nyaktörjön másokat hamarabb. A regény egyik különösen izgalmas része speciel Budapesten játszódik, Gentry egy Eötvös utcai lepukkant házban próbál új útlevelet szerezni magának, közben tőrbe csalják, de szerencsére nem sokkal később már a Népligetben találja magát egy Hegyeshalom felé tartó buszon. Sajnos ezt a jelenetet Bécsre cserélték a filmben.
Greaney összesen tizenegy olyan könyvet írt eddig, aminek Gentry a főszereplője, és megértem, hogy a főszereplőjéhez hasonlóan ő sem tud csak úgy leállni: A szürke ember ha nem is jó könyv, legalább izgalmas, az a típus, amit az ember elvisz a nyaralásra, aztán ha kiolvasta, nem bánja, ha véletlenül ott felejti örökre a szálláson. Greaney egyébként Tom Clancy mellett tanulta az ipart, Clancy utolsó három regényében is segédkezett, de félreértés ne essék, a Szürke emberben sok intrika nincs, inkább csak a Bourne-filmekre emlékeztető makacs, morózus, szerencsére nem amnéziás törtetés előre Európa nagyvárosaiban.
A szürke ember filmváltozatát a Bosszúállók csapata készítette, mármint sajnos nem a szuperhősök, hanem a forgatókönyvírók (Christopher Markus, Stephen McFeely) és az azt megfilmesítő Russo fivérek, akik amerikai sorozatok rendezői székéből katapultálták magukat először az Amerika kapitány második részének, aztán a Bosszúállók-filmeknek a világába. A Végjáték még mindig a legtöbb pénzt hozó film a világon, a Russók rendezőként és producerként gyakorlatilag megtehettek mindent ezek után, és ez meg is látszik a munkásságukon: ha nem lenne egy olyan jelenet benne, hogy Tom Holland végbeléből kifele nézünk a világra, valószínűleg egyáltalán nem emlékeznék a modoros Cherryre. A Russo fivérek rendezőként a bukott, producerként viszont a nagyon is aktív katonák felé húznak, nekik is köszönheti a világ a Moszul-sorozatot, a Tyler Rake – A kimenekítést és a hasonlóan fegyverfetisiszta A szürke embert is. Muszáj itt is elmondani, hogy a produkciós cégük nélkül valószínűleg a Minden, mindenhol, mindenkor sem lenne.
De vissza A szürke emberhez. A filmváltozat halványan, de megtartja a regény alapstruktúráját. Court Gentry (Ryan Gosling) viszont nem mindenféle milliárdos olajüzlet miatt veszi fel a nyúlcipőt, hanem azért, mert törtető főnökök váltják le egykori mentorát (Billy Bob Thornton), akik elkezdik kinyírni a társait. Amikor az átlagos ügynökök túl kevesek, hogy megállítsák Gentryt és néha partnerét, a regényből teljesen hiányzó Danit (Ana De Armas), a CIA egy kezelhetetlen pszichopatát, a kefebajszos Lloydot (Chris Evans) küldi utána. Ha ez úgy hangzik, mint valami, amiben Keenan Ivory Wayans játszott volna a kilencvenes években, és a magyar mozikban egy ideig vezette volna a nyári nézettségi listát, akkor nem tévedünk nagyot, A szürke ember alaphelyzete roppant ismerős, és valahogy az eredeti regény műfaji közhelyeit képes addig reszelni, hogy még éle se legyen semminek.
A Russo fivérek rendezőként viszont folytatják azt a borzasztó hozzáállást, amit a Cherryvel is elkezdtek: egyszerűen minden lehetséges eszköz a kezük ügyébe kerül, hogy bizonyos snitteket érdekesnek tüntessenek fel, de a forma nem passzol a tartalomhoz, így csak egy üres forma marad. Még azokat az extrém drónokat is bevetik, amik tökéletesek voltak idén a Michael Bay-féle Rohammentőben, csak amíg ott a zaklatott tempóval és a néha felismerhetetlen képekkel hozzátettek a sztori izgágaságához, itt csak gyors drónozások maradnak. A Russók ráadásul ragaszkodnak ahhoz, hogy a legtöbb pusztakezes, emberek közötti harc valami megmagyarázhatatlan okból olyan kulisszákban történjen, amikor nem lehet látni semmit: füst, köd, vízgőz mind digitálisan takarják a látványt, koncepció nélkül. Amikor pedig a regényből átvett – bár ahhoz képest sokkal vértelenebb – zuhanórepülős akciójelenet és verekedés zajlik, amiben Courtnak zéró gravitációban kell egy repülő belsejében kommandósok között rendet vágnia, ahol nem lehet semmivel takarni a képet, akkor annyira inkoherensen vágnak és komponálnak, hogy nehéz követni az akciót. Amikor egy prágai téren, több irányból is lövöldöznek a főhősünkre, ember legyen a talpán, aki tudja, hogy ki honnan, hova érkezik.
Az inkoherencia lehetne elképzelés, a szanaszét szabdalt második és harmadik Bourne-film izgalmához sokat hozzáadott, hogy résen kell lenni, hogy értsük, mi történik a mikromásodperces snittekben. A szürke ember viszont nem tartja magát ilyen irányelvekhez; mintha csak addig dobálna minket a különböző típusú és megvalósítású akciójelenetekkel, amíg be nem hódolunk neki. A probléma csak az, hogy A szürke ember annyira üres, hogy nincs minek behódolni. A könyvbeli Court Gentry egy morózus, csak a célt szem előtt tartó szuperkatona, Ryan Goslinggal viszont egy csibészes, egysorosokkal csőre töltött, személyiség nélküli karakter lesz (akinek flashbackek adnának valami mélységet, sikertelenül), akinek egy pillanatig nem lehet elhinni sem a szuperkatonaságot, sem azt, hogy bárhol észrevétlen tud maradni.
Vele szemben Chris Evans pedig túl sok személyiséget kapott, mintha magába szívta volna ozmózissal az összes mozis pszichopatát, és ezek minden más elől elvették volna a tárhelyet a színészi repertoárjában. Evans és főleg Gosling olyan karakterek, akik remekelni tudnak, ha az erősségeiket használják ki, de a Russók mintha a gyengeségeikre támaszkodnának. A mellékszereplőket pedig mintha algoritmus válogatta volna: itt van Pablo Escobar a Narcosból (Wagner Moura), valaki a Trónok harcából és az új Mátrixból (Jessica Henwick), egy Bollywood-sztár (Dhanoush), valaki a Bridgertonból (Regé-Jean Page) és valaki azoknak, akik kíváncsiak arra, mi lett abból a fantasztikus kislányból a Volt egyszer egy… Hollywood egyik legjobb jelenetéből (Julia Butters). Mindegyikőjük szerepe eldobható, de együtt közösen lefednek minden lehetséges nézőt, akire a Netflix külön thumbnailt generálhat a kedvelt színészei alapján.
És akkor megint megérkeztünk: A szürke ember egy látványosság nélküli, híres emberekkel teli pénzszivattyú, ami nagy vonalakban emlékeztet drága akciófilmekre, de csak szimulálja azokat, mindenféle tartalom nélkül. Olyan, mint amikor a mainstream magáévá tesz szubkultúrákat, mindenféle alapvető igazság vagy szándék nélkül. Csak éppen itt a szubkultúra a moziba járás lett, A szürke ember pedig szeretné szimulálni azt, hogy mi az, amiért szoktunk moziba járni, hogy azt is az otthonunkban elérhetővé tegye. A tévének viszont van egy hátránya a filmvászonnal szemben: még a legdrágább dolog is olcsóbbnak tűnik rajta, mint a moziban.
A szürke ember a Netflixen látható. A regény az Agave Könyvkiadónál jelent meg idén.
