Letették az asztalra a világ legtöbb pénzt hozó filmjét, és aztán megcsinálták ezt

Habár arról szólnak a hírek, hogy az Avatar kínai újrabemutatása meg fogja kicsit bolondítani a listát, a világ legtöbb pénzt hozó filmje még mindig a Bosszúállók: Végjáték. Egy másik cikk kijönne abból, hogy mekkorát fordult a világ, hogy tizenplusz évvel ezelőtt egy hollywoodi nagyágyú többé-kevésbé saját kútfőből kipattant sci-fijére tódultak az emberek, addig a 2010-es évek végén egy hosszú évek folyamán felépített képregényuniverzumtól őrült meg mindenki. De ez most nem az a cikk. Ez a cikk most arról szól, hogy a Bosszúállók utolsó részét a Russo testvérek rendezték, akik először kisebb költségvetésű vígjátékokat rendeztek (Széftörők, Én, a nő és plusz egy fő), aztán ezzel párhuzamosan pár ismert tévésorozatba is besegítettek (Az ítélet: család, Balfékek), aztán egy szemvillanás alatt ott tartunk, hogy két darab, egyenként kétmilliárd dolláros bevételt produkáló szuperhősfilmet készítenek a Marvelnek.

És még pár másikat is. A Russo testvérek voltak azok, akik két sikeres Amerika kapitány-rész után átvették a Bosszúállók stafétáját Joss Whedontól, és ők voltak azok, akik valahogy tökéletesen meg tudtak felelni a Marvel-filmek követeléseinek. Nevezetesen hogy nem nagyon volt sajátos stílusuk, az akciójeleneteket felvehették a másodrendezők, a CGI-t intézték a VFX-esek, ők meg elintézték, hogy mindenki oda álljon, ahova kell, és elmondja azt, amire szükség van ahhoz, hogy ennek a sorozatnak legyen értelme. Ez nem mindig volt baj, amikor ez a három tényező összefogott, abból olyanok jöttek ki, mint mondjuk az Amerika kapitány: A tél katonája, ami emberközeli akciójelenetekben még mindig talán a Marvel-univerzum csúcsa.

De kétszer két milliárd dollár elég nagy szó, a Russo testvérek gyakorlatilag bármit kezdhettek volna ezek után. És kezdtek is, többek között egy csinos, 50 millió dolláros szaúdi tőkeinjekció segítségével elkezdték sorban bejelenteni az új projekteket, sorozatokat, filmeket, vagy éppen podcastot. A legérdekesebb a Cherry című filmterv volt, ami Nicholas Walker többé-kevésbé igaz önéletrajzát dolgozta fel.

Walker egy jómódú ohiói családban született, az egyetem első évében bevonult katonának. A kiképzés után szanitéc lett Irakban, és rögtön az úgynevezett halál háromszögébe került, ahol mindennaposak voltak a házi készítésű bombák, a rajtaütések, a súlyos sérülések, és a halál is, mindkét oldalon. Miután a szakasz másik szanitéce meghalt, Walkerre maradt, hogy 100 ember gondjával-bajával foglalkozzon, miközben rá maradt az is, hogy a bajtársai szétrobbantott hulláját is bezsákolja. Walker súlyos PTSD-vel, azaz poszttraumás stressz szindrómával tért vissza, napokig képtelen volt aludni, látomások gyötörték, de az amerikai hadsereg gyakorlatilag magára hagyta, nem diagnosztizálták az állapotát, vagy ha igen, akkor rosszul kezelték. A szorongására az OxyContin nevű opioid hatóanyagú nyugtatót kapta, ivott mellé, egy idő után rászokott a heroinra. És megtalálta azt az érzést, ami vissza tudta adni azt, amit az iraki háborúban érzett, és ami hasonló adrenalinsokkot adott neki: elkezdett bankokat rabolni. A tizenegyedik alkalom után elkapták, börtönbe került, ahol a BuzzFeed írt róla egy mai szemmel is brutális portrét.

Egy könyvkiadó aztán megtalálta Walkert, aki a rács mögött évekig dolgozott a saját életéből készült regényén, ami aztán Kopasz címmel Magyarországra is eljutott, és ami a Russo testvérek kezében is kikötött. A Kopasz, vagyis eredeti címén a Cherry egy kiszínezett, eltúlzott, de igazságokon alapuló sztori volt, ami szólt az értelmetlen háborúról, az elhanyagolt katonákról, az opiodválságról, az Egyesült Államok kilátástalan alsó középosztályáról, a pénzügyi világválságról.

Film formájában a Cherry arról szól, hogy a Russo testvérek nagyon szeretnék, ha őket komolyan vennék.

A Cherry, teljes címén Cherry: Az elveszett ártatlanság tökéletesen reprodukálja azt az érzés, amikor nézzük a tévét, és azt hisszük, hogy még csak a társadalmi célú hirdetés indult el, miközben már bőven megy a film, amire egész este vártunk. Vannak filmek, amik minden lehetséges történetmesélési eszközt bevetnek, itt a Russo testvérek az eszközök helyett először a polcot, majd a komplett műhelyet döntik ránk: van itt kamerába beszélő főszereplő, mindentudó narrátor (aki szintén a főszereplő), egész képernyőt betöltő feliratok, fejezetre bontás, bevezetés és epilógus, és annyi lassítás, amivel sikerül legalább többször annyira nyújtani az ember türelmét feszegető majdnem két és fél órás hosszt. A Russo testvérek minden lehetőséget megragadnak arra, hogy a kamerát olyan helyekre tegyék, ami nem a történetmesélést segíti, hanem csak magára hívja fel a figyelmet, egyszer teljesen felülnézetből látunk egy katonai tábort, mint egy videójátékban,

egyszer pedig egy végbélvizsgálatot konkrétan a bélcsatorna szemszögéből nézhetünk végig.

A Cherry tele van ilyen ánuszbamászó ötletekkel, a bankrablásra fanyalodó főszereplő a film végén a SHITTY BANK (magyar feliratban: gagyibank) feliratú pénzintézetet rabolja ki, az őt megvizsgáló orvosnak a névtábláján a DR. AKÁRKI áll, a heroinelvonásból egy vicces montázs lesz, ahol a főszereplők sorban dobják ki a taccsot. A komoly témákat nem kell mindig komolyan feldolgozni, de amit a Cherry-ben művelnek, az már a másik véglet, bár nem tudnám egyértelműen megmondani, hogy melyik.

A furcsa megközelítést tetézi, hogy a film főszereplője a brit Tom Holland, a Marvel-univerzum Peter Parker/Pókembere, aki minden igyekezete ellenére egyszerűen alkalmatlan erre a szerepre. Az a kedves, kicsit béna, kicsit szerencsétlen, de megbízható fizimiskája egyszerűen képtelen visszaadni azt, amin a Cherry főszereplője átmegy, és nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor kell ahhoz folyamodnia a film során, hogy egy darab könnycsepp legördül az arcán. Az ő alakításában a főhősünk teljesen érdektelen, ami különösen szerencsétlen akkor, ha éppen Holland miatt érdekes.

Mert amennyire is tűnik felfoghatatlannak Walker életútja, és a belőle írt regény, a Cherry főhősében semmi érdekes nincsen, azon kívül, hogy valakivel a való életben nagyon hasonló dolgok történtek, illetve hogy egy Marvel-szuperhős alakítja. Még neve sincsen, ezért muszáj nekem is ilyen nyakatekerten hivatkozni rá. Nem karakter, hanem egy ötlet, egy figura, akire rá lehet húzni egy csomó szörnyűséget, aztán majd lesz vele valami. Lehetőleg lassított felvételben, miközben Van Morrison szól.

A felvágós rendezés, a nem teljesen alkalmas főszereplő, és a nyögvenyelősen, kiszámítható útvonalakon haladó történet miatt a Cherry nem lesz jó film, viszont mint manapság minden második dolog, amihez így vagy úgy, szuperhősökhöz van köze, érdekes jelenség. A Cherry megmutatja azt, hogy a Marvel-gépezet fogaskerekének lenni nem egyenlő a történetmesélői tehetséggel, ahogy azt is, hogy a karizma egy bizonyos szerepben nem garantálja rögtön a másodikat. Az is érdekes – bár ennek nyilván a járvány is az oka –, hogy egy ilyen film streaming szolgáltatónál jelenik meg, ahol külső szemlélőként elég nehéz megítélni, hogy valami sikeres, vagy sem. A Russo testvérek ráadásul elkezdtek már ezek felé mozogni, a Tyler Rake: A kimenekítés (aminek producerei voltak) a Netflixen jött ki, a Grey Man című filmjüket is oda készítik Ryan Gosling és Chris Evans főszereplésével, készül a Citadel című sorozatuk az Amazon Prime-ra, a podcastjuk a Spotifyon fog majd futni. Nehéz lesz úgy streamingtartalom között válogatni, hogy ne találjunk majd valamit, amihez közük van. Hogyha a Cherry lesz a következő évek minőségi mércéje, akkor lehet, hogy jobb lesz kerülni őket.

A Cherry: Az elveszett ártatlanság az Apple+ kínálatában látható Magyarországon.