2022. április 9. – 12:45
A Rohammentő két óra tizenöt percnyi teljes hisztéria, az az állapot, amikor az ember túladagolja az energiaitalt, de már késő, remeg, zúg a feje, és azt érzi, ha ledől, meghal. Zaj és düh és méreg és erőszak, izzadva ordítozó színészek, szanaszét törő autók, a kép olyan, mintha egy centrifugázó Hajdu mosógépről vették volna fel, a színek annyira túl vannak tolva, hogy még színtévesztőként is lehet őket azonosítani, végig dübörög a pátoszos zene, és eljön az a pillanat, amikor lövésünk sincs, hogy mi történik. Mondhatnám rövidebben is: Michael Bay rendezte.
Az a Michael Bay, aki évtizedekkel ezelőtt a Sziklával, az Armageddonnal, az első kettő Bad Boyszal meghatározta, hogyan nézzen ki egy nagy költségvetésű, amerikai akciófilm, aztán ehhez a stílushoz akkor is ragaszkodott, amikor már rég nem így néz ki egy nagy költségvetésű, amerikai akciófilm. Azért sem, mert nemigen vannak, az akció pár kivétellel szuperhősöket jelent, intergalaktikus veszélyt, CGI-háttereket, folytatásos teleregényeket nevetséges összegekből. Bay egészen biztosan olyan szuperhősfilmeket rendezne, hogy utána hetekig zsongana a fejünk, de sosem tudna beilleszkedni ebbe a gyártósorba. Azért sem, mert a Rohammentő bebizonyítja: Michael Bay egyszerűen nem normális.
A legközelebbi, amihez ezt a filmet lehetne hasonlítani, az a Mad Max: A harag útja, vagy a 2010-es Száguldó bomba, ha addig nyomták volna össze, hogy szétfeszítse a határait. A humora borzasztó, Bay képtelen értelmesen tempót váltani, összeszedetten, hatékonyan történetet mesélni meg végképp nem, de amikor a Rohammentő felkapcsol az isten tudja, hányadik sebességbe, akkor ilyesmit ritkán lehet mostanában moziban látni. Azért nem tudom, hányadik sebesség, mert nagyjából ötösben kezd.
A Rohammentő egy dán filmből szedte az alapötletét: egy bankrabló testvérpár úgy menekül a tett helyszínéről, hogy bepattannak egy mentőautóba, miközben hátul ott van egy mentős és egy életveszélyes sérült is. A testvérpár az amerikai változatban a háborús veterán Will (Yahya Abdul-Mateen II), és a simlis Danny (Jake Gyllenhaal). Will a felesége rákkezelésére próbál pénzt kuporgatni, Danny, nos Danny pedig éppen egy bankot tervez kirabolni, amikor megint találkoznak.
Az Afganisztánt megjárt Will aztán hirtelen ott találja magát egy teherautóban, úton Los Angeles belvárosába, egy bankfiók felé. Ahogy az ilyen történetekben lenni szokott, annyi minden balul sül el, hogy egyszer csak ott találják magukat egy mentőautó volánja mögött, hátul egy túszul ejtett mentőssel (Eiza González) és egy rendőrrel, akit ők maguk sebesítettek meg halálosan. Kész kalamajka!
Michael Bay rendezésében az egész egy hektikus, túltolt, tényleg folyamatosan a teljes hisztéria szélén táncoló őrület. Bay a szokásos eszköztárával butít és kábít, bár tiszta meglepetés, hogy az első robbanásra másfél órát kell várni. Van viszont egy új trükk a tarsolyában: tele van a Rohammentő drónfelvételekkel. De nem olyan drónfelvételekkel, amikhez hozzászokhattunk, amióta drónok léteznek, nem komótos, madártávlati képekről van szó, hanem mintha azt a kütyüt is belemártották volna savas energiaitalba. Cikázik, száguld az összetörésre ítélt autók között egy akciójelenet közepén, néha zárt térben, a szereplők feje felett repked meghökkentő tempóban, ablakokon megy át, és az egyik legjobb jelenetben átrepül egy ugrató autó alatt, majd megy tovább. David Fincher ilyeneket CGI segítségével oldott meg a Harcosok klubjában, de biztos vagyok benne, hogy Michael Bay valami katonai felszerelést kaphatott.
És ha a drón száguldása nem lenne elég, néha az azzal készült képek úgy indulnak, hogy dekódolni sem lehet, éppen mit ábrázolnak, amíg meg nem moccannak, és rájövünk, hogy Los Angeles egyik felhőkarcolójának oldalát láttuk, valami teljesen lehetetlen szögből. A Rohammentő amúgy is egy komplett túra LA-ben, a csillogó belvárostól a lepattant szegénynegyedeken át egy-két ikonikus helyszínig, olyan tempóban, mintha egy GTA: San Andreas-kipörgetést néznénk, gyorsítva.
A gyorsításról jut eszembe, hogy Jake Gyllenhaal ebben a filmben is parádés, mintha ugyanarra az áramkörre kötötték volna őt is meg a vágót is, grimaszol, óbégat, mereszti a szemeit (az egyik legjobb pillanatban egy golyóálló maszk mögül), pánikol és fenyeget, amikor erre kerül a sor. Ő kapta a legjobb karaktert, még ha Bay nem is arról híres, hogy olyan sok időt szánna a karakterépítésre, mellette a két talpraesett és nemes hős, Will és a mentős Cam eltörpülnek. Mindenesetre sokkal kellemesebb, hogy nem olyan emberfeletti titkosügynökről rendez filmet, mint amilyen a Six Underground – Hatan az alvilágból volt, ahol mindenki úgy viselkedett, mintha egy akciófilm-generátorból húzták volna elő. Ha nem is teljesen, a Rohammentő szereplői legalább igazi emberekre hasonlítanak, emberfeletti megvilágításban.
Sok mindenhez hasonlítottam a Rohammentőt, de van még bőven a tarsolyomban: mint egy fejfájás; mint egy kétórás montázs a gyógyszerreklámokból, hogy mi minden okozhat fejfájást; vagy mint egy spinningedzés, amiből kiszállni rosszabb, mint végigülni. Én ezt értékelem, mert hatást akar kiváltani. A hatás általában az, hogy „te jó ég”, különböző hangsúllyal. Bay pontosan tudja, mit csinál, és pontosan tudja, hogyan csinálja: a Rohammentő egy ostoba akciófilm, amit úgy készített el, mint a jelenleg elképzelhető legkaotikusabb akciófilmet. Elmondhatatlanul fárasztó, a felénél úgy éreztem magam, mintha már nem tudnék többet befogadni belőle, és akkor még mindig jött, még mindig autók törtek össze, embereket lőttek halomra, parancsokat és könyörgéseket ordítottak rádiókba és telefonokba. A végére úgy éreztem, mintha széttapostak volna. Meg tudnám nézni megint.
A Rohammentő április 7-től látható a magyar mozikban.
