Asztalosból lett megasztár, űrcsempészből a kedvenc morgós öregurunk

2022. július 13. – 00:17

frissítve

Asztalosból lett megasztár, űrcsempészből a kedvenc morgós öregurunk
Harrison Ford 2021-ben egy biodiverzitásról és környezetvédelemről szóló konferencián Marseille-ben – Fotó: Ludovic Marin / AFP

Másolás

Vágólapra másolva

Asztalosból lett hollywoodi megasztár, rebellisből a hős amerikai átlagember megtestesítője, a kedvenc vagány csempészünkből a kedvenc morgós öregurunk. Dolgozott Új-Hollywood legnagyobb rendezőivel, több ikonikus blockbuster franchise kötődik a nevéhez, játszott amerikai elnököt, akcióhőst, romantikus partnert. Mostanában már jóformán csak akkor áll a kamerák elé, ha visszacsalogatják valamelyik legendás szerepéhez (mint most Indiana Joneshoz), máskülönben pilótáskodik, és élvezi a nyugdíjas életet. Július 13-án lett nyolcvan éves, születésnapja alkalmából sorra vesszük félévszázados, rendkívül termékeny karrierjéből a tíz legemlékezetesebb alakítást.

Amerikai graffiti (1973)

Mielőtt George Lucas örökre megváltoztatta volna Hollywoodot a Csillagok háborújával, rendezett pár művészfilmet, köztük ezt a léha autókázás ódáját zengő hangulatjelentést, amelyben soha nem ér véget az éjszaka, mindig szól a rádió, és a tinédzserek a lét és a nemlét, a semmittevő gyerekkor és háborús felnőttkor vékony peremén egyensúlyoznak. Innen lóg ki látszólag Bob Falfa, aki idősebb, veszélyesebb is tejfelesszájú hőseinknél, a kocsija és a női is menőbbek. De a végzet őt is utoléri, a nagy tiltott autóversenyen borul minden aura, ami körülveszi, az addig pökhendi Ford megrendülten rogy le az aszfaltra.

Magánbeszélgetés (1974)

Nemcsak Lucas alkalmazta szívesen a szárnypróbálgató Fordot, hanem új-hollywoodi rendezőtársa, a megalomán Francis Ford Coppola is többször osztott rá egy-egy fontos mellékszerepet. A nagyszerű összeesküvéses paranoiafilmben ráadásul a karrierjében ritkaságszámba menő negatív karaktert játszhatott: öltönyös aktatologató bürokrata, aki kezdetben csak irritáló, ám minden kenetteljes mondata mögött burkolt fenyegetés rejlik. Arctalan, jellegtelen, személyiség nélküli jelképe a legyőzhetetlen rendszernek; amikor a küldetésében elbukó Gene Hackmant még egyszer megfeddi, az valóban hátborzongató.

A Birodalom visszavág (1980)

Az idők végezetéig lehetne taglalni, miért minden idők egyik legnagyszerűbb karaktere Han Solo, és az is egészen biztos, hogy Ford hanyag sármja, csibészes félmosolya, megnyerő személyisége nélkül már nem lehet elképzelni a koréliai csempészből lett háborús hőst. Az első filmben – sőt, már a legelső jelenetében – instant közönségkedvenccé vált, de az első trilógia középső darabja betonozta be a legendáját, nem kis mértékben a Carrie Fisherrel közös, szédítő kémiájának köszönhetően. A Birodalom visszavágban Ford még nem unt bele a szerepébe vagy abba az irányba, amerre Lucas terelte: elkötelezett, vagány, nem hajlandó senkinek engedelmeskedni.

Az elveszett frigyláda fosztogatói (1981)

Az sem adatik meg sok színésznek, hogy egyetlen egy ikonikus, a világ minden szegletében közismert és körülrajongott szerep fűződjön hozzá, nemhogy ekkora duplázás. Lucas és Spielberg sok szempontból hasonló kalandor gúnyájába öltöztette, de Indy nem csak Han Solo második felvonása. Ford még többet kamatoztathatja komikusi készségeit, a sírrabló kincsvadász-régész sokkal dinkább, kétbalkezesebb, bogarasabb, mint ezt a kalapja és ostora alapján feltételeznénk, és pont ettől lesz emberközeli akciósztár. Leleményes, de korántsem sebezhetetlen, bátor, de sosincs teljesen a helyzet magaslatán.

A kis szemtanú (1985)

A nyolcvanas évek alighanem Ford csúcsidőszaka, amikor is szédületes kasszasikerei mellett komolyabb színészi kihívást is jelentő szerepeket keresett olyan rendezők keze alatt, mint Roman Polanski vagy Mike Nichols. Különösen gyümölcsözőnek bizonyult két filmes társulása az ausztrál Peter Weirrel: első közös munkájuk feszült bűnügyi thriller, melynek legérdekesebb szakaszában a Ford által megformált nyomozó egy amish közösségben bujkál és lábadozik. Egyetlen Oscar-jelölését földhözragadt, markáns alakítással érdemelte ki; van egy kivételesen erotikus táncjelenete Kelly McGillisszel, ahol bármi explicit nélkül tud érzéki lenni.

A Moszkító-part (1986)

Ford nem feltétlenül nemzedéke legsokoldalúbb színésze, van két jellegzetes típusfigurája (a szarkasztikus vagány és az űzött, hirtelen nehéz szituációba csöppenő átlagember), amit nála jobban kevesen tudnak megtestesíteni. Viszont hébe-hóba ő is feszegette színészi határait, legfőképp Allie Fox, egy megszállott feltaláló és robinzon szerepében. Ismét Weirrel dolgozott együtt, de ez kritikai és anyagi bukás lett, pedig az amerikai önmegvalósító étosz jegyében a fogyasztói társadalom ellen hőbörgő, a dzsungelt arrogáns módon meghódítani vágyó, családját végromlásba döntő családfő egyedi színfolt karrierjében, ami nem lógna ki egy Werner Herzog-lázálomból sem.

Ártatlanságra ítélve (1990)

A kilencvenes évekre a külső körülmények által szorongatott, űzött tekintetű amerikai férfi vált Ford első számú védjegyévé, de filmről filmre bőven tudta árnyalni a jellemeket. Alan J. Pakula tárgyalótermi krimijének a szeretője meggyilkolásával vádolt ügyész főhőse például már súrolja az antihős kategóriáját: bár ő az utolsó ügyész, akiben még pislákol a becsület szikrája, mélységesen gyarló, dühös, frusztrált, kisszerű alakká változik a szemünk előtt. A film több érzelmi nagyjelenetet tartogat neki (beleértve a záró fordulatot), de arra számítunk a legkevésbé, ahogy a délceg Ford tehetetlenül siratja szeretőjét a megcsalt feleség előtt.

A szökevény (1993)

A nyolcvanas-kilencvenes években nem igazán beszélhetünk hullámvölgyről Ford pályáján, ám tagadhatatlan, hogy A szökevény bombasikere új löketet adott az ötvenedik életévébe lépett színésznek. Az ártatlanul megvádolt, Tommy Lee Jones vérprofi kopója által üldözőbe vett Richard Kimble kvintesszenciális Ford-karakter: nincs semmi szuperereje, mégis képes erőn felül teljesíteni, nem izomkolosszus, még csak nem is egy Bruce Willis, és épp ezért igazán alkalmas az azonosulásra: elhisszük, hogy bármelyikünk lehetne a helyében, bármelyikünk tudna így kétségbe esni, ugyanakkor bízhatunk benne, hogy mi is lennénk ennyire talpraesettek.

Végveszélyben (1994)

Bár Jack Ryan karaktere közel sem mérhető népszerűségben Han Solóhoz vagy Indiana Joneshoz, és nem is sajátította ki magának (előtte Alec Baldwin, utána Ben Affleck, Chris Pine és John Krasinski is eljátszotta a terrorelhárítót), kétszer merítkezhetett Tom Clancy kémes-háborús regénysorozatának szövevényes cselekményében. A Férfias játékokban az IRA-vel gyűlt meg a baja, az akciódúsabb Végveszélyben egy titkos, dél-amerikai drogkartell elleni CIA-akció csúnya következményeit felgöngyölítve ötvözte a kommandós filmek izgalmát a politikai thrillerek feszültségével, Ford pedig működő konfliktust okoz azzal, hogy vajon nyársat nyelt irodistaként képes lesz-e terepen is bizonyítani Willem Dafoe oldalán.

Szárnyas fejvadász 2049 (2017)

Sokat beszéltünk már Han Solóról és Indyről, de természetesen nem fogunk megfeledkezni Rick Deckardról, a törvényen kívüli androidokat vadászó, saját identitását megkérdőjelező, cyberpunk noir-magánnyomozóról sem. Ridley Scott kultikus sci-fijében nem Ford nyújtja a legerősebb alakítást, túlszárnyalja Rutger Hauer, Daryl Hannah és Edward James Olmos is (szerencsére legalább a fahangon felvett narrációtól megkíméltek), a Denis Villeneuve által levezényelt folytatásban viszont ő dominálja a film utolsó harmadát. A 2000-es és 2010-es évek sajnos szűkölködnek az igazán átélt Ford-alakításokban, sokszor tűnik fásultnak, aki nem szívesen öl túl sok energiát a filmezésbe, de Deckardként a két film között leélt élet súlyát, összes szépségét és tragédiáját magán viseli.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!