2022. március 25. – 12:47
frissítve
Az utóbbi években a tévés-filmes ipar talán minden eddiginél jobban rácsavarodott a régi klasszikusok adaptálására. A teljesség igénye nélkül sorozat készült az Alapítványból, Az Idő Kerekéből és a Szép új világból, a Dűne pedig a mozivásznon kelt újra életre. Ez utóbbi egészen lenyűgözően sikerült, még azok szerint is – sőt, főleg azok szerint, még ha voltak is hiányosságok –, akik olvasták Frank Herbert klasszikusát, előbbiek viszont nem arattak osztatlan sikert.
Leginkább azért nem, mert a közvélekedés szerint gyakorlatilag semmi közük nem volt az alapanyaghoz, az önálló ötleteket pedig inkább rosszul, mint jól valósították meg.
Én a háromból csak az Alapítványt kezdtem el nézni, aminek egyértelműen ez volt a legnagyobb problémája, de az is látszott, hogy ha valaki a könyvek ismerete nélkül ül le elé, az valószínűleg élvezni fogja, mint egy nagyon látványos, néhány elemében már az elején is kiemelkedő sorozatot. Így aztán nagy várakozással ültem le a Halo-sorozat elé: soha nem olvastam egy Halo-könyvet sem, a játékokban pedig odáig jutottam, hogy kétszer elkezdtem a Reachet.
Az első rész után így én nem tudok azon őrjöngeni, hogy Master Chiefnek más a hangja, mint a játékokban, vagy hogy Cortana hogy néz ki – utóbbin már csak azért sem, mert az első részben még nem szerepel a szuperfejlett mesterséges intelligencia –, de a látottak alapján valószínűleg akkor sem tudnék egyértelműen állást foglalni a sorozatról, ha én lennék a legnagyobb Halo-junkie a világon.
A sorozat (és a játékok) alapfeltevését nagy vonalakban úgy lehet összefoglalni, hogy az emberiség éppen intergalaktikus háborút vív egy több idegen fajból álló, Covenant nevű szövetséggel a 26. században. Az emberiség leghalálosabb fegyverei a Dr. Halsey (Natascha McElhone) által megalkotott Spartan-projekt szuperkatonái, akiket minden tekintetben felturbóztak, hogy felvehessék a harcot az űrlényekkel. Közülük is kitűnik a John-117 nevű Spartan, Master Chief (Pablo Schreiber), aki menet közben felfedez egy ősi relikviát, aminek az egész háborúra hatása lehet.
Ha ön is úgy gondolja, hogy ez elképesztően klisésnek tűnik, akkor nincs egyedül – valóban elképesztően klisés. Ez persze nem feltétlenül baj, a sorozat alkotóinak minden lehetőségük megvolt arra, hogy izgalmas részletekkel töltsék ki a lyukakat. Az már januárban kiderült, hogy a sorozat nem a Halo-kánonban fut majd, hanem egy azzal párhuzamos, vele sokszor átfedésben lévő, de mégis különböző idővonalon. Ami leegyszerűsítve azt a biztonsági játékot jelenti, hogy úgy emelnek át elemeket és eseményeket a már létező univerzumból, hogy közben nem bolygatják meg azt.
Simán lehet, hogy ez később majd meghálálja magát, de egyelőre én nem éreztem azt, hogy sokkal összetettebb világot hoztak volna létre a nagyobb kreatív szabadság nyomán. A szuperkatonák szuperkatonáskodnak, a lázadók lázadoznak, a magas beosztású katonák morálisan megkérdőjelezhető döntéseket hoznak, a különc tudósok a saját fejük után mennek, és nem hallgatnak a magas beosztású katonákra. Egy rész után nyilván lehetetlen megmondani, hogy később mi lesz majd ebből, és azt is figyelembe kell venni, hogy egyelőre az univerzum működésének szájbarágója zajlik, de az első egy órában annyi unásig ismételgetett toposzt zúdítottak a nézőre, amennyit nem szégyelltek.
Az ugyancsak videójátékos univerzumon alapuló Arcane-nek megvolt az az előnye, hogy nem kellett felnőnie egy konkrét sztorihoz, de ettől még tény, hogy az első perctől fogva lebilincselő élmény volt. Pont azért, mert nem kezdett el mindent megmagyarázni, csak belecsapott a sztoriba.
Persze a Halo is megpróbálkozik ezzel, rögtön az említés szintjén a játékokban is feltűnő Madrigalon nyit, melynek lázadó kolóniáját kicsit meg is ismerjük, mielőtt lerohanná őket az általuk addig csak propagandának hitt Covenant. A bolygó lakói gyűlölik az emberiség haderejét összefogó UNSC-t, amikor azonban az űrlények megérkeznek, az egyesült haderő szuperkatonái állják útjukat. A támadás után a páncélos, maszkos Master Chief egy fiatal lány társaságában kel útra – oké, 2013 óta dolgoznak a Halón, de ettől még ez kényelmetlenül hasonlít az időközben megjelent Mandalorianre –, miközben megpróbálja feldolgozni a bolygón talált relikvia megérintése után rátörő látomásokat. Ez viszont minden jel szerint egy hosszabb projekt lesz majd, és nem is csak azért, mert a UNSC-nek és a Covenantnek is megvannak az elképzelései arról, hogy hogy kéne mennie a dolgoknak.
A látványra az elmúlt időszak végtelen pénzből készült sci-fijeihez hasonlóan most sem lehet panaszkodni. A Covenant energiakardos űrlényeitől a féltonnás páncélban kommandózó Spartanaken át egészen az űrhajókig és a fegyverekig minden marha jól néz ki. A játékokra is rengeteg utalás van, a sisakok szem elé vetített kijelzőjétől – amit még lövöldözés közben is látunk belső nézetben – egészen odáig, hogy Master Chief fedezékbe vetődik, hogy feltöltse a pajzsát, aztán rögtön utána eldobja a fegyverét, és egy forgócsöves géppuskát felkapva aprítja az űrlényeket. A Spartanek egyébként a csatajelenetekben és azon kívül is meglepően jól mozognak, szóval ha valamit, ezt tényleg eltalálták az alkotók.
A színészek terén ennyire már nem egyértelmű a helyzet. Az Amerikai istenek Mad Sweeneyjeként ismerhető Schreibernek tökéletes gyilkológépre génmódosított szuperkatonaként egyelőre nem sok lehetősége volt a színészkedésre, de az biztos, hogy méreteit tekintve amúgy tökéletes a szerepre. Engem speciel a hangja sem zavart, de persze nem is szoktam hozzá a játékokban szereplő Steve Downeshoz, így azért könnyű. A Halsey-t játszó McElhone és a haditengerészet parancsnokát, Margaret Parangoskyt játszó Shabana Azmi párbeszédeit viszont például fájdalmas volt hallgatni. Külön-külön sem működött sokkal jobban a két karakter, Parangorsky nagyjából olyan volt, mint A Térségből ismert Chrisjen Avasarala diszkont verziója.
Én az első rész alapján előismeretek nélkül sem mondanám, hogy tombolva nézném végig most azonnal az egész sorozatot, de az eddig látottak alapján tényleg bármi lehet még ebből. Pláne úgy, hogy a Paramount+ már a premier előtt megerősítette, hogy a második évadot is berendelték a sorozatból, szóval bőven lesz még ideje arra a Halónak, hogy belenőjön a saját cipőjébe. Az is abszolút benne van persze, hogy az elmúlt időszak adaptációihoz hasonlóan egy látványos, de középszerű sci-fi marad majd, mert eddig semmi olyat nem mutatott, amit ne láttunk volna már máshol jobban megvalósítva az elmúlt években. Annyit viszont már most elért nálam, hogy adjak még egy próbát a Halo: The Master Chief Collectionnek.