A streaming diadalútjának egyik jellemző mellékhatása, hogy egyre több olyan alkotó van, akinek a neve egyet jelent a minőséggel, és a stúdiók és forgalmazók egymásra licitálva próbálják megszerezni az illető legújabb projektjét. David Simon (Drót, Fülledt utcák, Treme) vagy Taylor Sheridan (Mayor of Kingstown, Yellowstone, 1883) bármit csinál, azt árgus szemekkel figyeli a szakma Amerikában. Ugyanez igaz Julian Fellowsra is, aki az évtizedek során az Egyesült Királyság egyik legbejáratottabb alkotója lett, ha tévésorozatokról van szó.
Ahogy Simon a bűn és bűnüldözők világát tudja minden alkalommal izgalmasan bemutatni, vagy ahogy Sheridan képes a modern korban kihalónak számító alfahím karakterekbe új életet lehelni, úgy Fellowsnak is megvan a saját védjegye:
valószínűleg a világon senki sem tud jobb érzékkel angolszász kosztümös drámasorozatokat írni nála.
A brit konzervatív politikai életben is aktív, előkelő származású Fellows a már a '90-es években is ezzel a műfajjal foglalkozott (Koldus és királyfi), és gyakorlatilag az egész karrierjét történelmi sztorik elmesélésével töltötte. De az igazán nagy áttörést a karrierjében egyértelműen a 2010-ben kezdődött, összesen öt évadot megérő Downton Abbey hozta meg. A Downton Abbey egyértelműen megelőzte a korát, és megmutatta, hogy a peak tv korában is hatalmas igény van a klasszikus drámákra, amelyekben elegáns, kimért urak és hölgyek régi ruhákban intrikálnak.
A sorozattal szinte minden fontosabb díjat megnyert, és azóta sorra írja a hasonló stílusú produkcióit, mint a foci megszületésének és népszerűségének történetét bemutató The English Game, a Titanic-minisorozat vagy a brit felső tízezerről szóló Belgravia. Fellows azonban már 2012-ben fejleszteni kezdett egy új ötletet, ami az eredeti tervek szerint a Downton Abbey spinoffja lett volna. Ebből lett Az aranykor (The Gilded Age), amelynek már ki is jött az első két része az HBO Go felületén.
Amíg Fellows történetei javarészt a 19-20. századi Nagy-Britanniában játszódnak, Az aranykor egy picit távolabbról indul. Az amerikai ipari forradalom idején, az 1880-as évek környéki New Yorkban játszódik a történet, azon belül is a felső tízezer elit életén keresztül mutatják be az akkori állapotokat. Főhősünk Marian Brook (Louisa Jacobson), aki egész életét Pennsylvaniában töltötte, de édesapja halála miatt New Yorkba kell költöznie a nagynénjeihez. A két nagynéni (az egyaránt zseniális Christine Baranski és Cynthia Nixon) a helyi elithez tartoznak, de nem ám az újhullámos burzsoáziához, hanem ők azok, akiknek a felmenői az első telepesekkel jöttek, és azóta is szúrós szemmel nézik a frissen érkező újgazdagok felbukkanását.
Innentől minden a jól megszokott fellowsi vonalon halad tovább. A monstre, 77 perces nyitóepizódban sorra bukkannak fel az ilyen-olyan befolyásos nők és férfiak, akik egymás tyúkszemére lépve próbálják az ipari forradalom nyújtotta lehetőségekből kihozni a legtöbbet. Hol vasútépítés miatt szúrnak ki egymással, hol egy szimpla jótékonysági esemény vendéglistája okoz drámát, de természetesen helyet kap a feketék helyzetének kérdése is, hiszen mindig érdemes megmutatni, hogy 150 évvel ezelőtt az afroamerikaiak még a vonatra is csak akkor szállhattak fel, ha a fehérek már elfoglalták a helyeiket.
Az ilyen kosztümös drámáknál alapvetés, hogy a cselekmény rettentően lassú. Ezt vagy szereti az ember, és akkor imádni fogja Az aranykort, vagy utálja, ha húzzák az idejét. Utóbbi esetében jó hír, hogy Az aranykor egyébként nem annyira vontatott, mint más divatos kosztümös drámák (Bridgerton például, de nyugodtan ide lehet sorolni a Downton Abbey-t is), de azért itt is szeretnek azzal elszöszölni 4-5 perceket, hogy megmutassák, hogyan étkezik úri módra a felső tízezer.
A gond csak az, hogy az első 77 perc alapján semmi olyan dolog nem történik, ami a fotelhez szegezné az embert.
Az egyik fő bonyodalom például, hogy itt van egy új iparmágnás, aki vasutat épít Amerikában, és a két nagynéni rossz szemmel nézi, hogy éppen az ő házukkal szemben épített magának egy hatalmas palotát. Onnan tudjuk, hogy ez a férfi bizony nem egy túl tisztességes személy, hogy pusztán erőfitogtatásból tönkretesz egy másik iparmágnást, mert az illető nem fogadta el a második ajánlatát sem egy bizniszre. Innen, Kelet-Európából, az orosz–ukrán válságtól pár kilométerre, bevallom, nem igazán tudok azonosulni ezzel a problémával. Ahogy azt is láttuk már ezerszer, hogy nagyon gazdag emberek nagyon kimérten, nagyon nem teljesen őszintén, mosolyogva, de közben szinte fogcsikorgatva trécselnek egy szobában, tele antik bútorokkal.
Pedig Baranski és Nixon tökéletes testvérpárost alkotnak. Előbbi a szigorú, politikára, pénzügyekre és intrikára jóval érzékenyebb karakter, aki igyekszik a vagyonnal járó kötelességeket felelősségteljesen kezelni, a másik a bohókásabb, könnyedebb, talán kevésbé éles testvér, akinek viszont helyén van a szíve. A két öreglány jelenetei ezért szinte minden alkalommal nagyon jól működnek. Még akkor is, amikor tényleg az okozza a legnagyobb drámát az életükben, hogy éppen melyik jótékonysági szervezetnek adakozzanak.
De még csak nem is az a baj Az aranykorral, hogy nem igazán történik benne semmi eget rengető. Sokkal nagyobb gond az, hogy a karakterek bántóan egydimenziósak. Baranski karaktere egy megátalkodott elitista, de sosincs rendesen kibontva, hogy pontosan mi baja az új elittel a régihez képest. A testvérét játszó Nixon a naiv, lágyszívű nő a házban, de azon kívül, hogy ő a kedvesebbik testvér, mást nem igazán lehet elmondani róla. A vidékről a nagyvárosba frissen felkerült Marian pedig se nem megszeppent ifjú hölgy, se nem betonkemény személyiség, akinek semmi sem akadály. Csak egy előkelő származású fiatal nő, aki ahhoz túl erélyes, hogy szimplán elnyomják, de annyira azért nem, hogy bármit is alapjaiban rengessen meg. Két rész alapján a többi szereplőről még ennyit sem lehet elmondani, a törtető újgazdagok pont úgy viselkednek, mint a törtető újgazdagok, a régi elit tagjai pedig állandóan teával az orruk előtt hablatyolnak valamit régies akcentussal.
Nagyon látszik a sorozaton, hogy Fellows 10 éven át dolgozott rajta, és azóta átment sok mindenen. Az egy dolog, hogy végül nem egy Downton Abbey-előzménysztoriról lett szó, ez nem is annyira lényeges. Az már inkább, hogy a produkciót sokáig dobálták egymás között a stúdiók, mire kikötött az HBO-nál, ami már azért mond valamit. A Covid miatt is sokat csúsztak a munkálatok, szóval tényleg nem volt könnyű a stábnak. Ez viszont nem menti fel Fellowst az alól, hogy mennyire laposan próbálja bemutatni az új és a régi elit közti ellentéteket, a nők és férfiak társadalmi különbségeit vagy a felső tízezer alá dolgozó kiszolgáló személyzet életét. Valahogy egyiket sem tudja Az aranykor igazán mélyen, részletesen érinteni.
Ettől függetlenül fontos megjegyezni, hogy a sorozat díszletek és jelmezek tekintetében egészen remek, aki a kosztümös drámákból a kosztümöket imádja, annak tényleg érdemes lecsekkolnia. Emberek százezrei imádják az olyan produkciókat, amelyekben nagyon gazdag emberek nagyon kimért angolsággal beszélgetnek egymással egy csésze teával hadonászva közben. Ez itt is megvan, csak hiányzik mellőle az a történelmi és társadalmi kontextus, amivel igazán bevonhatná a nézőt ebbe a világba azon túl is, hogy minden milliméterre úgy néz ki, ahogy tényleg kinézett az 1880-as években.