Sosem volt még ennyire fölösleges körbeutazni a Földet

2022. január 07. – 05:00

Sosem volt még ennyire fölösleges körbeutazni a Földet
Forrás: Slim Film + Television, Federation Entertainment

Másolás

Vágólapra másolva

Azon már jó régóta nem lepődik meg senki, hogy nincs olyan népszerű irodalmi alkotás, amiből ne akarnának manapság filmet vagy sorozatot csinálni. Idén lesz százötven éve, hogy megjelent Jules Verne ikonikus regénye, a Nyolcvan nap alatt a Föld körül, amit már tényleg számtalan módon újragondoltak és adaptáltak, mégis akadnak még olyanok, akik látnak fantáziát minden idők legismertebb utazós történetében. Most épp a német és a francia közmédia fogott össze, hogy újra elmeséljék a történetet egy nyolcrészes tévésorozatban.

Valószínűleg mindenki ismeri a Nyolcvan nap alatt a Föld körül alaphelyzetét. Egy unatkozó angol fogadást köt más unatkozó angolokkal valamikor a 19. század vége felé, hogy nyolcvan nap alatt körbeutazza a Földet Londonból indulva, Londonba érkezve. Az útján vele tart hű inasa, akivel az útjukat számos kaland, egzotikus helyszín és bonyodalmak keresztezik, miközben minden érintett országról megismerünk egy kis darab történelmet. A regény azért is lett akkora alapvetés, mert még bőven az információs-digitális forradalom előtt jelent meg, amikor nem tudták az emberek a Street View-n megnézni, hogyan néznek ki az utcák Izlandon, Indonéziában vagy a Fülöp-szigeteken. Amikor még nem került két kattintásba hozzájutni bármilyen ország bármilyen információjához. Amikor még nem lehetett fapados járatokkal komplett kontinenseket körbeutazni egy havi minimálbérnek megfelelő pénzből. Ezért is adja magát a kérdés:

A 21. század közepe felé közeledve képes még azt a hatást kiváltani egy világutazó történet, mint évtizedekkel ezelőtt?

Ez még akkor is igaz, ha maga a regényből készült sorozat is a 19. század végén játszódik, amikor a ma ismert technológiák nagy része nem létezett, és nem tudott az ember egyik pillanatról a másikra 6000 forintért repjegyet venni valami fapadosra, hogy kiruccanjon az olasz tengerpartra hétvégén. Viszont akkor mégis mit akar elmesélni a sorozat? Azok után, hogy az 1956-os film öt Oscart nyert, hogy aztán ötven évvel később már Jackie Chan főszereplésével készüljön el a sokadik újragondolás, és joggal merül fel mindenkiben, hogy hagyni kéne már ezt a témát.

Sajnos nyolc epizód után sem vált egyértelművé, hogy mit is akartak most az alkotók azon kívül, hogy pár apróbb változtatással elmesélték ugyanazt a történetet. Phileas Fogg világutazót a rettenetesen lefogyott David Tennant alakítja, aki egy kicsit nyegle, mégis nagyravágyó férfi, és őszintén hisz abban, hogy megmutatja a világnak, semmi sem lehetetlen. Hozzá verődik az inasa, a fekete színész (Ibrahim Koma) által alakított Passepartout, illetve Fix, aki a regénnyel ellentétben nem a Scotland Yard nyomozója, aki Fogg után kutat, hanem egy befolyásos brit újság főszerkesztőjének lánya, aki élete nagy sztoriját készül megírni. (A valóságban egyébként tényleg egy női újságíró csinálta végig először a nagy utazást, amit Verne leír a regényben, ráadásul 72 nap alatt, erről még a régi Indexben írtunk.)

Az, hogy az inasból feketét csináltak, a nyomozóból pedig újságírónőt, egy csomó új történeti lehetőséget nyitott a sorozatban, a készítők azonban mintha szándékosan kerülni próbálták volna a meredekebb helyzeteket. Pedig a 2020-as években bőven lenne helye a kritikának a brit gyarmatbirodalmi rendszerrel vagy az akkori arisztokráciával szemben, de a történet soha sem merészkedik veszélyesebb vizekre annál, mint hogy Fix (Leonie Benesch) főszerkesztő édesapja inkább férjet és gyereket akar lányának, mint azt, hogy cikkeket írjon az újságjába. Vagy ott van szegény Passepartout, aki fél tucat nyelven beszél, gyakorlatilag egy 19. századi MacGyverként képes bármit megoldani, mellette még rettentően kellemes stílusa is van, mégis csak egy inas a gazdag fehér ember mellett.

Forrás: Slim Film + Television, Federation Entertainment
Forrás: Slim Film + Television, Federation Entertainment

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az alkotók igyekeztek a gazdag fehér embert a lehető legesendőbben ábrázolni, de úgy, hogy azért ne kelljen soha igazán sajnálnunk az angol dzsentrit, amiért ellopják a poggyászát Párizsban. David Tennant szinte csont és bőr, folyamatosan olyan fejet vág, mint akinek pánikrohama van, és állandóan megkérdőjelezi saját magát és a tetteit. Emiatt a néző hamar túllendül azon, hogy ez csak egy úri hóbort, amibe belerángattak még két másik embert, hanem egy nagy kaland, ami alatt a főhős nemcsak a világot, hanem saját magát is megismeri.

Ezek a részek viszont közel sincsenek olyan jól, látványosan és részletesen kidolgozva, mint ahogy leírva tűnnek, ráadásul sem Ibrahim Koma, sem Leonie Benesch nem tud új megközelítést adni a karakterének. Előbbi a csöndes másodhegedűs, aki a háttérben megoldja a főhős ügyes-bajos dolgait, de sosem fürdik dicsfényben, utóbbi pedig a harcias, emancipált nő, aki minden élethelyzetben kénytelen a harcias, emancipált nőt hozni.

A másik baj az, hogy maga a kaland egész egyszerűen nem elég lebilincselő. Amikor Tom Holland egy még meg sem jelent film előzetesében több ezer méter magasan ugrál egy repülő csomagteréből kihulló ládákon, vagy amikor a Halálos iramban filmekben sportkocsikkal ugratnak át az egyik dubaji felhőkarcolóból a másikba, akkor az embernek már olyan magasan van az ingerküszöbe az akciójelenetekkel és a kalandfilmes elemekkel kapcsolatban, hogy azt nehéz megugrani.

A Nyolcvan nap alatt Föld körül, mondjuk, meg sem próbálja ezt, mert nyilván az említett produkciók költségvetésének töredékéből dolgozott a stáb, így értelme sem lett volna. Viszont amikor az egy epizód fő bonyodalma, hogy hogyan lehet átkelni egy romos vasúti hídon egy mozdonnyal, vagy elmenekülni a forradalomtól lángokban álló Párizsból egy léghajón, akkor a tapasztalt tévénéző csak ásít egyet, hogy köszönjük, ilyeneket már láttunk ezerszer.

Ahogy annak sincsen már igazán sportértéke, hogy egzotikus tájakon járunk. A francia és a német köztévé láthatóan rettenetesen sok pénzt költött a díszletre, a jelmezekre, és még arra is figyeltek, hogy az olasz szereplők olaszul, a franciák franciául, vagyis mindenki az anyanyelvén beszéljen. Ettől viszont valahogy még sincs meg az a lebilincselő érzés, mint Verne regényének olvasásakor, hogy az ember csak ámuldozik, a szereplők milyen lenyűgöző, már-már lehetetlen tájakon járnak.

A tájak itt csak tájak, szimpla hátterek a szereplők utazásához, és bár tényleg nagyon szép képeket sikerült csinálni, egyetlenegy olyan környéket sem látunk, amitől úgy igazán tátva maradna a szánk. Arról nem is beszélve, hogy két epizód között néhol bődületesen nagy ugrások vannak földrajzilag. Lehet, hogy valakinek fel sem tűnik, hogy az egyik homokos tájról egy másik homokos tájra érünk, de engem például baromira zavart, hogy az egyik rész végén hőseink a Szaharában tébláboltak, hogy a következő epizód elején hipp-hopp megérkezzenek Nepálba.

Aki vonzódik a régi vágású filmekhez és sorozatokhoz, a brit gyarmatbirodalmi romantikához és a tradicionális történetmeséléshez, azoknak egyszer simán nézhető a Nyolcvan nap alatt a Föld körül. A három főszereplő – különösen Tennant – szerethető, a jelmezek abszolút korhűek, és még a hiányosságok ellenére is jó egy olyan produkciót nézni, ami bejárja az egész világot, legalábbis papíron. Kár, hogy amúgy néhol üvölt a képernyőről, hogy nem Ázsiában járunk, csak valamelyik filmstúdió díszletei között. Jó kérdés, hogy miért döntöttek úgy a készítők, hogy a teljes nyolcvan napot letudják egy nyolcrészes évadban, mert így nem jutott igazán idő semmire.

Hőseink végigrohannak a bolygón, de a többi szereplőhöz vagy helyzethez esélyünk sincs igazán kötődni, hiszen a következő részben úgyis fél kontinenssel odébb folytatódik a sztori. Ez különösen úgy teljesen érthetetlen, hogy már berendelték a második évadot, vagyis igazán lett volna hely és lehetőség arra, hogy a sorozat ne pazaroljon el két epizódot Európára, és jobban be tudja mutatni az igazán egzotikus országokat meg az akkori politikai-társadalmi állapotokat. Ehelyett úgy ér véget az évad, hogy az ember fogja a fejét, hogy minek második szezon azok után, hogy hőseink az utolsó részre visszatérnek Londonba. Ráadásul az évad úgy ér véget, hogy egy másik klasszikus Verne-regény történetét vezetik fel a második évadra, ami miatt aztán pláne azt érzi az ember, hogy ennek az egésznek így nem volt semmi értelme.

Ahogy néztem a sorozatot, végig azon gondolkodtam, hogy még azt sem tudom könnyű szívvel állítani, hogy ne lehetne új dolgokat kihozni Verne klasszikusából. Erre a legjobb példa az 80 Days című 2014-es mobiljáték, amelyben Passepartout bőrébe bújva kísérhetjük végig Foggot a világon, de mi magunk választjuk ki, milyen útvonalon, milyen városokon keresztül és milyen közlekedési módokkal. Ráadásul erős steampunk áthallással, vagyis kicsit megbolondítva 19. századi sci-fivel. Ha valaki szeretné újraélni Verne regényét úgy, hogy minden pillanata ugyanazt a rácsodálkozást és újdonságot hozza, mint amikor a könyvet olvasta, akkor inkább vegye meg ezt a játékot pár ezer forintért, mint hogy elpazaroljon nyolcszor egy órát az életéből egy jóindulattal is maximum közepes sorozatra.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!