Fröccsözés, sikkasztás, turistaparadicsom a vasműben

2021. június 20. – 12:46

Fröccsözés, sikkasztás, turistaparadicsom a vasműben
Fotó: Nádori Gergely / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

A nyaralás a céltalan és értelmetlen tevékenységek csúcsa, nyaralni azért megy az ember, hogy ne csináljon semmi hasznosat és hatékonyat. Ennek a kívánalomnak pedig mi sem felel meg jobban, mint figurákat rakosgatni egy táblán vagy kártyalapokat rakni egymásra. A társasjáték segíthet átvészelni az esős napokat, de a vízparton, két lubickolás között is remekül kitölti az időt. Egy nyaralásra való társasjátéknak sok követelménynek kell megfelelnie:

  • Ne legyen túl nagy a doboza, hiszen a csomagolásnál nem jó, ha a bőröndök felét játékok töltik ki. Az olyan óriások, mint a Homályrév, így rögtön diszkvalifikálják magukat.
  • Ne legyen túl sok apró dolog, kis lapocska, figura, ez-az benne. Míg otthon néha meglepetésre előkerül a nagytakarítás során a szekrény alól egy sárkányfigura vagy egy azték harcos, a nyaralás során elhagyott daraboktól örökre el kell búcsúznunk. Ráadásul a nyaralási környezetben nem biztos, hogy lesz olyan asztal, felület, ahol jól ki lehet rakni a dolgokat.
  • Ne legyen túl bonyolult, hogy bárki, a gyerekektől a nagyszülőkig tudjon vele játszani. Persze ha a nyaraláson csak olyanok vesznek részt, akik az éjjeliszekrényen is az Advanced Squad Leader 270 oldalas szabálykönyvét tartják, akkor mást jelent az „egyszerű” fogalma, mint ha olyanokkal nyaralunk, akiknek a Ki nevet a végén? is túl összetettnek tűnik.
  • Ne legyen túl hosszú sem, hiszen egy nyaraláson jövünk-megyünk, nem biztos, hogy egész napokat szeretnénk játékra szánni. Így például kiesnek az olyan játékok, mint a Twilight Imperium.

Jó tanács, hogy ha tehetjük, több játékot is vigyünk magunkkal. A mi családunk egyszer elkövette azt a hibát, hogy csak az egyébként kiváló Rattus játékot vittük el magunkkal, a velünk levő gyerek viszont ragaszkodott hozzá, hogy naponta legalább nyolc partit játsszunk. Tapasztalati tény, hogy a legjobb játék is megunható. Íme négy olyan játék, ami megfelel a fenti kívánalmaknak.

Játék könnyed fröccsözéshez

Az elsőként bemutatott játék a Fröccs, miként sokak szerint a címadó ital is, hazai fejlesztés. A játékban a poharainkat töltjük meg a felhúzott szóda és bor kártyákkal. Amikor egy (vagy több) pohár tele van, eladhatjuk az elkészült italt az árlapon látható pénzért. Minél nemesebb a bor, és minél kevesebb a szóda a pohárban, annál többet keresünk. Az eladott poharak helyett pénzért kell újat vásárolnunk, és kezdhetjük megint a keverést.

Ez így magában még nem lenne annyira izgalmas, nem adna sokkal többet a röminél. De van két olyan részlet, ami kellően megkavarja a játékot ahhoz, hogy igazán különleges legyen. Az első a szívatós kártyák léte. Ezeket kijátszva egy másik játékosnak okozhatunk kellemetlenséget, kilöttyinthetünk a poharából, borravaló fizetésére kényszeríthetjük, vagy akár össze is törhetjük az üres poharát. Amitől ezek többek lesznek az Uno vagy a makaó szívatós lapjainál, hogy a rendszer megengedi az alkudozást a játékosok között. A megfelelő lappal a kezünkben az öncélú genyózás helyett kifinomult zsarolásra válthatunk, ami meglepő módon vicces még annak is, aki éppen áldozat, hiszen bizonyos értelemben ő is jól jár az üzlettel.

Fotó: Nádori Gergely / Telex
Fotó: Nádori Gergely / Telex

A másik izgalmas eleme a játéknak az egyéni szereplők és azok képességei. A parti elején mindenki kap egy karakterkártyát, amivel külön képességek járnak (pl. keverheti a különféle borokat, vagy átrendezheti a dolgokat a poharai között). A játék illusztrációi leginkább a Füles újság Rejtő-képregényeinek világát idézik, maguk a karakterek inkább a hetvenes évek külvárosi kocsmáinak látogatóit.

A Fröccs pörgős, vicces és legfőképpen szórakoztató játék. Nincs benne olyan, amit máshol nem láthattunk még, de összerakva mégis remekül működik. Mint egy bűvésztrükk, amiben tudjuk, hogy a széttépett kártyalapok a végén majd megint épek lesznek, de mégis élvezzük, amikor ezt látjuk. (A bűvészes hasonlat oka, hogy a játék kitalálója a világhírű magyar bűvész, Hajnóczy Soma.) A tematikája nekem kicsit furcsa, kisgyerekeknek nem biztos, hogy a hosszúlépés és a házmester közti különbséget kellene megtanulniuk, az sem egyértelmű, hogy most éppen kocsmárosok vagy alkoholisták vagyunk-e (bár ennek a közös halmaza is elég nagy). Mindezek mellett a játék ideális a strandra, amíg várunk, hogy a bográcsban elkészüljön a lecsó, vagy éppen este fröccsözés mellé.

Játék tartós esőzések idejére

A korábban leírt nyaralós társasjáték feltételrendszert egy olyan játék tudná igazán kimaxolni, ami egy dobozban akár nyolc különböző játék, de lehetőleg ezek nem annyira különbözők, hogy mindig teljesen új szabályokat kelljen tanulni, és nem is tart egy fél napig egy-egy játszma. Nos, a My City pont ilyen. Szerzője Reiner Knizia, akit csak a professzor néven emlegetnek, és mi is írtunk már korábban a játékairól (itt és itt), ebben a játékban az mutatta meg hogy mit kezd az egyre divatosabb örökség típusú játékmenettel. Az örökség típusú játékok lényege, hogy a tábla, a szabályok változnak játszmáról játszmára, következménye van mindannak, amit teszünk, magunk is a saját képünkre formálhatjuk a játékot. Az első ilyen játék a Rizikó egy változata volt, de igazán a Pandemic Legacy robbantotta a sikerlisták élére ezt a játéktípust, nem csoda, hogy a Pandemicből már a harmadik évad jelent meg nemrég. Jellemzően ezek a játékok egy történetet követnek végig, és gyakran, ha azt végigjátszottuk, az egész játéknak is a végére érünk. Hasonló mintát követ a My City is, de Reiner Knizia nem lenne Rainer Knizia, ha nem formálná ezt is a maga képére.

A játékban nyolcszor kell borítékokat bontanunk, amik mind új szabályokat rejtenek. Ezekhez járnak új kártyák, figurák, gyakran matricák is, amiket a táblánkra kell raknunk. Mindegyik játékkal három partit kell játszanunk, így tehát összesen huszonnégy játék során jutunk el a legvégéig. Ha ide értünk, akkor sem kell lemondanunk a további játékról, a tábla hátoldala egy általános játékhoz használható, amin nem matricázunk és nem firkálunk, így azt akárhányszor játszhatjuk. Az alapjátékban épületeket kell a térképünkre lehelyeznünk, úgy, hogy azok mindig érintkezzenek egy korábban lerakottal. Hogy a sokféle lapkánk közül éppen melyiket kell lerakni, azt egy felhúzott kártyalap határozza meg. Ugyan kezdetben mindenki ugyanolyan térképpel és lapkákkal is rendelkezik, olyan sok a lehetőség, hogy biztosan nagyon eltérő lesz a városunk, mire elfogynak a lerakható lapkák. Ilyenkor pontozunk: pontot érnek az egyforma színű összefüggő területek, ha bizonyos mezőket lefedünk, és az is, ha másokat nem. Körülbelül ennyi a legegyszerűbb játék, láthatóan nincs nagyon sok interakció benne, inkább csak örülhetünk, ha valami nekünk jobban illik a táblánkra, mint az ellenfélnek. Később, ahogy a szabályok változnak, egy kicsit fontosabb lesz, hogy a többiek mit csinálnak, de azért ez végig egy klasszikus német játék marad, ahol a hangsúly azon van, hogy mi magunk miként birkózunk meg a feladvánnyal.

Fotó: Nádori Gergely / Telex
Fotó: Nádori Gergely / Telex

Az egyes menetek után pontokat kapunk, amik a végső nagy győzelemhez segítenek hozzá minket. A játékok után mindig változik valahogy a táblánk, legtöbbször olyan módon, hogy a vesztesek kapnak könnyítéseket, a győztesek nehezítéseket. Ahogy haladunk előre, mindenféle izgalmas dolgok jelennek meg, bányák, kikötők, vasút, befektetők, mindegyik új szabályokat és új pontozást is jelent. A változások nagyon ügyesen vannak kiegyensúlyozva, sosem érezzük azt, hogy teljesen új játékot kellene megtanulnunk, de mindig érdekesek maradnak. Mivel egy-egy játszma kifejezetten rövid – nagyjából húsz perc –, könnyen elkapja az ember a na még egyet, gyorsan érzés, és úgy találja magát, mint amikor egy sorozat három évadát nézte végig egyhuzamban másfél nap alatt.

Van pár dolog, amit fel lehet róni a My Citynek az interakció hiányán túl is, de ezek apróságok a teljes élményhez képest. Ha már egyszer elkezdtünk egy sorozatot, nem könnyű pluszjátékost beléptetni a rendszerbe, és mint a kompetitív örökség játékoknál általában, itt is fennáll a veszély, hogy valaki nagyon elhúz, és a teljes sorozat utolsó harmadára már egyértelmű, hogy ki lesz a végső nyertes. Ez így volt velünk is, de nem zavart egy cseppet sem, mert annyira jó élmény volt maga a játék. Nekem az esztétikája is kicsit NDK-s, és a téma is erőltetetten ráaggatottnak tűnik, valójában lehetne ez bármi más, nem csak városépítés.

Összességében remek játékról van szó, ami kifejezetten jól működik kétszemélyes felállásban is. A nyaralás pont jó alkalom arra, hogy minden este lejátsszunk egy-egy fejezetet, vagy ha esik az eső, többet is.

Játék, amiben nem is a játék a lényeg

A nyaralás bizonyos értelemben egy több napig tartó buli, így egy jó partijáték a nyaraláson is jó szolgálatot tehet. Ezekről a játékokról már írtunk a szilveszteri összeállításban, a lényegük, hogy a szabályok egyszerűk, a játéknak nem a győzelem a lényege, és a fejvakarós töprengések helyett a nagy közös röhögések jellemzik. A Top 10 pontosan megfelel ennek a meghatározásnak. A szabályok nem bonyolultak: mindenki húz egy lapot, amin egy szám van egy és tíz között (amiből rögtön következik, hogy maximum tízen játszhatják), majd az éppen soros játékos húz egy kérdéslapot, és arról választ egy kérdést. Ez lehet valami egyszerű dolog, például: Hova utaznál el nyaralni, a rémálomba illőtől a legkívánatosabbig? Mindenki mond egy választ, olyat, ami egy tízes skálán az általa húzott számnak felel meg szerinte. A kérdezőnek pedig sorba kell raknia a válaszokat. Megmondja, hogy szerinte kié volt a legalacsonyabb, az megmutatja a számát, a kérdező megnevezi a szerinte következőt, és ha annak a száma nem kisebb az előzőnél, minden rendben – ha nagyobb, buknak egy pontot. Ez így megy, amíg az összes válasz a helyére kerül. Már ennyiből is érezhető, hogy milyen komoly viták folyhatnak arról, hogy a Nyugati aluljáró vagy Dunai Vasmű a rosszabb nyaralási úti cél, de a kérdések között sokkal váratlanabbak és ötletesebbek is vannak. Sok olyan is van, ahol nem csak beszélni, hanem mutogatni, énekelni, hangokat utánozni kell. Ha képesek vagyunk kellően komolytalanok lenni, a szórakozás garantált.

Fotó: Nádori Gergely / Telex
Fotó: Nádori Gergely / Telex

A játék hasonlít a korábban már bemutatott Hullámhosszra, de annál aktívab, és kicsit kaotikusabb is. A kérdések között van egy-két kifejezetten frivol is, így gyerekekkel semmiképpen nem ajánlott. Számomra fizikai fájdalmat okoz a kaksi szó, amit a szabálykönyv előszeretettel használ a hibás tippelésnél, de szerencsére a terminológia követése nem kötelező része a játéknak. Baráti társaságok nyaralásához nagyon kellemes kiegészítő lehet a Top 10. Mivel elmondva kicsit nehezen érthető, hogy milyen is ez a játék, érdemes megnézni, hogy milyen, amikor játsszák.

Játék évtizedes barátságok kinyírásához

A The Estates első pillantásra egyszerű aukciós játéknak tűnik, de az építőkockás külső mögött az ingatlanfejlesztés rögvalósága húzódik meg. A táblán három utca van, ide épülnek majd a házak. Kezdetben mindenkinek van tizenkét, egyenként egymilliós csekkje, és az épületeket jelképező kockákból kirakunk egy háromszor nyolcas téglalapot. A kockák hatféle színben jönnek, és minden színből egytől hatig vannak számozva. Mivel összesen harminchat kocka lehet, de csak huszonnégyet teszünk ki, tizenkettő mindig a dobozban marad, csak a kirakottakkal játszunk.

Amikor valaki sorra kerül, először is döntenie kell, hogy sikkaszt-e a cége pénzéből, ha igen, akkor egymilliót átutal a saját számlájára, ez majd a játék végén ér pluszpontot. Ezután választ egy kockát a szélsők közül (olyan kockát választhatunk, ami a sorában a legszélső), amit árverésre bocsát. A többi játékos sorban licitálhat, és a végén az árverést kezdő dönthet, hogy kéri-e a pénzt a legtöbbet kínálótól, vagy ő fizet neki. A pénz csak forog a játékban, amit valaki fizet, azt valaki más megkapja, több pénz nem kerül a rendszerbe, ha valaki jól jár, akkor valaki más rosszul, szigorúan zérus összegű a játszma. A megvásárolt elemet le kell rakni a táblára vagy egy üres házhelyre, vagy egy már meglévő ház tetejére. Ekkor a szabály annyi, hogy a lerakott kockán levő számnak kisebbnek kell lennie, mint ami a torony tetején addig látható. Egy piros ötösre tehát nyugodtan rárakhatjuk a kék hármast vagy a zöld kettest, de a lila hatos nem kerülhet rá.

Fotó: Nádori Gergely / Telex
Fotó: Nádori Gergely / Telex

Aki elsőként rak le egy színből kockát, megkapja a színhez járó vállalatot is, ami a játék végi pontozásban lesz fontos. Nem csak kockákra lehet licitálni, hanem háztetőkre is, a háztető bármilyen olyan házra kerülhet, amin még nincs tető, ezzel az adott ház építését befejeztük. A játék akkor ér véget, ha két utca is elkészült, tehát minden házhelyen van ház, és mindegyik házon tető, vagy akkor, ha elfogytak a kockák és a tetők. Ekkor jön a végső pontozás: minden épület ahhoz a vállalathoz tartozik, amilyen színű a legfelső kockája, az értéke pedig az összes kockáján található számok összege. Ha egy utca be van fejezve, az ott levő épületek pluszpontot hoznak, ha nincs, negatívat. A végső pontértékhez még mindenki hozzáadja a sikkasztott millióit, és így alakul ki a végső sorrend.

A játék során végig rettenetes dilemmákkal szembesülünk, de ha jól játszunk, még rettenetesebbekkel szembesíthetjük a többieket. Az első kérdés, hogy érdemes-e sikkasztani az adott helyzetben vagy nem, mivel a cég pénze a játék végén semmit sem ér, érdemes lehet így bebiztosítani magunknak pár pontot a végelszámoláshoz. Viszont ennyivel kevesebbel szállhatunk harcba a remek épületekért. Dilemma, hogy milyen kockát kínáljunk fel árverésre: olyat, amiért sok pénzt kaphatunk (mert sokaknak kell), vagy éppen olyat, ami nekünk fontos, és ezért sokat is hajlandók vagyunk megadni érte. Az egyes kockák értéke sem egyértelmű, egy egyes számú kockát letenni legalulra biztonságosnak tűnik, mivel arra más nem tud már rakni, viszont alig kapunk érte pontot a végén. Elsőre jó ötletnek látszik, hogy minél több vállalatnak legyünk a tulajdonosai, de ilyenkor kihívjuk magunk ellen a sorsot, és könnyen lehet, hogy pont a mi épületeink lesznek a negatív pontokat érő, befejezetlen utcákban. Vicces módon úgy is lehet nyerni, ha valaki egy vállalatot sem birtokol, csak sikkasztgat, és úgy kavarja a dolgokat, hogy mindenki negatív pontokkal zárja a játékot.

Az eddig elmondottakból talán már egyértelmű, hogy ez a játék egészen kiváló lehetőségeket kínál arra, hogy kiszúrjunk a másikkal. Elég, ha csak felhajtjuk annak az egy kockának az árát, amire mindenképp szüksége van, vagy ha egy ügyesen lerakott kockával átvesszük az irányítást az általa addig építgetett torony felett. A doboz szerint már tízéves kortól játszható, de ehhez érzelmileg nagyon edzett tízévesre van szükség, sokkal inkább az amúgy is kegyetlenebb kamaszokkal érdemes kezdeni. Számukra jó bevezető lehet a játék a NER gazdaságpolitikájába is, egy nyaralás alatt tökéletes gyorstalpalót kaphatnak belőle.

(A Fröccs játékot a Gémklubtól, a Top 10-et a Reflexshoptól kaptuk kipróbálásra.)

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!