Sötét barlangok és elhagyott bunkerek: a Rém-szakadék szurdokkör

2021. január 02. – 07:12

frissítve

Sötét barlangok és elhagyott bunkerek: a Rém-szakadék szurdokkör
Küzdelem a Salabasina-árokban – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Orrunkat a lógó felhőfoszlányokba fújó, szürke szöttyös-szottyos idő van, kinek van ilyenkor kedve túrázni? A csúcsokon csak a ködöt látni, a talaj sáros-csúszós, a megszokott kirándulóhelyek felejtősek. A szakadékvölgyekben, mély erdei árkokban azonban a kondíciók majdnem mindig ilyenek. A borongós árnyékok hívogatnak, és aki belevág, nem bánja meg.

Budapest környékén nem sok szakadékvölgy található, ami igen, az általában tele van. Felejtsd el a sétálós Remete-szurdokot, a túlépített pilisszentkereszti szurdokot, sokkal izgalmasabb helyek is vannak – ugyanilyen közel. Egy olyan túrát ajánlok, ami komoly elhatározást igényel, küzdelmes és combos, valamint elég kalandos.

A Holdvilág-árok bejárata – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Az utat röviden így lehet leírni: a vadromantikus Holdvilág-árkon át fel a Lom-hegyre, az egykori légvédelmi bunkerekhez, majd le a sötét Salabasina-árok elfeledett szorosán. Ez a vagány pakk. A könnyebb verzió nélkülözi a tényleg nehéz terepnek számító Salabasinát, csak a Lom-hegy csúcsáig megy, onnan vissza ugyanazon az úton. Az egészen lájtos változat pedig – hívjuk Kóstolónak -, mindössze a Holdvilág-árok meredek sziklafalaig-barlangjaig tart, ebbe akár egészen kicsi gyerekekkel is bele lehet vágni.

Mit látunk, ha belevágunk?

  • egy rövid, kiöblösődő szurdokot, hatalmas sziklafallal,
  • a hazai via ferrata ősét, a 10 méter magas Meteor-létrát,
  • szépen kiépített, lakályos rablóbarlangot (mécsessel a mélyén),
  • egy elhagyott légvédelmi rakétabázist, bunkerekkel, valamint
  • egy másik, több helyen összeszűkülő, keresztbe dőlt fákkal nehezített, sziklás-köves minikanyont.

A startpont Kiskovácsipuszta, ami Pomázról Volánbusszal pár megálló, kocsival pedig 25 kilométer a Clark Ádám téri 0 kilométerkőtől (időben fél óra). A parkolótól-buszmegállótól a piros + turistajelet kell követni, ami eleinte egy közönséges erdei árok, a Domini-patak kis völgye mentén halad felfelé. A papír turistatérképeken az olvasható, hogy az út esős időben nehezen járható (ehhez szerintem azért jelentősebb villámárvíz kell), a Wikipédián pedig azt írják, hogy „látogatása nedves időben a csúszásveszély miatt nem javasolható, mivel nehéz és sokszor nem veszélytelen mászás után közelíthető csak meg”. Ez azért kissé túlzás, a december végi nedves-csúszós időben egy 4 és egy 9 éves kisgyerekkel kiránduló családdal találkoztam, a gyerekek láthatóan élvezték a köves terepet.

A látvány 1,5-2 kilométerrel a start után, a patak végét jelentő Domini-forrás után kezdődik. Az árok lankás-földes oldala kiöblösödő sziklás szurdokba vált, a katlan pedig egy magas sziklafalban végződik. A sziklafalon egy kb 10 méter magas, vörösre festett vaslétrán, a Meteor-létrán lehet felhágni. A létra tövétől nem messze barlang ásítozik, ami belül Y-alakban elágazik (ezért a neve: Y-ágú-barlang). A barlangot a többi közeli barlanggal együtt egy Weiszlich nevű betyár-haramia használta-alakította ki az 1800-as években.

A Meteor-létra és az Y-ágú-barlang – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Felfelé a Meteor-létrán – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Innen jön a Holdvilág-árok neve is. A Földrajzi nevek etimológiai szótára szerint legalábbis „a szakadékvölgy benső sziklakatlanának végén nyíló Weiszlich-barlang egy Weiszlich nevű rabló rejteke volt. A weiszlich-et pedig weisses Licht-nek, fehér fénynek értelmezték, olyannak, mint a Hold fénye”. Innen pedig már Szerb Antalnak se kellett lenni a vadromantikus Holdvilág elnevezéshez.

A sziklafal azonban még régebbi, misztikus történések tanúja is, ha hinni lehet Sashegyi Sándornak, a pomázi hajófűtőből lett régészkutatónak, aki a két világháború között feltárta a helyet:

A Holdvilágárok fejedelmi temetkezési hely volt. Itt kell keresni Árpád fejedelem sírját

– írta kutatásai nyomán Sashegyi, aki Holdvilágárok-Holtvilágárok című könyvében egyenesen leszögezi: „kapuja ennek az erdőnek a halál volt”. Az utókor régészeti kutatásai nem igazolták a sejtését.

Ezért, bár a bőrünkön érezhetjük, hogy „a történelem sejtelmes levegője egyre erősebb simogatással suhog körülöttünk”, jobb, ha szép lassan továbbállunk, mert feljebb, a Lom-hegy tetején valóban igazi, betonrideg történelmi relikviák várnak ránk a közelmúltból.

Ehhez továbbra is a piros + jelen kell haladni, egészen a Lom-hegy széles platója alatti elágazásig, és a jelöletlen út egyenesen bevisz az egykori légvédelmi bázis területére. (Szerintem simán lehetne jelölni a hivatalos várrom jelzéssel ezt az utat, mert a bázis legalább annyira a történelmünkhöz tartozik, mint a középkori várak.)

Az egykori utak maradéka még kirajzolja a bázist. Itt volt 1981-től 1996-ig a Budapestet védő Tűzgyűrű (a főváros körül elhelyezkedő féltucatnyi légvédelmi egység) egyik objektuma. A korábban teljesen elzárt, titkos katonai területen rakétakilövő állások sorjáztak (SZ–125 Nyeva–M rövid hatótávolságú rakétákkal), a táborban pedig lokátorok figyelték az eget, nehogy véletlenül egy gaz kapitalista gépmadár berepüljön drága fővárosunk fölé.

A Lom-hegyi bázis – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A bázist a kilencvenes években bezárták, azóta pusztul. A lokátorkocsik vasbeton bunkerbeállói, a főépület termei még bejárhatóak, de minden elég romos. Az egyes bunkerek mélyén katakombaszerű sötét vasbeton helyiségek deríthetők fel, ehhez jól jön az erős fejlámpa. A romok miatt az egykori parancsnoki épület mellé ki is helyeztek egy balesetveszélyre figyelmeztető táblát, jó vigyázni.

Bár a Lom-hegy 589 méteres magasságával elég nagynak számít a Visegrádi-hegységben, nagy lepényplatóján sajnos nincs jó kilátóhely. A természet egyébként lassan kezdi visszahódítani a területet, a betont benövi a vegetáció. Európában valószínűleg ritkán látni ilyen posztapokaliptikus jellegű látványosságot, ahol a természet ennyire spontán elvan a nemrég még katonai csúcstechnológiát képviselő létesítmények mellett.

Lom-hegyi bázis – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A Lom-hegy elnevezés a bázison szétszórt lim-lomok láttán adná magát, csakhogy a magaslatot már az 1800-as években is így hívták. A császárság második és harmadik katonai felmérésének (1819-1887) térképén Lomvar Berg vagy Lom Berg néven szerepel. Ebből a magam szerény eszköztárával két dologra tudok következtetni: a kevéssé valószínű, hogy valamiféle halomvár állhatott a tetőn nagyon régen, aminek az első két betűje az alapokkal együtt elporlott az idők során. A másik pedig az, hogy a szláv lom (rom, törés, kőfejtő) szó lehet a megfejtés, ugyanis a környékbeli hegyeknek a betelepült rácok és tótok nyomán csupa szláv eredetű nevük van. (Hogy ne menjünk messzire, a szomszéd Bölcső-hegy másfél évszázada még Kolevka – azaz bölcső – névre hallgatott, de maga a Pilis – magyarul tar – és a Visegrádi-hegység – visegrád=fellegvár – is szláv eredetű.)

A Lom-hegytől kezdődik a kemény menet, Ezt a szakaszt már csak azok válasszák, akik elég elszántak, nem ijednek meg egy plusz komolyabb tornaórától, és van vízálló bakancs rajtuk.

A bázistól vissza kell vergődni a Lom-hegy oldalában haladó piros + jelű turistaútra, ami egy rövid idő után belefut a sima piros túraútba. Ezen 400-500 méternyit leslattyogsz a lejtőn, majd vége a jelzett résznek. A Salabasina-kút környékén két ösvény is indul a Salabasina-árok felső végéhez, az egyiken behajtasz jobbkéz-felé. (A cikkhez mellékelt térképet érdemes nézegetni, a legbiztosabb GPS-szel követni a helyszínen.)

A túraútvonal részletes térképe ide kattintva érhető el >>

Rövid bozótharc kezdődik, szúrós, de ragaszkodó természetű a helyi cserjés. Csakhamar meglesz az árok, amibe úgy ereszkedsz majd bele a tüskék után, mint egy kád kellemes forróvízbe. Hamar kiderül azonban, hogy a víz jéghideg, és a „kádban” elburjánzottak a fogantyúk. Sőt, az alja is kényelmetlenül köves.

Salabasina-árok – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A kezdeti meredek falú árok hamar besziklásodik, a sziklafal néha teljesen beszűkül. Ha ez nem lenne elég, folyamatosan bedőlt fák, hatalmas begurult kövek nehezítik a terepet. A puha avarszőnyeg több helyen sunyi csapdát rejt: aki nem figyel, hamar bokáig merül a jeges vízben (persze egy jó vízálló bakancsban ez nem probléma). Az egymásra hányt köveken jó pár helyen kapaszkodni kell a továbbhaladásért, van ahol két-három méteres szintet kell lemászni – a vizes szikla pedig csúszós, nem is kicsit.

Közben pedig folyamatosan a keresztbe fekvő fatörzsek feszítenek ki egy olyan három dimenziós hálót, amin kígyózva-lebújva-átmászva tudod átküzdeni magad. Az árok a mesék gonosz, sötét erdőjére emlékeztet, ahol az ágak keresztbefonódnak, és a ruhába kapaszkodva visszahúzzák a vándort, ez maga a Rém-szakadék – mondtam legutóbb öt éve, amikor erre jártam. A helyzet annyit változott, hogy a bedőlt fák zöld mohakabátot húztak, ami egyfelől szép, másfelől veszettül csúszós.

Bár a Rém-szakadék se rossz név, nézzük mit jelent az árok rendes neve. A Salabasina nevének első fele (Sala) a bükki Szalajka-völgyhöz hasonlóan a szalajka, vagy más néven hamuzsírfőzés emlékét őrzi. A XVIII-XIX. században ezeken a helyeken az akkor még nagy kiterjedésű bükkösökben az üveghuták ellátására hamuzsírt főztek.

A Salabasina helynév az első katonai felmérés idejében (az 1780-as években) kerülhetett a térképekre. Ebben az időben a nyomtatásban még nem terjedt el a kettős betűk használata. Így az „S” jelenthetett s-et, sz-et és zs-t is. A szöveg környezet határozta meg, hogyan kell ejteni. A későbbi térképeken aztán vagy átírták, vagy nem (a Szalajkát végül átírták, a Salabasinát nem). A bas az ó-török nyelvben fejet jelentett. Bulgáriában, a Balkán-hegységben, vagy Grúziában, a Kaukázusban a Karabas nevű hegy annyit jelent: Feketefej. A Salabasina azt jelenti, hogy hajdan a völgy fejében, vagyis a völgy felső végében hamuzsírt főztek. (Szádeczky-Kardoss Géza író, természetbarát névmagyarázata)

Küzdelem a Salabasinában – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Szorult helyzetben – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A napokban fiatal és elszánt csapattal küzdöttük le a Salabasinát, ahogy hallottam – némi kaján vigyorgást elengedve -, sűrűn röpködtek az átkozódások. Csak egyszer torpantak meg komolyabban, amikor az árok vége felé egy hatalmas, zúzottkőből emelt gát állta utunkat.

A gát leküzdésére több lehetőség is van, ennek módját rábízom arra, aki majd egyszer odaér. Mindenesetre a gát után már csak egy kisebb szurdokrész marad, a jól megszokott köves-fás akadálypályával, majd balra felfelé ki kell kapaszkodni a Salabasinából. Az árok (nem túl izgalmas) legvége ugyanis már egy magáningatlanon (kecskefarmon) halad át, amit kerítéssel zártak le a szurdokmászók elől. Innen jelöletlen erdei utakon kell kivergődnöd a piros jelű turistaútig, ami egyenesen visszavisz a kiskovácsi startpontig.

Na még egyszer: a túraútvonal részletes térképe ide kattintva érhető el >>

Túraadatok: A túra hossza összesen 13 kilométer, ami középtempóval, pihenők nélkül, hivatalosan bő 4 óra (haha), 1619 Kcal elégetésével (még egy haha). A szintkülönbség összesen 540 méter. (A közepes Lom-hegyi menet oda-vissza 9 kilométer, a Holdvilág-árok séta pedig oda-vissza mindössze 4 km.)

Az árok berepüléséről egy drónvideó is készült:

A túráról további képeket itt lehet nézegetni >>

Tippek, trükkök:

  • Fejlámpa a barlangok, bunkerek miatt kötelező.
  • Vízhatlan bakancs, ami jól fogja a bokát – szintén előírás.
  • Arra számíts, hogy a ruhád eléggé megviselt lesz.
  • A Salabasina nem tréfadolog, aki bemerészkedik, saját felelősségre, óvatosan tegye.
  • Mestertrükk: mivel a Salabasina-rész nem jelölt, én letölteném offline a mobilomra a linkelt térképet, és azt követném, ha elkeveredek.

További telexes túraajánlók ide kattintva >>