Apa droid, anya gép, együtt lenni jó

Szórakozás

2011-ben nagy szenzáció volt, amikor a NASA bejelentette, hogy a Kepler űrtávcsővel potom 587 fényév távolságra megtalálták a Kepler-22b exobolygót. A felfedezés azért volt rendkívüli, mert ez volt az első olyan ismert, Naprendszeren kívüli bolygó, ami a lakhatási zónán belül esik, azaz se nem túl meleg, se nem túl hideg ahhoz, hogy folyékony víz – és így akár élet – legyen a felszínén. És ha nem is mostanában fogunk eljutni oda, hogy fémesen csillogó űrhajóinkkal kepleriánokat keressünk, a Kepler-22b logikus választás volt A farkas gyermekei című sci-fi sorozathoz. És reménykeltő választás is, ami azt jelezte, hogy a készítők ügyelnek a tudományos alapokra, ami ebben a zsánerben nem hátrány.

A cselekmény is jól indul, és rögtön borongós alaphangot üt meg, amikor kiderül, hogy a 22. században a Föld lakhatatlanná vált, a kegyelemdöfést egy világméretű vallásháború adta meg neki, amiben egy napimádó egyház hívei csaptak össze az ateistákkal. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a harcoló felek útnak indítottak az emberség túlélését biztosító űrhajókat – a szoláriumszekta hibernált embereket, az ateisták pedig androidokat, lefagyasztott embriókkal. Egy utóbbi csoportba tartozó „család” tagjai a főszereplők: a nemes egyszerűséggel Anyának és Apának nevezett androidok, valamint az embergyerek Campion, akit a két szintetikus szülő nevel fel egy embrióból. A gond az, hogy hozzájuk hasonlóan éppen a Kepler-22b-t nézte ki egy napistenhívőket szállító űrhajó legénysége is, miközben Anya – aki mellesleg elég hatékony gyilkológép – elkezd furán viselkedni. Ebből a felállásból aztán sok konfliktus következik, amit persze nem spoilereznék el, legyen elég annyi, hogy szerencse, hogy a bolygón nem élnek gyámügyesek.

 

Ismert scottából játszik

A HBO Maxra készült sorozat legnagyobb erénye, hogy kiszámíthatatlan. A tízrészes évad többször is nagyon meglepett, már rögtön az első résszel is. Az utóbbi idők legerősebb pilotjában rengeteg minden történik, a tempó olyan feszes, mintha a cselekmény rögtön az évad végére akarna száguldani. Aztán a második rész elején jön egy olyan csavar, amivel újabb megdöbbentő szál szövődik, és ez a későbbiekben is megtörténik még néhányszor.

Meghökkentett az is, hogy mennyire régimódi mese ez. A farkas gyermekei mellőz minden, ebben az évezredben divatos sorozattémát, nem szólal fel elnyomott kisebbségek mellett vagy a rasszizmus ellen, nincs benne feminista kiáltvány. Olyan kérdéseket feszeget, amiket már az ötvenes-hatvanas évek sci-fi írásai is sokszor átcsócsáltak: ember és gép kapcsolatát, robotok érzelmeinek problémáit, teremtő emberekhez és teremtő gépekhez kapcsolódó filozófiai dilemmákat (néha a kettőt egyszerre), vagy éppen a jövő vallásait, illetve a vallások időtlen ideológiai túlkapásait. A farkas gyermekeinek sztorija patinával született, mégis lehet benne kapcsolódási pontokat találni a jelenhez (például a mesterséges intelligencia kérdéskörében), ugyanakkor semmilyen aktuálpolitikai üzenetet nem akar a néző szájába rágni, aminek én nagyon örültem.

Sőt, engem Ridley Scott szerepe is meglepett. Ő rendezte az első két részt és executive producer volt, de a sorozat igazából a Fogságban és a The Red Road írója, Aaron Guzikowski projektje, ő találta ki a sztorit és a legtöbb részt ő is írta. Ehhez képest minden előzetes hír címében ott virított Scott neve, nyilván vele akarják eladni a sorozatot, gondoltam. Nagyobbat nem is tévedhettem volna: Scott keze nyomát viseli szinte minden rész, nyilvánvaló, hogy az Alien és a Prometheus rendezője óriási hatással volt Guzinowskira. A spoilereket kerülendő nem fejteném ki, mennyire direkten, de Scott sci-fijeinek toposzai folyton visszaköszönnek, és igazából ennek nem kellene meglepőnek lennie, ha feltesszük a kérdést: mit kell tudnia egy forgatókönyvnek ahhoz, hogy ötven év után tévésorozat rendezői székébe ültesse a mestert? (Scott a pályája elején rendezett a BBC-nek, de azóta csak producerként nyúlt tévés projektekhez.)

 

Farkasokkal homlokráncoló

Szóval engem úgy berántott A farkas gyermekei, mint külső zsilipajtóba kapaszkodó egyszeri alient a vákum. Aztán az első három rész után jött a feketeleves: a kezdeti tempó leült, üresjáratok nyújtották a sztorit, a biblikus utalások és más metaforák fokozatosan elnyomták a tudományos alapokat, az évad második felére pedig már akkora lyukak tátongtak a cselekményben, mint a Kepler-22b felszínén. A farkas gyermekei az a fajta sci-fi, amit akkor lehet élvezni igazán, ha az apró logikátlanságokat elengedjük (ugyanez a másik oldalról: a sorozat hálás céltábla azoknak a nézőknek, akik elkezdik méregetni, hogy ha ekkora az űrhajó, és annyi embert szállít, akkor sokkal nagyobb hajtómű kellene). Viszont amikor már a sci-fi a saját lefektetett szabályait hágja át újra és újra, az nem bocsánatos bűn, vagy legalábbis nagyon jó alibi kell hozzá. A farkas gyermekei túl sokat akar mondani, de ehhez képest túl keveset magyaráz, és sajnos Scott legjobb pillanatai mellett a legrosszabbakat is megidézi.

Aztán jött a héten bemutatott évadzáró, és gyógyszerként hatott az akkor már végzetes Westworld-betegség tüneteit mutató szériának. Guzinowski még egyszer meg tudott lepni azzal, hogy a tizedik részben mennyi mindent a helyére tett és mennyi nyitott kérdés kapott választ – hogy aztán újabb kérdések szülessenek, persze. A befejezés valamennyire megmentette az évadot, ezzel együtt én örülnék, ha a tudományosságtól nem billenne ennyire a spiritualitás felé a hangsúly, mint amennyire most billenni látszik. Írom ezt úgy, hogy tisztában vagyok azzal, ez egy filózós, kocsmában utólag kibeszélős sorozat, amiről jó vitázni, hogy ezt vagy azt hogy is értették a készítők. Erre legjobb példa a sorozat címe, amibe egészen sok mindent bele lehet magyarázni Romulustól Mauglin át a gyerekmesékig, lupus in fabula, ugye (továbbá it's never lupus).

 

Duzzogva nézném tovább

Azt nem mondanám viszont, hogy A farkas gyermekei rossz sorozat. Óriási potenciál van benne, és scottos példánál maradva, ha a narratívája fegyelmezettebb tud lenni, mint például az Alien: Covenanté volt (egyelőre nem mindig tudott), akkor nagy jövő áll előtte. Most egyelőre felemás érzésekkel vívódom, és ez a színészgárdára is igaz.

A két android párosa valami csodálatos; az Anyát játszó Amanda Collin minden jelenetében erős, pedig néha egészen szélsőséges helyzeteket kell megjelenítenie, az Apát alakító Abubakar Salim pedig nyugodt és kevésbé érzelemvezérelt ellenpontja. Hozzájuk képest jóval halványabbak a gyerekszínészek, még a legfontosabb gyereket, Campiont játszó Winta McGrath is, de ez nagyrészt a sztorinak is köszönhető: a forgatókönyv nem sok érdemit kezd a gyerekekkel, leginkább a világépítés eszközei lesznek. Jóval nagyobb probléma viszont a Vikingekből és a Warcraft-filmből ismert Travis Fimmel, aki egyszerűen rossz színésznek bizonyul, ha nem egydimenziós harcost kell játszania (márpedig A farkas gyermekeiben az egyik legösszetettebb szerep elvileg az övé). A párját játszó Niamh Algar viszont megint felüdülés, a legemberibb pillanatokat neki köszönhetjük.

A végére nekem az derült ki, hogy A farkas gyermekei minden oldschoolsága és régi sci-fiket idéző minimáldíszlete ellenére nagyon is mai sorozat. Leginkább azt akarja elérni, hogy a néző a következő rész elé üljön, aztán majd jövőre a következő évad elé is, és ennek a törekvésnek túl sok mindent rendel alá. Szuperül indul, aztán csak tötymörög és összezavar, és amikor már éppen feladnád, ad egy gyomrost meg egy csomó új kérdést ültet a fejedbe, és naná, hogy kíváncsi vagy, mi az isten sül még ki ebből. De egy sorozat még nem lesz attól feltétlenül jó, hogy kiváltja ezt a kíváncsiságot. Már berendelve a második évad, így a dél-afrikai forgatási helyszín megint Kepler-22b-vé alakulhat – akkor válik majd el, hogy alkalmas-e ez a bolygó egy épkézláb sorozatra.