Napsütötte, élénkzöld hegyi legelő szélén sétálok az erdő fái közt. A távolban juhok legelésznek, sarkukban pásztorral. Derűs, bukolikus idill uralja a tájat. A hátizsákomra rögzített medvecsengő vidáman csilingel, tudtára adva az erdő népének, hogy jövök. A csengő hangjára felfigyelnek a robosztus, medveharcra kiképzett pásztorkutyák. Fenyegetően csaholva közelednek. Kérdőn lesem a juhászt a távolban. Valamit óbégat szlovákul, nem értem. Az egyik nagydarab kutya már a sarkamban kaffog. „Nyugi! Nem látod, hogy megyek már?!” – mordulok rá a vállam fölött. Valahogy megérti és lemarad a többi kutyával együtt. Fél liter hideg verejtéket söprök le a homlokomról, és arra gondolok: ez még csak az út eleje, hol van még a medvékkel teli hegység csúcsa?
A Börzsönytől légvonalban 70, a magyar határtól csak 50 kilométerre fekvő Polyána (Poľana) már régi célpontom volt. Néhány hete egy szlovákiai sajtóút keretében sort tudtam keríteni rá két hegyi bringatúra között, úgy, hogy leváltam a nemzetközi újságírócsapatról és egyedül csapattam fel a csúcsra. Látványban, sőt, izgalomban sem volt hiány, hiszen agresszív juhászkutyák és fenyegető tehenek kísértek, egy hátborzongató búcsúztató üvöltésről nem is beszélve.
Te tudod, egyedül elég veszélyes, de bízom benned, felkészült túrázó vagy – mondta Zuzana, meghívóm, a Besztercebánya önkormányzati régió referense, mikor felfedtem előtte a célomat. Konkrétan arra célzott, hogy a Polyána az a hely, ahol legnagyobb a medvék egyedsűrűsége az országban, ráadásul októberben nagyon aktívak, hiszen ilyenkor töltik fel téli zsírraktáraikat.
Valóban igyekeztem minimalizálni a lehetséges konfliktust egy alapos és professzionális weboldal alapján, amit két, medvés terepen gyakran járó, szlovák természetfotós üzemeltet. Beszereztem egy medvecsengőt (örök hálám a Kráľova studňa turistaház recepcióslányának, aki a sajátját adta oda). Kevés, nem túl szagos kaját vittem magammal, azt is jól becsomagolva. Gyakran nézegettem a térképemet, nehogy véletlenül letévedjek a jelzett útról, és messzire kerültem a sűrű bozótosokat; valamint késő délelőtt indultam és kora délután terveztem érkezni. (Hogy ezek miért fontosak, a cikk végén összefoglalom.)
Startpontom a Polyána alatti Gyetva utolsó buszmegállója (Detva, Stavanisko Kalamárka) volt. Ez a hely egyébként autóval 2,5-3 óra alatt elérhető Budapestről, de jól megválasztott időpontban busszal sem több 3,5-4 óránál. Azért választottam ezt a sok belépési pont közül, mert déli fekvése miatt a legközelebb van Magyarországhoz, és innen indulva útba esik a hegység egyik legérdekesebb képződménye, a Kalamárka.
A buszvégállomástól a piros sáv jelű túraút visz fel a hegy tetejére, ezt követtem. Széles erdei útként indult egy bükkösben, aztán egy rétet átszelő ösvénnyé keskenyedett, ami a sötét erdőbe érve elkezdett erősen emelkedni. Vidáman fütyörészve és csilingelve érkeztem meg az első látványos sziklaképződményhez, a Lukáčova skalához. Ez lényegében egy hosszúkás, 6-8 méter magas sziklataréj, amit nagyjából az elején keresztez a túraút. Magas falait látva először azt hittem, hogy már a Kalamárkánál vagyok, de nem, ez még csak az előzetese volt.
A sziklán fellépcsőzve a Kalamárka erdészház köré épült kis üdülőtelepre futottam be. Onnan kis ösvényen jutottam el a formája miatt a régi tintatartóról (kalamárisról) elnevezett többtagú sziklabástyáig, ami úgy feszített az erdő közepén, mint egy erődítmény. A Kalamárka ugyanis olyan, mintha a Badacsonyt egy nagyobb lakótömb méretére sűrítenénk össze. Körben 8-10 méter magas vulkáni eredetű meredek sziklafalak, füves platóján kisebb erdő.
A látványos képződményt körbejártam alulról-kívülről és felülről-belülről (egy ösvényen fel lehet kaptatni rá). Lent a fölém boruló repedezett, brutális sziklafalak, -kémények és -tornyok, fent a kilátópontokon elém táruló panoráma képesztett el. Az egyik ponton fiatal sziklamászó csapatba botlottam. Nem csoda, hiszen a Kalamárka szikláin közel 400 sziklamászó utat alakítottak ki, sokan járnak át Magyarországról is ide.
Ez a sziklacsoport volt az első komolyabb jele annak, hogy a Polyána nem akármilyen vidék: Közép-Európa legmagasabb és legjobb állapotban fennmaradt vulkáni eredetű hegysége. Kisöccsével, a 70 kilométerrel délebbre fekvő Börzsönnyel nemcsak az rokonítja, hogy mindkettő 13-15 millió éve született, hanem az is, hogy egykori magmakamrájuk kiürülése miatt mindkét hegycsúcs beszakadt, helyükön pedig óriási, máig kivehető kaldera, kráterperem alakult ki. A Polyána vulkáni katlana azonban jóval nagyobb, öt-hatszorosa lehet a Börzsönyének, és a kráterperem is magasabb ötszáz méterrel.
Abban is hasonlítanak, hogy mindkét hegység belseje aránylag civilizációmentes, ezért élőviláguk igen gazdag. A Polyána nehezebben elérhető részeit őserdőfoltok, erdőrezervátumok tarkítják, nem ritkák a 400 évesnél idősebb fák. Részben ennek is köszönhető, hogy a hegység területét az UNESCO 1990-ben Bioszféra Rezervátummá nyilvánította.
Azon kaptam magam, hogy kicsit több időt töltöttem az andezit sziklavilágban, mint terveztem. Gyorsan tovább kellett indulnom, nehogy sötétben érjek vissza. A Kalamárka alatti üdülőtelep szélén kis tábla búcsúztatott: Vigyázz, medve! Oké, a medvecsengő szépen beüzemelve csilingelt a hátamon, bíztam abban, hogy jó előre meghallja az esetleges közelembe kerülő medve és tovább áll. A szlovák statisztikák szerint az elmúlt négy évben átlag 13 medvetámadás történt, ezek közül egyik sem ragadozó szándékkal, sokkal inkább olyan helyzetekben, amikor a medve megijedt és már nem tudott kitérni a találkozás elől.
Medve helyett azonban bekövetkezett a hideglelős pásztorkutyás incidens, amit a cikk elején említettem. Igazából több ilyen kalandom volt már korábban, itt is abban bíztam, hogy a kutya nem támad, csak nyomatékosan jelzi, hogy a területét védi, és ha a túrázó – amennyire lehet – nyugodtan ellépdel az ellenkező irányba, akkor nem lesz gond. Így is történt, de azért átélni nem volt kellemes. A szlovákiai, erdélyi vagy balkáni legelők környezetében azonban ez a jelenség a túrázáshoz tartozik.
Hosszú, közepesen emelkedő ösvény vezetett a legelőtől felfelé, először bükkfák, majd fenyőfák között, további zöld rétekkel megpöttyözve. Már éppen kezdtem volna megfeledkezni a kutyákról, amikor jobb felől hatalmas robajt hallottam. Mintha nem is egy medve, hanem egy elefántcsorda csörtetett volna az erdőben, törve-zúzva maga körül mindent.
Ahogy a robaj elült és a szívverésem is csillapodott, egy láncfűrész gyenge hangját hallottam meg. „Áááá, szóval nem messze favágók dolgoznak!” Ez megmagyarázta a hirtelen nagy zajt, amit egy kidőlt fa okozhatott. Hamar oda is értem a helyszínre, ahol a faszállító traktorok már eléggé szétrombolták az erdei utat. Viszont a magyar tarvágásokhoz szokott szemem észrevette, hogy a favágók itt máshogy, inkább gyérítéssel dolgoztak, azaz az erdőtakaró ritkásabb lett, de nagyjából egységes maradt.
Innen a kaldera széléig a traktorok taposta erdei úton baktattam tovább. Nem volt túl szép, viszont legalább haladós. A széles egykori kráterperemet a ma már üresen álló Pol'ana Erdei Hotelnél értem el. A szockó stílusú monstrumot még a szocializmus vége felé tervezték, a kilencvenes évek elején privatizálták. Persze gyorsan lerohadt és 2012-ben be is zárták. Azóta üresen áll, és nem tudni, kinyit-e valaha. Aki szállást akar a Polyána tetején, annak van a szálloda mellett két kisebb nyaraló, azokat ki lehet venni, nem is olyan borsos áron. A hotel büféje (Bufet Macík) is működik elvileg, de mivel felfelé siettem, ezt akkor nem ellenőriztem.
A szálloda után kezdődött az út legszebb része. Nem véletlen, hogy sokan csak felgurulnak az autójukkal a hotel melletti parkolóba és sétálnak egy nagyot. Az út széles, zöld (már majdnem magashegyi) réteken vágott át, amik szelíden hullámoztak a tág gerincen, finoman megszórva karácsonyfa formájú, földig érő lombozatú fenyőfákkal, fenyőligetekkel. Több túrázóval is találkoztam, közös ismertetőjelük az volt, hogy mindenki pórázon vezetett kutyával kirándult. Az egyik dombtetőről egy piknikező társaság integetett. Visszaintegettem.
A gyönyörűen zöldellő magaslati rét fennsík jellegét mutatta, hogy a víz megült a lapos horpadásokban: több részen lápos zsombékon kellett átvágnom az erre a célra elhelyezett pallókon. Egy kisebb erdős rész után átlendültem egy nyergen (Priehybina, 1272 m), és a csúcsra vezető utolsó erdei kaptató után, húsz perc múlva pedig már fent voltam a csúcson.
A csúcstábla egy kisebb tisztáson állt, ahonnan kurta ösvény vitt ki a csúcssziklához. A fák-bokrok közé bújt ormot körbejártam alaposan, de panorámás csúcsfotót sehogy se tudtam készíteni. Ezért úgy döntöttem, hogy továbbmegyek a kráterperemen még 600 métert, ahol a térkép két kilátópontot is jelzett.
Gyorsan odaértem a minitisztáshoz. Két tábla igazított útba: jobbra, kelet felé a Katruška orma várt, balra pedig a Jánošík-sziklához vezetett az ösvény.
Juraj Jánošíkról mindenki tudja, hogy híres szlovák betyár volt az 1700-as évek elején. Jánošík errefelé is gyakran bújkált, tehát a szikla nyilvánvaló okokból kapta a nevét. Katruškáról viszont csak kevesen tudták, hogy a libetbányai mészáros világszép lánya volt, egyszersmind Jánošík mátkája. A lány aggódó szülei sugallatára elárulta a betyárt és ezért megfizetett: rablókezek által az oromról a mélységbe vettetett. Azóta a sziklát Katruškának hívják. A legenda szerint a lány sikolyát mindig hallani a szörnyű évforduló napján.
Szerencsére kiáltást nem hallottam, viszont azt meg kellett állapítanom, hogy a tett helyszínén gyönyörű kilátás búcsúztatta szerencsétlen Katruškát. Ha jól meresztettem a szememet, akkor az előtérben hullámzó Sztolica-hegység mögött még a Bükköt is felfedezhettem. A túloldali Jánošík-sziklának sem kellett elbujdokolnia szégyenében: szépen be lehetett látni róla a Polyána hatalmas kráterperemét, és a mögötte magasodó Alacsony-Tátra is jól látszott. Ezért már megérte idáig eljönni!
Ránéztem az órámra: egész jó időben voltam, de nem sokat időzhettem a legendás sziklákon. Visszafelé ismét elandalodtam a fennsík fenyőfoltokkal tarkított rétjein, a hotel épületéhez érve pedig úgy döntöttem, hogy megnézem a Macika büfét, mert megérdemlek egy sört. A büfé ugyan nyitva volt, de sajnos csak készpénzzel lehetett fizetni. Ezért inkább csak szemeimmel ittam a felső polc tartalmának látványát.
A büfé falán viszont felfedeztem egy nagy plakátot, amin fotókkal illusztrálva felsorolták a Polyána ismertebb, nevet is kapott medvéit. Kedvencem a közel 3 mázsa súlyú Michal volt, minimum mázsányi súlyos, zorall tekintettel. De hiába nézett olyan keményen, nem tévesztett meg, ugyanis tudtam, hogy mogorva kinézetük ellenére nem a hím medvék szoktak rátámadni az emberekre, hanem 83 százalékban inkább a kedvesebb pofájú nőstények, legtöbbször bocsaik védelmében (legalábbis az elmúlt öt év szlovákiai medvetámadásai alapján).
A büfét magam mögött hagyva lefelé átváltottam a piros jelű túraútról a kékre. Mindenképpen másik úton szerettem volna lejönni a hegy lábához, hogy minél több részt ismerjek meg. Ha lett volna időm, a Hriňová, azaz Herencsvölgy felé lekígyózó zöld jelű túrautat választottam volna, ahol megnézhettem volna a Bisztra-vízesést (Vodopád Bystré). De sajnos időm az már nem volt.
A kék jelű túraút sem volt rossz választás. Folyamatosan gyönyörű kilátású hegyi rétek és erdős részek váltották egymást, mindenféle erdészeti beavatkozás, túrás-zúzás nélkül. Gyorsan haladtam, belefeledkezve az előttem elterülő tájba. A legalsó erdős szakaszon már megkönnyebbülten fütyörésztem. Végül is végigcsilingeltem a hegyen, mindenféle medvés találkozás nélkül.
Szinte már kint voltam az erdő alatti mezőgazdasági földeken, amikor egyszercsak megzörrent a hátam mögött a bozót és egy morgással vegyes üvöltést hallottam. „Na ne!” – gondoltam összerezzenve. Tapasztalatból tudtam, hogy a hang biztos, hogy nem szarvasé, nem farkasé, nem marhaé vagy kutyaé. „Ez nem lehet más mint... Na jó, ne fessük az ördögöt a falra, mert még megjelenik!” – gondoltam és nem hátranézve, amennyire lehetett, nyugodtan lépdeltem tovább. Bíztam abban, hogy ha medve az, akkor nem támad hátulról, ráadásul nem egy távolodó emberre.
Végül is igazam lett, az állat nem követett. Valószínűleg, csak jelezte nekem finoman, hogy haver, itt én vagyok otthon. Már csak be kellett sétálnom a faluba, útba ejtve egy szép természeti képződményt, a Medve-sziklát. Csakhogy a sziklához vezető ösvényen tehenek legelésztek, és pont az utamban egy mogorván bámuló tehén állt, oldalához simuló ijedt borjával.
Oké, nem kísértem az istent, elég volt a fenyegető állatokból, gondoltam, mert eszembe jutott, hogy a baleseti statisztikák szerint Európában a dühös tehenek több túrázót tapostak agyon, mint amennyit bármi más állat megölt. Ezért szépen megkerültem őket messziről. Jobb a békesség. A faluba beérve már aszfalton csattogtam le a közeli Detva, Skliarovo, Murínovci buszmegállóba.
És akkor a cikk végén jöjjön a medve kiskáté. A szlovákiai medvetámadási statisztika szerint jelölt túraúton haladó túrázót nagyon ritkán támadt meg eddig medve, csoportosan túrázókat pedig soha. Akiket megtámadott, azok mind letértek a túrautakról és mélyen behatoltak a medvék területére, mert gombásztak, agancsot gyűjtöttek, vadkamerát helyeztek el vagy egyebet csináltak.
Például futottak. A futó ugyanis gyorsan érkezik, lihegve, jobban meglepi a medvét, mint egy túrázó, és ha az állatnak nincs tere visszavonulni, támad. A legtöbb támadás hajnalban és alkonyatkor történt, ilyenkor legaktívabbak a medvék. Szóval a lényeg: ha nappal, csoportban, medvecsengővel, a jelölt utat nem elhagyva, és nem egy kiló kolbászt magad mögött húzva mész túrázni, jó eséllyel a Polyánán se lesz gondod. Persze mindig jobb félni, mint megijedni.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
További túrák a környékről:
- Gömörország legszebb csúcsán egyformán tépi a szél a magyar és a szlovák lobogót
- Közép-Európa leghosszabb kötélhídján kiderül, van-e tériszonyod
- A Pokol kapujához vezet az első magyar turistaút a Szitnyán
- A Holdról is látszik, miért hívták ezt a hegyet Orrkőnek
- Időutazás: három évszak három nap alatt a Nagy-Fátra gerincén
