Az anyósülésen ültem, és valahol a kimerültség és az eufória közötti légüres térben lebegve meredtem a mély szakadékba, miközben az autó lépésben haladt lefelé a hágóról a kátyús földúton. Két napja hagytuk magunk mögött a határt; eláztunk, átfagytunk, ám végül minden nehézséget felülíró, katartikus élményben volt részünk. Jobb időkben a zöldhatáron átkelve, a kanadai oldalon leereszkedve fejeztük volna be a túrát, azonban a két ország közötti mosolyszünet miatt erre most nem volt lehetőség. Az északi végponttól vissza kellett hát fordulnunk az Egyesült Államokba és visszafelé is megtennünk az utolsó, 30 mérföldes szakaszt.
Szóval, mi volt a legemlékezetesebb dolog a túrán? – kérdezte a helyi kiránduló, aki heves gratulációk közepette autóval levitt minket a hágóról a legközelebbi településre. A Tejúttal övezett, csillagfényes égbolt alatt elaludni. A lágy, enyhe szellő az arcodon. A mély, nyugodt csend éjszakánként – feleltem kis gondolkodás után.
Találkoztatok vadállatokkal? – kérdezte pillanatnyi meghökkent hallgatás után. Ja, igen, persze – vetettem oda szinte mellékesen. – Láttunk csörgőkígyót, skorpiót, tarantulát, medvét, prérifarkast; sokáig lehetne sorolni.
A Pacific Crest Trail, avagy PCT, a világ egyik leghíresebb túraútvonala. 4200 km hosszan szeli át az Egyesült Államokat, összekötve a mexikói határt a kanadaival, keresztezve kietlen sivatagot, hófödte hágókat, kiégett erdőket, jégvájta völgyeket.
Nem egy hosszú túrát teljesítettem már, és évek óta terveztem, hogy egyszer a PCT-n is végigmegyek. Határtól határig, szünet és megszakítás nélkül, folyamatos nyomvonalon haladva. A távolságtól alapvetően nem tartottam, Amerikától azonban annál inkább; szelídítetlen vadontól és embertől egyaránt.
Az élet úgy hozta, hogy az útra 2025-ben, Donald Trump második eljövetelének évében került sor. A készülődés heteiben rendszeresen kaptam fel a fejem aggasztó hírekre, amelyek a határon zajló szigorú ellenőrzésekről és visszafordításokról szóltak. Már a vízuminterjún is egyfajta nyomásgyakorlásnak tűnt, hogy a várakozó több tucat idegen előtt faggatják a kérelmezőket a tervezett út részleteiről. „Hová utazik?” „Miért megy?” „Meddig marad?”
Jó pár „vízumkérelem elutasítva!” felkiáltást hallottam és a teremből lehajtott fejjel kikullogó embert láttam, mire sorra kerültem. Mindezek ellenére nálam minden zökkenőmentesen zajlott. Vízumot azonnal kaptam, ugyanis pontosan ismerték a PCT-t, majd pár héttel később a San Diegó-i reptéren az ellenőrzés sem vett igénybe néhány másodpercnél több időt.
Amint kiejtettem a túra nevét a számon, a határőr biztatón mosolyogva engedett is tovább, pár nap elteltével pedig már a mexikói határon emelt kezdőpontnál álltam. Még napokkal később is jól láthatóan kígyózott a politikai helyzetre rozsdabarnán emlékeztető határfal, amikor visszatekintettem a sápadt bokrokkal és virágzó kaktuszokkal tarkított poros tájra.
A túra kezdeti hangulatát a sivatagi környezet határozta meg. Perzselő napnak kitett hegyek és bozóttal benőtt völgyek váltogatták egymást, a PCT pedig a tájjal együtt fel-le hullámzik. Egy-egy szélesebb völgyben az ösvény aranyló réteken vezetett keresztül; a fű már májusban sárgára égve, a kiszáradt növények levelei élesen zörögtek a szélben, a források közelében rovarok és kolibrik zümmögtek. A lenyugvó nap fényében az itt-ott kibukkanó gömbölyded sziklák barackszínben izzó tojásoknak tűntek.
Azonban mialatt e romantikus tájleírásban meneteltünk, a csúcshőmérséklet olykor a 40 Celsius-fokot közelítette. A száraz, nehéz levegőtől időnként eleredt az ember orra vére, a hátizsák alatt pedig rendre fehér sókristályok vastag rétegei váltak ki. A napsütés és a magas hőmérséklet hosszú heteken át jelentett próbatételt.
Olyannyira, hogy egy-egy kitettebb szakaszon tanácsosabb volt napnyugta után túrázni, ami lehetőséget teremtett az éjszakai állatvilág megfigyelésére. Az ösvény mentén kengurupatkányok szökdécseltek, hirtelen irányváltásokkal cikázva, olykor az ember lábszárának pattanva. A távolban olykor baljós szempár csillant, de sosem közelített.
A sivatagban a szél sem tréfadolog; különösen esténként a sátor felállításánál jelentett nehézséget, de volt olyan nap, amikor egy-egy erősebb széllöket a lábamról is letaszított.
A második héten egy hosszú nap végén, mintha kerti locsoló távoli hangja ütötte volna meg a fülemet, ami egyre hangosabban és hangosabban szólt. Mire tudatosodott bennem, hogy mi a hang forrása, a bokám mellett vadul tekeregve, fejét magasra emelve meredt rám egy csörgőkígyó. Elugrottam, a kígyó pedig vad csörgőrázás közepette siklani kezdett egy közeli üreg felé. Előbb a feje, majd lassan a teste is eltűnt a lyukban, de még percekkel később is hallatszott a mélyből a csörgő fenyegető hangja. Majd hirtelen csend lett.
Bár e hátborzongató csörgés napokon át kísérti az embert, kezdetekben mégsem ez jelentette a legnagyobb próbatételt, hanem az idealizált elképzelések elengedése. A PCT ugyanis, legyen bármilyen kalandos, valahol mégiscsak a turizmus egy fajtája. A harmincas évei közepén járó, viszonylag önazonos európaiként sokszor inkább kilógtam a túrázók közül, az átlagos PCT-túrázó ugyanis nagyon fiatal, nagyon amerikai és nagyon közösségimédia-vezérelt.
Nemcsak az izmaim voltak fáradtak, hanem a lelkem is a folyamatos bemutatkozó beszélgetésektől, az ismétlődő élménytől, hogy nehezen találom a megfelelő közeget. Egyik nap szürkületkor még úton voltam, amikor egy ismerős sátor mellett elhaladva valaki rám kiáltott: Már aggódtam érted! Valahogy így kezdtem el megtalálni a helyem. Ahogyan észak felé haladtam, egyre gyakoribbnak éreztem az ilyen őszinte megnyilvánulásokat, az igaz érdeklődést, és egyre könnyebb lett tartós útitársakat találni.
A túra negyedénél, 700 mérföld megtétele után a sivatagi táj föl-le hullámzása egyre magasabbra törő hegyek formájában csúcsosodott ki. A déli lejtők, amelyeken felkapaszkodtunk, kezdetben még itt is fakósárgák voltak, ám egyre több fát lehetett látni rajtuk, míg az északi lejtők kifejezetten erdősekké váltak.
A Sierra Nevada hegységbe érve aztán hirtelen igazi hegyvidéki táj fogadott: meredek hágók és vizenyős völgyek váltogatták egymást. A réteken alpesi virágok nyíltak, a napon mormoták sütkéreztek, pocoknyulak (pikák) füttyögtek. A hágókon itt-ott még júliusban is maradtak hófoltok, a PCT legmagasabb pontja ugyanis 4000 méter magasan van a tengerszint felett.
A hegyekben a napok szabályos ritmust követtek: reggelente kapaszkodó a soron következő hágóra, magasan az erdőhatár fölé, olykor jókora szintkülönbségeket megtéve, majd leereszkedés a következő völgybe. Ezek a hágók választják el egymástól az Amerikai Egyesült Államok leghíresebb nemzeti parkjait, hiszen a PCT átszeli a Sequoia, a Kings Canyon és a Yosemite Nemzeti Parkot is.
A táj bármely pontja akár egy képeslap. Vannak napok, amikor szinte lehetetlen rossz fotót készíteni. A sivatag után nemcsak a pazar hegyek látványa, de az erdők illata, a puha talaj, a patakok hangja is hihetetlen felüdülést hordozott. A reggeli kapaszkodók közben jólesett olykor megállni egy-egy tóparton és úszni egyet a kristálytiszta, a hegyek fala elé tükröt feszítő tavakban. Némelyikben a sziklák apró szigetekként bukkantak a víztükör fölé, tökéletesen komponált sziklakerteket idézve.
A délutáni ereszkedések után is akadt látnivaló, ugyanis a lenyugvó nap fénye rendszeresen izzó vörösre és narancssárgára festette a hegyeket, majd éjszakánként kirajzolódott a Tejút a szikrázó csillagok ezreivel tarkított égbolton. Ez a szakasz nem csak a roppant hegyek látványa miatt izgalmas, hanem az állatvilág miatt is.
Az előítéletek ott motoszkálnak az ember fejében, hiszen mégis csak medvékkel és prérifarkasokkal osztozunk az ösvényen. Mielőtt az első medve szembesétált volna, az egész helyzet távolinak és elkerülhetőnek tűnt. Majd hirtelen ott állt az ösvényen egy fekete medve, fejét nehézkesen, szinte szórakozottan dobálva, kis csapatunk pedig izgatottan igyekezett zajt csapni. Pár másodperc múlva a medve megunta a helyzetet és egyszerűen sarkon fordult.
Az ilyen élmények során a vadonnal való érintkezés normalizálódott. A különbségeket jól érzékelteti, hogy a helyiek hitetlenkedve nevettek rajta, hogy mifelénk bemondják a híradóban, ha medve jár az országban. Ehhez képest itt a vadőrök arra figyelmeztettek, hogy semmiképp se hagyjuk magunkat megfélemlíteni: „Legyél te a nagyobb medve!” – mondták.
Rengeteget tanultam mialatt átkeltem a sivatagon és a hegyeken, és arra a következtetésre jutottam, hogy az amerikai vadonnal kapcsolatos kezdeti aggodalmam túlzónak bizonyult. A PCT közel sem az a fajta életveszélyes kaland, ahol a túrázó bármikor vadállatok martaléka lehet. Ha az ember betartja a játékszabályokat, nem szemetel, az ételt elzárva tartja és békés távolságból figyeli az állatokat, kicsi a valószínűsége, hogy bántódása essék.
A puma, a medve vagy a csörgőkígyó nem zsákmányként tekintenek az emberre, és gyakran jeleznek, ha a határaikat feszegetjük. Ezer mérföld megtétele után már inkább hálásnak éreztem magam a csörgőkígyók egyértelmű figyelmeztetéséért.
A legtöbb PCT-túrázó véleménye nem túl pozitív Észak-Kaliforniáról és Oregonról, leginkább mert ezek a középhegység-jellegű szakaszok nem olyan látványosak, mint a Sierra Nevada. Számomra azonban ez volt talán a legkellemesebb rész. Az út feléhez közeledve jó pár barátot szereztem, és egyre tapasztaltabban és magabiztosabban haladtam észak felé.
A nyár második felébe érve a szárazság fokozódott, így egyre többfelé alakultak ki erdőtüzek. Az újonnan fellángoló kisebb tüzektől olykor csak pár mérföldnyire haladtam el. A fehér füst ködként kavargott a völgyekben, máskor az ég napokra szürkébe borult és a nap vörösen lángolt az égen. A fények narancsos színbe burkolták a tájat, mintha folyamatosan napnyugta lenne, a hamu fehér virágszirmokként szálldogált.
Ezeken a szakaszokon szinte senkivel sem találkoztam, a PCT-túrázók többsége ugyanis kellemetlennek találta és egyszerűen kihagyta őket, míg én abba a nagyon szűk kisebbségbe tartoztam, akinek fontos volt, hogy folyamatos nyomvonalon haladjak, és tényleg minden lépést megtegyek a két határ között. Az első ilyen magányos szakasz után egy ismerős „puristának” nevezett el, és ezeken a lángoló környékeken e név egyre találóbbnak bizonyult.
Olyannyira ragaszkodtam a folyamatos nyomvonalhoz, hogy az is előfordult, hogy a helyi tűzoltók tőlem kértek felvilágosítást arról, hogy vannak-e tűzfészkek az ösvény környékén. Az egyre gyakrabban kipattanó tüzek azonban nemcsak az erdőket alakították át, hanem a bejárható útvonalat is, hiszen a hivatalos ösvényt olykor le kellett zárni, így alternatív kerülőutakon keresztül egészen váratlan helyekre is eljutottam.
Így jártam Trump-zászlókkal szegélyezett, isten háta mögötti falvakban is, ahol egy-egy obszcén falfirkából is azonnal kiderült, hogy errefelé nem Kamala Harris vagy Joe Biden a legnépszerűbb politikus. Az itt élők többsége alapvetően nem foglalkozott az arra tévedt túrázókkal, de olyan is előfordult, hogy egy vállaltan demokrata nézeteket valló helyi figyelmeztetett, hogy külföldiként mindig pontosan kövessük a szabályokat, mert az ICE (az amerikai idegenrendészet) a környékükön is aktívan jelen van.
Sokat elárul az itt élők szemléletmódjáról az erdőtüzekhez fűződő viszonyuk is. A témát abszolút pragmatikusan, a tágabb politikai kontextust és az éghajlat változását mellőzve kezelték. Az előző évtizedek „tűzmentes” intézkedéseit tartották felelősnek azért, hogy az erdőkben mára az elöregedő, kiszáradó fák dominálnak, így egy-egy szikra is hatalmas pusztítást tud végezni.
Az amerikai társadalommal kapcsolatban azonban az volt a legfeltűnőbb, hogy tapasztalatom szerint az emberek mindenféle szociális szűrő nélkül viszonyulnak egymáshoz: ami az ember szívén, az a száján. A helyiek sokszor voltak elképesztően kedvesek, megszámolni sem tudom, hogy hányszor hallottam például a „welcome!” üdvözlést, vagy hogy hányszor kaptam biztatást, fuvart, üdítőt, segítséget a hónapok alatt; míg mások bizony kifejezetten udvariatlanok voltak.
Volt olyan nap, amin a városban, ahova bestoppoltunk feltölteni a készleteinket, a helyiek többször is megállítottak minket az utcán, hogy ételt és üdítőt adjanak és sok sikert kívánjanak, majd még aznap éjjel a városi kemping gondnoka reflektorral a kezében, üvöltve ébresztett minket egy apróság miatt, majd egyszerűen elment. Az érzelmi közvetlenség e kultúra velejárója; ahogyan egy japán túrázó megfogalmazta: „az amerikaiak úgy beszélnek, ahogyan lélegeznek”.
Washingtonba érve újra a hegyeké és az egyre inkább közelgő télé lett a főszerep. Szeptember végén még nyílnak a völgyben a kerti virágok, de a North Cascades hegyláncain egyre inkább érezhető: lassan vége a túraidőszaknak. Mivel nem hagytam ki a kellemetlen részeket sem, legtöbb ismerősöm mostanra hetekkel előttem járt, míg a még úton levők közül némelyek eléggé aggódtak, hogy kifutunk az időből.
Utólag visszagondolva, Washington lehetett volna a kedvenc szakaszom, de a nyomás, a hideg és a fáradtság miatt már csak számoltam vissza a napokat. A nap egyre korábban bukott a látóhatár mögé, este 6-7 óra körül már biztosabb volt a hálózsákban maradni. Voltak éjszakák, amikor a hidegtől aludni sem tudtam.
Az egyik hűvös reggelen a sátorban ülve zaklatott, gyorsan közeledő robajra lettem figyelmes. Éreztem, ahogy egyre erősebben remeg a föld alattam, ahogy a dübörgés a dobhártyámnak feszül, majd a fák közül kitörve egy egész csapat őz robogott el a sátor mellett. Majd prérifarkasok szívbe markoló vonyítása hallatszott.
Órákkal később is az álomszerű jelenet hatása alatt haladtam az egyre északibbá váló erdőkben. Egyre gyakoribbak lettek a ködös, esős napok. A völgyekben a nedves aljnövényzettől már reggel átázott a cipőm, majd az éppen soron következő hegyen a hideg szélben már nem is éreztem a lábujjaimat.
Októberbe lépve az ember már csak reménykedik, hogy még be tudja fejezni a túrát. Az éjszakák során olykor ráfagyott a pára a sátorponyvára, a víz befagyott a műanyag palackba. Minden napsütötte óra hatalmas segítség volt a cél elérésében, ilyenkor lehetett gyorsan megszárítkozni, átmelegedni és a gyönyörű környezetre rácsodálkozva, megújult erővel folytatni az utat.
A kanadai határhoz közeledve csipkézett hegygerincek és hatalmas, jégvájta völgyek voltak szétszórva mindenfelé. Megsárgult levelű vörösfenyők vonták aranyba a tájat. Az utolsó napokra az idő hirtelen felgyorsult, egyre hevesebben kavarogtak az érzelmek, emlékek és élmények. Jöhetett már szinte bármi; napsütés, szél, jég, hó, eső, majd újra napos idő, szinte tízpercenként váltakozva, érezni lehetett a cél közelségét.
A túraútvonal térképen:
A határ elérése előtti estén, mintegy utolsó megpróbáltatásként eső és jég váltogatták egymást, majd jött az éjszakai fagy, az utolsó napra azonban hirtelen kitisztult és gyönyörű, napsütéses őszi időben értem a határhoz. Egy utolsó éles kanyar után a semmiből bukkant fel az ösvény északi végpontja és itt mindenkiből egyformán tör ki az öröm, a büszkeség és a megkönnyebbülés. Némi ünneplést követően aztán jöhetett a visszafordulás, és az ember könnyedén, akár egy luftballon lebeg az utolsó erdei út felé.
Visszatekintve, a PCT az előzetes illúzióim, félelmeim és előítéleteim felszámolásának odisszeája volt. Az út végére mindaz, amitől tartottam, emberek, kígyók, medvék, tüzek, fáradtság, hőség és fagy, tapasztalattá, majd tudássá álltak össze. Valahányszor a Sierra Nevada felett feszülő csillagfényes égboltra gondolok, mély nyugalom tölt el és eszembe jut, hogy sikerült, megcsináltam, eltúráztam Mexikótól Kanadáig.
Csak 142 nap, öt pár túracipő és némi kalandvágy kellett hozzá.
Ha követnéd Balázst következő kalandjaira, itt tudod megtenni.
A szerző korábbi cikkei és további amerikai nagy túrák:
- 4 nap skorpiók, koalák, hangyászsünök között: egy magyar a Nagy Óceán Meneten
- Mérges kígyó, agresszív makákó: csak egy sima túra Hongkong felhőkarcolói körül
- Magyar lány az USA legbrutálisabb túráján: Találkoztam grizzly medvével is, nem bántott
- Mit tegyél, ha egy éhes puma néz rád a sötétből? – így járta végig két magyar a 4200 kilométeres amerikai túrát
