Manapság ha azt halljuk, hogy lombkoronasétány, akkor a legtöbb embernek a nyírmártonfalvi torzó, a fatönkök között vert híd jut eszébe, amely a maga abszurditásában egyszerre csúfolja meg a természeti bemutatóhelyeket és az európai uniós pályázati rendszer hitelességét. Néhány hete Balatonbogláron adtak át egy másik lombkoronasétányt, szintén uniós támogatásból, és az legalább valódi fák között vezet. Nem ettől fogjuk sokkal közelebb érezni magunkat a természethez, de kilátópontnak azért nem rossz. Igaz, pár száz méterrel arrébb már évtizedek óta ott van a Gömbkilátó.
A Balaton déli partján nem sok magaslat van közel a vízparthoz, a tó nyugati részén három nagyobb buckát találunk, a fonyódi Várhegyet és Sipos-hegyet, valamint a boglári Várdombot. A hegyek vagy inkább dombok neve nem véletlen, már az ókorban állhattak itt földsáncok, felismerve a kidudorodások stratégiai jelentőségét.
A boglári Várdomb, amelynek csúcsa 165 méteren van, a 20. század elejéig meglehetősen kopár volt. A bazalttufából képződött vulkáni kúpra lösz rakódott, de a teteje száraz maradt. Ehhez jött még az uralkodó északi szél, amely elvette a fák kedvét attól, hogy megtelepedjenek itt. A nagy fásítási láz (a Siófok közelében létesült fenyőerdőről itt írtunk bővebben) Boglárt sem kerülhette el, és a későbbi Somogy vármegyei főispán, Gaál Gaszton kezdeményezésére a sokat tűrő, kopárfásításokban már bizonyított feketefenyővel telepítették be a dombot. A feketefenyő egyébként idegenhonos faj, de egyes állományait, így a boglárit is védelem alá helyezték.
Bármennyire is kilóg a hazai flórából a feketefenyő, azért kedvező tapasztalatok is vannak vele természetvédelmi szempontból: képes előkészíteni a terepet más, értékesebb fajok megtelepedésének. Ma már a Várdombon sincsen nagy tömbje a feketefenyőnek, és egy meglehetősen vegyes állományú erdő jött létre a nyomában, melyben gyomfákat, parkokba való fajokat, fehér akácot, ostorfát vagy csörgőfát például egyaránt találunk.
Ez pont olyan összetétel, amiért felesleges lenne megépíteni egy klasszikus lombkoronasétányt, mert nincs bennük semmi igazán különleges.
A domb tetején lévő ikonikus Gömbkilátó nyomorult évtizedeket is megélt, a kétezres évek elején voltak olyan időszakok, amikor nem is lehetett látogatni az állapota miatt. Az utóbbi bő tíz évben viszont látványosan átalakult a domb, felújították a kilátót, a déli oldalba kalandparkot és nyári bobpályát telepítettek, fogadóépületet húztak fel. Egy családok által kedvelt, nyüzsgő hellyé vált.
Júniustól még egy okot adnak a nyüzsgésre, hiszen már egy 600 millió forintból – ennek háromnegyedét a Magyar Turisztikai Ügynökség állta – megépített lombkoronasétányon is végigsétálhatunk, ha megváltjuk a jegyünket. Egy felnőttnek 490, egy gyereknek 440 forintot kell fizetnie mindezért. A kilátó árai is ugyanezek, de kombinált jeggyel néhány tíz forintot le lehet még faragni belőle.
Némi identitászavarral rögtön szembesülhetünk, a jegyen „Magasösvény”, a tájékoztató táblán „Lombkorona Sétány” megnevezés áll. Az ösvény kezdetben egyáltalán nem magas, egy széles, kimunkált pallósoron lefelé lépcsőzve érhető el egy forgókapu, ahonnan már bizonytalanul lépdelhetnek tovább a tériszonyosok a rácsjárdán. Nagyjából tíz méter magasan haladhatunk, a merev szerkezetű sétányt fémoszlopok tartják, és bár már néhány mászkáló ember esetén is érezni a kilengést, mégsem olyan, mint egy függőhíd. A magas mellvéd is biztonságot nyújt.
A sétány egy főként gyerekekre hangolt tanösvény próbál lenni, más helyekről ismerős grafikájú interaktív táblák köszönnek vissza, de ezek témájukban simán elrugaszkodnak a lombkoronaszinttől, kevés az igazán magasságispecifikus utalás a néhol bántóan rosszul megírt szövegben. Persze adódhat a kérdés, hogy a magasban miért olvasunk például több tíz méterre leásott rókavárakról. Erre egy sima, földhözragadt tanösvény is megfelelő lenne. Bár több témába belekapva sok információt próbálnak meg átadni, a legtöbb sétálót éppen eléggé leköti a mélység, a panoráma, meg hogy szelfi készüljön a családról, a környezeti nevelés itt másodlagos marad. Turisztikai attrakcióként viszont kétségkívül betölti a szerepét a magas ösvény.
Ahogy azt a WWF blogbejegyzésében olvashatjuk, a lombkoronasétány alapvetően a trópusi esőerdők műfaja volt, kutatók építettek ki kötélhidakat 30-40 méter magasságban, amikor olyan élőlényeket akartak megfigyelni, amelyekkel nem nagyon találkozhattak máshogy.
Később egyre több turisztikai célú sétány épült ki, ezt az esőerdők fajgazdagsága ki is követelte magának, de Európában kénytelen-kelletlen máshová került át a fókusz. A mi erdeinkben egészen egyszerűen nincs annyi látnivaló a lombkoronaszinten, mint a trópusokon, így ezek a sétányok mozgást kikövetelő kilátókká vagy természeti környezetben elhelyezett izgalmas építészeti jelekké váltak.
Bogláron is leginkább kilátóként tekinthetünk a nagyjából 500 méter hosszú sétányra, pár perc után már van némi rálátás a Balaton keleti medencéjének kékjére, majd egyre többet kapunk a tóból a fenyők ritkásan álló ágai között. A magas ösvény végén pedig semmi bujkálás nincs, egy korrekt kilátóplatform a záróelem, ahonnan telibe kapjuk már Badacsonyt is. Innen még fel lehet lépcsőzni a Gömbkilátóhoz, de igazából nem sok értelme van, nagyjából ugyanazt látni onnan is, és ott is belógnak a képbe a fák.
A lombkoronasétány promóciós videójában napozó baglyot, szökkenő mókust is látni, de amikor fürtökben lógnak az emberek, kicsi az esélye, hogy ilyen meghitt pillanatokat elkapunk. Egyszerűen túl sok az ember ehhez főműsoridőben, és arról, hogy még kevesebb esélyünk legyen a természet hangjainak fülelésére, az ösvény közelében kihelyezett hangfal is gondoskodik, amely teljesen tájidegen módon, viszont harsányan sugározza a rádiós slágereket.