Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Ez a körtúra a Magas-Tátra legalapvetőbb túrája, szinte minden benne van, ami erről a hegységről szól: izgalmas hágók, 2400 méter feletti csúcs, igazi hegyi menedékházak. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
2009-ben voltam először a Magas-Tátrában, a 11 éves Olivérrel, vezetővel, szervezett úton. Jól hangzott a Csontváry-festményekből ismert Tarpataki-völgy, valamint a Vörös-Torony-hágó, a helyszínen ámultam-bámultam, lenyűgözött a hely. Azóta többször is jártam a Magas-Tátrában, egyik kedvenc európai hegységem. Idén elmaradt a Dolomitokba tervezett via ferrata túránk, ezért augusztusban olyan helyet kerestem helyette, amivel magam is elbírok, aránylag közel van, látványos, és a túra közben nem jövünk le a felső emeletről, azaz fent alszunk a csúcsok alatt legalább két napig.
Adta magát a Tátra, méghozzá az öt éve (félig) bejárt útvonal: a Tarpataki-kör, a Kis-Viszóka csúccsal és a Rovátka hágóval kiegészítve. Két turistaházzal: az egyik a legnépszerűbb, legmagasabb, a Téry ház, a másik a régebben leégett, azóta újraépített Rabló ház, mindkettő 2000 méteres magasság körül.
Gyorsan leszerveztem itthonról a szállást, félpanzióval, hogy az ennivalót ne cipeljük. Új úton mentem a kocsival, mert el akartam kerülni mind a magyar, mind a szlovák útdíjas autópályákat. Salgótarján felett léptük át a határt, majd Rimaszombatot (Rimavská Sobotá), Tisovec-t és Poprádot érintve értünk be Ótátrafüredre (Stary Smokovec, 1000 m). Rövidebb, gyorsabb és olcsóbb volt bármelyik eddig kipróbált autóútnál.
Délután három körül indultunk neki a hegynek. Mehettünk volna a siklóval is, de úgy gondolotam, hogy az 5,5 eurós parkolódíjjal kiköltekeztük magunkat a szlovák infrastruktúra-fejlesztés javára. Amúgy is csak fél órányi séta visz fel a Tarajkára (Hrebienok, 1263 m), utunk első állomására. Nem volt túl rossz az idő, de 2000 méteres magasságban boltozatot vont a fejünk fölé a felhőzet. Mint amikor buggyos leplekkel csinál valaki álmennyezetet egy magas teremben.
Mielőtt ráfordultunk a Kis-Tarpataki-völgyre (Malá Studená doliná), végigmentünk az erdőn a piros jelzésen a Zamkovszky menedékházig. A látvány siralmas volt, mintha atomtámadás pusztított volna. A szélvihar tíz év alatt kétszer kaszálta le a lucfenyvest, a kidőlt fákról pedig elszaporodtak a falánk szúk, egyre kevesebbet hagyva az erdőből. Bízzunk abban, hogy egyszer újraéled.
A posztapokaliptikus erdőből lassan kijutottunk a szútól-széltől szerencsére érintetlen, illatos törpefenyők közé, majd a sziklaösvény tovább kanyargott a tófalig, aminek a tetején ott várakozott ránk a Téry ház (Téryho chata, 2015 m). A tófal szó egyébként azt a hatalmas, meredek sziklafalat takarja, amire az Öt-Szepesi-tó katlanja támaszkodik dél-keleti irányból.
Bementünk a házba, megvacsoráztunk, ittunk egy sört, és mire kijöttünk teljesen elromlott az idő. Tettünk egy kinti sétát a szúró esőben, szaggató szélben, a rohadt hidegben majdnem lefagyott a kezünk. Csak reménykedtünk, hogy másnap jobb idő lesz, két nehéz hágó állt előttünk, az egyik ráadásul oda-vissza.
A Téry ház 1899-ben épült, a selmecbányai „szegények orvosának”, Téry Ödönnek a javaslatára. Nagyon érdekes helyet találtak neki, közvetlenül a hegység csúcsainak lábánál, a Öt-Szepesi-tó-katlanban. Egész évben nyitva áll, a kaját és a sört serpák szállítják fel egy hátukra erősített favázas szerkezeten.
Aránylag gyorsan elaludtunk a szobában, ahol nyolcadmagunkkal voltunk. Az egyik német turista sajnos korán reggel felébredt, és elkezdett motoszkálni. Két órán keresztül csörgött a zacskóival, pakolászott, ide-oda mászkált, hiába szóltak rá. Látszott, hogy teljesen zöldfülű, lehet, hogy egyszerűen be volt tojva. Remélem egyszer megtanulja, hogy a legnagyobb bunkóság reggel a többiek álmát zavarni (a gyors kicuccolást nem ide számítva persze).
A nehéz reggel és könnyű reggeli után kimentünk a házból. Sütött a nap, fürödtünk a fényében. Kiűzte a fejünkből a hajnal emlékét. A Vörös-torony-hágó felé elhaladtunk az immár barátságosan csillogó kis hegyi tavak, a Szepesi-Öt-tó mellett.
Ennek a három oldalról a sziklafalakkal körülvett, tengerszemekkel megszórt katlannak egyedi az atmoszférája. Télen csilingel, napsütésben énekel, esős-szeles időben komoran süvölt. Nem véletlen, hogy ide épült a Magas-Tátra egyik első, de mindenképpen legismertebb menedékháza.
Gabi bizakodva mutogatott a Kis-nyereg-hágó felé, amihez valóban bizalomgerjesztően kígyózott fel egy ösvény. Sajnos kénytelen voltam elrontani egy kicsit az örömét, és rámutatni, hogy nem azon hágunk át, hanem dél felé, a Vörös-torony-hágón.
Hát ezen meg hogy megyünk fel?, kérdezte elhűlve. Igazság szerint így távolabbról jóval nehezebbnek tűnt a nagy kőlejtővel felszakállazott hágó, mint az emlékeimben, de megnyugtattam Gabit, hogy minden rendben lesz. És tényleg. A kőlejtőn távolról nem látható, de biztonságosan kanyargó szerpentin vitt fel egészen a hágó sziklafaláig.
A görgő kövek után láncra váltottunk, ami nem volt Gabi ellenére. Nem ijedt meg a sziklába kalapált vasfokokra fellépve sem, hiába tátongott alatta százméteres mélység. Na jó, azért volt egy kis félelem a falon, épp ezért elsöprő örömmel vettük tudomásul, amikor felértünk a hágóba. A túloldalon a Nagy-Tarpataki-völgy tátongott, a háttérben pedig a Nagyszalóki-csúcs magasodott.
Következő szállásunkat már messziről láttuk, de meglepően hosszú utat kellett még odáig megtenni a sziklarengetegben. Már egészen közel voltunk a házhoz, amikor egy kis hegyi tó (Sesterské pleso) füves-mohás partjához értünk. Annyira jó hangulata volt, és olyan szép volt a kilátás, hogy leültünk megenni a maradék reggelinket.
A következő domb után felbukkant a Rabló ház (Zbojnícka chata, 1960 m). A házat nem azért nevezték el Rablónak, mert valami rablótanya lett volna, hanem azért, mert a lőcsei születésű hegymászó és síző Zamkovszky István 1933-ban kijelentette az akkor még néhány deszkából álló kunyhóról egy ott töltött éjszaka után, hogy „ezen a helyen csak rablók lakhatnak”.
A házban éppen hogy lepakoltuk a cuccaink egy részét, és indultunk is tovább, mert aznapra még beterveztük a Rovátka hágót (sedlo Prielom, 2290 m) és a Kis-Viszóka (Vychodná Výsoká, 2428,6 m) csúcsát is. Amikor 2009-ben itt jártunk a fiammal, akkor nem mertük bevállalni ezt a bónusz kört, elég volt kiheverni a Vörös-torony-hágó mélysége által okozott sokkot, ami egy 11 éves gyereknek épp elég volt. Most úgy láttam, Gabinak meg se kottyant a Vörös-torony, az energiaszint száz százalékon állt, a harci kedv úgyszintén. De akkor még nem tudtuk, mi vár ránk még aznap!
Elindultunk a Rovátka hágó felé. Kicsit nyugtalanított, hogy visszanézve azt láttam, hogy a völgyet, és a Rabló-házat kezdik ellepni a felhők. De ez nem tántorított el. A Rovátka felénk eső kapaszkodója könnyű falat volt, felszaladtunk rajta.
A túloldal fala viszont meredeken zuhant lefelé. Itt is bevertek a falba vashágcsókat, de akkora lépéseket hagytak köztük, hogy szinte rúdtáncos spárga kellett az áthidalásukhoz. Nem vagyok egy különösképpen hajlékony alkat, de megküzdöttem a lépcsőkkel. Gabi ugyan jóval hajlékonyabb, viszont rövidebb lábai miatt kellett nyújtózkodni.
Előre féltem, hogy fogunk itt pár óra múlva visszamászni a Rabló-ház felé. Arra meg még gondolni se mertem, hogy esetleg elered az eső, és vizes falon-vason kell majd lépdelnünk biztosítás nélkül.
De ezzel megint csak nem törődtünk, hiszen elénk tárult egy gyönyörű marsbéli völgy, a közepén egy zöldeskéken csillogó hegyi tóval. A marsbéli jelző amúgy az egész felső tátrai régióra jellemző (kábé 2000 méter felett), mintha egy másik bolygó belső világában járna az ember. A két nap alatt, míg fent voltunk, teljesen leszakadtunk megszokott világunkról, a látvány és az előttünk tornyosuló feladatok (sziklafalak) pedig nem is engedtek másra koncentrálni.
Lementünk szinte a tóig, hogy aztán keletre kanyarodva nekiforduljunk a Kis-Viszóka emelkedőjének. Mikor felpillantottunk, el se hittünk, hogy valaha felérünk a csúcsára. Az ösvény alig láthatóan vezetett a nagy, összetöredezett kőlapok között.
Az első állomás a Lengyel-nyereg volt 2200 méteren. Innen még 228 méter szint volt felfelé, pedig kezdtünk már fáradni. Mire felértünk, felértek velünk együtt a felhők is a völgyből. A Kis-Viszóka csúcsát nem jelzi kereszt, csak egy sárga-fehér kör az egyik kőre festve. Körülbelül tucatnyian voltak velünk a csúcson, és több tucat ember igyekezett még lefelé vagy felfelé az úton.
Azért volt olyan irány is, amerre nézve még nem takarták el a völgyet a felhők. Erre tekintve látszott igazán, hogy a Kis-Viszóka igazából egyáltalán nem is olyan kicsi. Megettük a csúcscsokinkat, és rövid idő után elindultunk lefelé. Egyrészt, mert nem nagyon láttunk semmit a felhőktől, másrészt nagyon tartottam a lábát lógató esőtől a Rovátka csúszós falai miatt. Amikor leértünk a Lengyel-nyeregbe, az időjárás komorabbá vált. Eleredt az eső is. Mindenki lefelé tartott, a Rovátkával ellenkező irányban, a Felkai-völgy biztonságában fekvő Sziléziai házhoz (Sliezsky dom, 1676 m).
Az emberek hamar eltűntek, egy ötös csoportot láttam csak messziről a Rovátka felé tartani. Mit tegyünk, nekünk is arra kell menni, mormoltam magam elé. Arra gondoltam, hogy elmegyünk a hágó alá, megnézem, mennyire csúszik, és ha lehetetlennek tűnik az ügy, akkor legyaloglunk a Sziléziai házhoz, majd a Magas-Tátra szoknyáján megkerüljük a hegyet, és felgyaloglunk a Nagy-Tarpataki-völgyben a Rabló házhoz. Ez ugyan 10 órás kerülő lett volna, de inkább érjünk vissza éjfélre, minthogy mentőhelikopter szállítson le.
Elég gyorsan elértünk a hágó alatti szűk szurdokhoz, amin felhatoltunk a csupasz falig. Nem nézett ki jól. Majdnem utolértük az előttünk haladó ötös csoportot, láttuk, hogy ők feljutottak a hágóra. Előre másztam, ezúttal nem a biztonságosnak tűnő vasfokokat, hanem a mellette két méterre haladó láncot használva. Csúszott ugyan, de meglepően könnyű volt. Intettem Gabinak, hogy jöhet, nem lesz gáz. Simán feljutott ő is. A fal tetején kaptam egy megkönnyebbült mosolyt is.
Innen már egyszerű utunk volt a házig. Hamar beértük az előttünk haladó csoportot is: szintén nagyon megkönnyebbült, boldog franciák voltak.
A házban elértük a vacsorát is. Együtt falatoztunk egy magyar párral, akik Miskolcról érkeztek. A Nagy-Tarpataki-völgyön sétáltak fel, másnapra a Vörös-torony-hágót tervezték. Csakhogy a lánynak levált a bakancstalpa felfelé, amit ragtapasszal rögzítettek ideiglenesen. Azon dilemmáztak a vacsora és az azt követő sörözés alatt, hogy nekivágjanak-e a hágónak ezzel a bakanccsal. Azt javasoltuk nekik, hogy jöjjenek inkább vissza velünk másnap a völgyön Ótátrafüredig, és vegyenek egy új bakancsot. Végül így döntöttek.
A Rabló házban az a szokás, hogy este kilenckor bezár a konyha meg a büfé. Lekapcsolják a lámpákat is az étkezőben, mindenki mehet aludni. Mi is visszavonultunk a szobába, ami mérföldekkel kényelmesebb volt, mint a Téry ház barakkszerű szálláshelye. A viszonylagos luxust kényszerűségből alakították ki, ugyanis a ház 1998-ban leégett, teljesen újjá kellett építeni, nyilván már modernebb kor követelményeinek megfelelően.
Másnap reggel megint vakítóan ragyogott a nap, amikor elindultunk. Mi már tudtuk, hogy ez nagyon csalóka lehet, a Tátrában néhány óra alatt nagyot fordulhat az időjárás. Lefelé menet nem hagyott már minket cserben a jó idő. Csak a kedvünk vált egy kicsit szomorkásabbá, hogy ott kell hagynunk a fenti világot. Ami ugyan sokszor elzártnak, sivárnak és kegyetlennek tűnik, de valamiért egyáltalán nem ez az oldala maradt meg nekünk.
Konklúzió: Ez a körtúra a Magas-Tátra legalapvetőbb túrája, szinte minden benne van, ami erről a hegyről szól. Kezdőknek is ajánlható, legfeljebb a rövidebb (2009-es) verzióval. Ehhez a túrához is ajánlok vezetőt azoknak, akik először járnak a Magas-Tátrában. De annak, aki már nagyjából ismeri a terepet, tapasztaltabbnak érzi magát, nyilván nincs szüksége vezetőre (lásd például épp ezt a posztot), viszont az óvatosságról neki sem szabad elfeledkezni.
A szállás (étellel-itallal) és az út költsége összesen 2014-es árakon kijött 25-30 ezer forintból, fogyasztási vérmérséklettől függően (vezetővel persze több). Frissítés: ez az összeg 2023-ban minimum a duplája. Az első napi ezer méteres szintemelkedés nem vészes, kényelmesen 3-4 óra alatt megtehető, szóval, ha kora délután Ótátrafüredre ér az ember Magyarországról, akkor nem is kell aznap korán kelni. A második nap tele van meredek emelkedőkkel, lejtőkkel. Összesen itt is kábé 1000 méter fel-le a szint, de jóval fárasztóbb, nem is számolva a pszichikai terhelést. Viszont az élvezet is sokkal nagyobb!
A túraútvonal nagyítható térképen (ha piros vonal látszik, akkor még tart a téli zárlat):
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2014-ben jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szép kilátás! Facebook-oldalán is, sőt lájkold a blogot, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.
További hasonló túrák a Magas-Tátrában:
