Az első összecsapásnál felnéztem a bíróra, hogy össze fogom szarni magam

A görög mitológián nőttem fel, Héraklész és a többi görög hős volt a példaképem, gyerekként kardokat kértem. Édesapám is küzdősportoló volt, az ő apja is küzdősportoló volt, az ő apja is – ezért szoktam azt mondani, hogy a csillagokban volt megírva a sorsom. Ennek ellenére nem volt egyszerű az indulás: másfél évesen karatéval kezdtem, azután bokszoltam, birkóztam az UTE-ban, de egyik sem tetszett, ezért elmentem kosárlabdázni, táncolni és úszni, de ott sem ragadtam meg. Ja és persze focista is akartam lenni. Csak olyan 9-10 éves koromban estem szerelembe az MMA-val, amikor édesapám megnyitotta a saját edzését Dunakeszin. De amikor nem edzettem, akkor is állandóan a harccal foglalkoztam, kardoztam, birkóztam.

Édesanyám a válás után elég rossz párkapcsolatban élt, és akkori élettársa elől menekülve ment ki Angliába. Én eleinte úgy voltam vele, hogy legrosszabb esetben kimegyek egy évre, megtanulom a nyelvet, de odakint nagyon jó edzőtermet találtam, olyan jó barátokat találtam, hogy szerelembe estem Angliával. Tudom, hogy sok embernek fáj, amikor ilyet mondok, de Anglia ugyanúgy a hazám, mint Magyarország.

A London Shootfighters az egyik első európai MMA-klub, melyet három angol küzdősportoló alapított több mint 30 éve. Az MMA vegyes jellegéből fakadóan minden területen kiváló edzők oktatnak, olyan nehézsúlyú bokszolók, mint David Haye vagy Derek Chisora is nálunk edzenek. A bokszedző Alexis Demetriades ráadásul nemcsak az edzőm, hanem a példaképem is a sportban, az életben, az üzletben.

Igen, ő olyan, mintha a nagy testvérem lenne, sokszor aludtam nála, ismerem a teljes családját, ő meg az én családomat. Karatés-kungfus küzdőstílusa is nagy hatással volt rám. De az összes csapattársammal jó a viszonyom.

Az MMA-ban teljesen mindegy, honnan jössz, mi a vallásod, mi a nemed. Amikor együtt véreztek és izzadtok, és próbáljátok megölni egymást, de közben segítitek is egymást a fejlődésben, az teljesen más szintű emberi kapcsolatot teremt.

Semennyire. Ha csak birkóznék, akkor persze rögtön mennék hozzá. De ha bármi tanácsra van szükségem, akár az élettel kapcsolatban, akkor én rögtön Alexishez megyek, mert az edzőm pontosan azt az életet éli, amit én akarok élni ötvenévesen.

A magyarországi MMA sajnos akkor nem volt azon a szinten – és ma sincs azon –, hogy világszínvonalú bunyósokat neveljen ki. Ezzel már akkor tisztában voltam, amikor Londonba költöztünk. A Bellator pont akkor kezdett egy magyarországi gálát szervezni, amikor én Angliában már több amatőr MMA-meccset is megnyertem, és a magyarországi szervezők megkérdezték – részben Apu miatt –, hogy ezen a gálán lenne-e kedvem szerepelni. Megnyertem a meccset, és azonnal leigazolt a Bellator. A csapatomban rengeteg UFC- és Bellator-harcos van, de nem innen jött a lehetőség.

A karatén kívül a szintén különleges stílusban bunyózó Michael Page is nagy hatással volt rám. Annak ellenére, hogy ez az állás, ez a stílus egy hosszú ember stílusa [Növényi a 183 centijével valamivel alacsonyabb a súlycsoport átlagánál], valamiért passzol hozzám. De azért ezt a karatés stílust egy bokszolósabb belharccal szoktam keverni.

A szívem. Bunyóztam már betegen, elroppant bordával, de bármi van, mindig tudok előre menni. Egyetlen vereségemnél is, amit Dalton Rostától szenvedtem el, az történt, hogy két meneten keresztül hülyén meccseltem, de utána feltámadtam, és a harmadikban megöltem a csávót.

A meccs előtt Hamzat Csimajevvel és más UFC-sztárokkal tudtam edzeni, és olyan jól ment a felkészülés, hogy úgy mentem be a ketrecbe, hogy egyből le akarom szedni Rosta fejét. Ezért az első két menetben talán ha két balegyenest ütöttem, és ez a túlságosan direkt megközelítés nagyon kiszámíthatóvá tette a bunyómat, a hátsó kézről eleresztett ütések alá Rosta könnyebben be tudott bújni.

A Bellatorral nekem az volt a nagy bajom, hogy nem tudtam sokat meccselni, szerintem azért, mert jó szerződésem volt, és nem akartak sokat fizetni, azaz sok meccset adni. Mondjuk volt sérülésem is, és így hét év alatt hét meccsem volt, az semmi. Amikor a Bellatort 2023 végén megvette a másik meghatározó MMA-szervezet, a PFL (Professional Fighters League), éreztem, hogy ez nem lesz jobb. Ekkor jött a francia tulajdonú Hexagon, ahol szintén beszerveztek egy magyarországi meccsre, amit fojtással meg is nyertem. A jó kezdés után aláírtam egy szerződést a 100 ezer eurós fődíjazású középsúlyú tornára, ahol újabb két meccset hoztam. A harmadik meccs, a döntő előtt jött a UFC megkeresése, hogy vegyek részt az elnökről, Dana White-ról elnevezett válogatóversenyen. Erre nem mondhattam nemet, mert ha a UFC-nek egyszer nemet mondasz, akkor bezárul a kapu.

Hát igen, egy UFC-szerződés Dana White hangulatától is függ, aki nem csak a győzelmet nézni, show-t, vért akar látni, és én ezt meg is értem.

A felkészülésem tökéletesen sikerült, a fogyasztás simán ment. De a felkészülés alatt felmerült egy kis hasi problémám, és nem vettem komolyan – vagyis a dietetikusom nem vette komolyan, akit ezért most le is cserélek –, hogy két és fél hétig csak hashajtóval tudtam vécére menni. És a mérlegelés utáni visszatöltés [amikor a bunyósok igyekeznek a lehető leggyorsabban kompenzálni a fogyasztás utolsó hetének alacsony energiabevitelét és a dehidratációt] alatt úgy felpuffadtam, mintha terhes lennék, a meccs előtt nem tudtam aludni. A meccs előtt vagy hússzor mentem el a vécére, és amikor Haiggel először mentünk földre, akkor felnéztem a bíróra, hogy össze fogom szarni magam – már elnézést –, és az első földharc-epizód után éreztem, hogy a kezemből és a lábamból teljesen kiment az erő. Innentől már csak a szívem hajtott előre.

Igen, a UFC-nél is mondták, hogy jövőre mindenképpen visszahívnak. De én azt akarom, hogy teljesen rendbe jöjjek, és legyen legalább egy meccsem a következő próbálkozás előtt. Közben nagyon sok nagy szervezettől hívnak, úgy érzem, jó helyen vagyok.

Nekem mindig vannak egyéb üzleteim, egy ideig orvosi marihuánába fektettem, jelenleg is 3-4 üzleti érdekeltségem van, köztük egy kisebb médiacéget is vezetek. Mostanában a közösségi oldalam fejlesztésén dolgozom.

A trash talk attól függ, mennyire érzed úgy, hogy ez te vagy. Én vicces arc vagyok, és mindenen tudok röhögni. Volt olyan ellenfelem, aki a meccs előtt folyton beszólogatott nekem, de amikor visszaszóltam neki, már nem tudott reagálni, és inkább hagyta az egészet. Amerikai volt, és az amerikaiak nem olyan viccesek, mint az angolok, és sokszor nem értik a poént.

Amikor térdsérülésem volt, akkor voltam már 110 kiló, most 103 vagyok, de alapvetően megpróbálok 100 alatt maradni. Én nagyon fegyelmezett vagyok, és általában könnyen le tudom hozni a súlyom. Egyszer volt olyan, hogy vízből kellett fogynom 8 kilót, na akkor azt sem tudtam, hol vagyok.

Úgy néz ki, hogy a [szombat esti] meccs hetére kilencven kiló környékén érkezek meg. Nem eszek semmi sót, semmi szénhidrátot, és csak kevés rostot, hogy minél üresebb legyek, lényegében csak fehérjét fogyasztok. A mérlegelés előtti napon már semmit nem eszek vagy iszok, este pedig egy kocogással elkezdem magam izzasztani, utána egyből bele egy kád forró vízbe, majd a takarók alá, hogy ne tudjak lehűlni, és ne maradjon abba az izzadás. Ezzel a módszerrel mondjuk az a baj, hogy nagyon megterheli a vesét.

Hú, nekem sok kedvencem van, Csimajevvel ugye edzettem, jóban is vagyok vele, de edzenék is vele, mert mire oda kerülök, hogy bunyózhatnék vele, addigra ő már visszavonul.

Robert Whittaker. A volt világbajnokkal hasonló a stílusunk, az ugrálás, a blitzek, a balegyenesek, az ütések mixelése a levitelekkel. Csak ő ma már nem középsúlyú, hanem félnehézsúlyú, és kifelé is tart a profi bunyóból. Lehet, hogy egyszer félnehézsúlyban megpróbálok majd egy utolsó pillanatos meccsre beugrani ellene.